Esti Budapest, 1955. április (4. évfolyam, 77-101. szám)
1955-04-09 / 83. szám
BUD|PEStJ|&TM!£iZ£- MELLÉKLET Hegedűs Géza: Kortársa voltam, alig volt hét évvel idősebb nálam, egy városban éltünk, tucatszámra akadtak közös ismerőseink, sőt közös jóbarátaink — és nem ismertem. Milyen sokszor tettem föl magamnak a kérdést: hogyan is lehet ez? Hogyan is mulaszthattam el éppen őt? Hiszen még élt, amikor a „Dunánál“ szakaszait olvasván felém csapott a halhatatlan alkotások lehelete. És amikor elérkezett a híre, hogy kilépett az életből, a legelső érzés, amely elfogott, a helyrehozhatatlan magam ellen vétkezés lelkifurdalása volt. Amíg élt, nem ismertem, azaz úgyszólván nem ismertem. De amint meghalt, azonnal elkezdett úgy hiányozni, mint az elvesztett nagyon jó barát. És azóta újra meg újra igyekszem visszaidézni, mi volt a személyes emlékem vele kapcsolatban. Nem egyszer a kárpótlást kereső képzelet már-már hajlandó lett volna az önbecsapásra is, már-már közelebbi barátság emlékeit véltem őrizni, és igen nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy szigorúan leszögezzem magam előtt a valóságot, hogy mindössze kétszer találkoztam vele, s e kettő közül is csak egyszer váltottunk szavakat. Ez a rövid beszélgetés az egykori Japán-kávéház egyik márványasztala mellett történt. Egy este — egyetemista voltam, — hazafelé menet, még egy feketére bementem a kávéházba, ahol egyébként nem igen szoktam volt megfordulni. Annál az asztalnál ismerősöket találtam. Ott ült József Attila is. Akkor egyetlen egyszer fogtam kezet vele, mikor bemutatkoztunk. És az egész estéből összesen annyira emlékszem, hogy valamit beszélgettünk is egymással, de bármennyit is vallattam emlékezetemet, soha sem tudtam visszaidézni, miről esett szó. Itt ezután egyszer-kétszer szembekerültünk az utcán, fejbólintással, vagy egyetlen üdvözlő szóval köszöntünk egymásnak. Mint ahogy az ember köszön annak a rengeteg sok ismerős arcnak, amelyek legnagyobb részéről azt sem tudja, hogy ki is lehet és honnét is ismeri. A következő találkozásnál azután egyetlen szót sem válthattunk, mégis ez volt a személyesebb. Ennek a dátumára is emlékszem: 1934-ben volt. József Attila, a sokvádlottas kommunista per egyik vádlottja volt. Én, mint negyedéves jogász, jónéhány évfolyamtársammal együtt ott ültem a jogászközönség számára fenntartott karzaton. Nem csak a rokonszenv izgatott részvéte vitt oda, és nemcsak a fiatal jogász szakmai érdeklődése, mindezen túl, két három személyes jó ismerősöm is volt a vádlottak között, és az ő sorsukban a mi egész nemzedékünk sorslehetőségét éreztem. Ott ült közöttük, a vádlottak padján József Attila. A tárgyalás szünetében kimen tünk a folyosóra cigarettázni. A folyósó végén, de túl a fegyőrökön, néhány vádlott is járkált. Megközelíteni őket tilos volt és lehetetlen, legföljebb a puskás porkolábig közelíthettünk. Ott találkozott össze szempillantásunk. Feléje bólintottam, ő vissza, azután kezével cigarettázó mozdulatot tett és kérdően nézett rám. Zsebemből cigarettát kotortam elő, de tanácstalanul néztem rá. Hogyan adjam oda? Hiszen közöttünk a fegyőr. Erre a fegyveres őrzőre jól emlékszem, őszbajuszú bácsi volt. Észrevette a mozdulatomat. Ránézett Attilára, azután rám, majd halkan, csaknem mérgesen felémmorogta: „Dobja gyorsan oda!“ — és lehajolt, mintha a cipőzsinórját igazítaná. Én dobtam, ő elkapta a szopókás „Mirjam“-ot, és a mellette füstölő másik vádlottól kért tüzet. Azután fordult újra felém és mosolygó fejbólintással nyugtázta a szívnivalót. József Attilát ebben a perben felmentették. De én soha többé nem találkoztam vele, úgy emlékszem, még az utcán sem láttam ezután. Pedig közben már ismertem „A Dunánál“-t. De csak halála hírére döbbent belém az ijedelem, az önvád, hogy elmulasztottam megismerni azt, az embert, akit ebben az egész évszázadban a leginkább meg kellett volna ismerni. Ilolott, amikor megtudtam, hogy elment, még csak azt gondoltam róla, hogy jó költő, talán a legjobb a kortársaim között. De néhány hónap múlva már azt is tudtam, hogy nincs olyan költő nemhogy a mi századunkban, de talán az egy Arany János kivételével, az egész világirodalomban, aki olyan sokat mondana nekem, aki ennyire világossá tenné önmagam előtt is az én saját legrejtettebb érzéseimet. — Hogy ki a nagy költő, ez tárgyi ismérvek kérdése. És a mi századunkban volt néhány — bár nem sok — igazán nagy költő: elegendő, ha Adyra és Majakovszkijra gondolunk. De hogy ki a legnagyobb költő — ez alanyi kérdés. Más és más embernek más és más nagy költő jelenti a legnagyobbat. Ez nem csak értelem dolga, itt beleszól a szív, az érzés, a különféle emlékezés. Milyen sok poéta keltett nem múló visszhangot bennem, két és félezer év tömérdek verse zenél emlékezetemben. Ki nagyobb közülük: Horatius vagy Baudelaire? Byron vagy Vörösmarty? Ki mérhetné méterrel vagy kilogrammal a költői nagyságot? De van közöttük kettő — kettő a legnagyobbak közül — aki az én számomra mindenki másnál több, aki az én számomra a legnagyobb. Arany János, aki maga a verssé vált múlt, és József Attila, aki maga a költeménnyé lelkesült saját nemzedékem. Őt ismerhettem volna... És nem vigasztalhatom magamat többel, mint hogy akkor, egyetlen egyszer egy cigarettát dobtam neki. Ha élne, most volna ötven éves. Hét évvel idősebb nálam. Talán azóta jóbarátok is lennénk... Azaz ... lennénk? ... Milyen hiú gondolat ez. Hát van, hát lehet jobb barátom az élők között, mint ő, az ötven éves halhatatlan? Hát van barát, aki oly őszintén szólna hozzám, mint az ő sorai? És én magam szoktam-e olyan őszinte lenni élő barátaimmal, mint ővele, ha a kor adta kérdések idején felidézem és mintegy vele beszélem meg gondjaimat? Az élő József Attilát, sajnos, nem ismertem. De a halhatatlan József Attila ...! Nélküle már elsem tudnám képzelni az életemet. Az ötven éves halhatatlan (Szlovák György rajza.) XMJJ , 1955. 14. SZÁM. Pákozdy Ferenc: Off'S folUlL kyZff Oull Két vers közé, mint egy könyv két fedele közé, foglalhatom emlékeimet József Attiláról. Az első vers így hangzik: Lázadó Krisztus József Attilának Minden igaz hit szétesik, hanyatló templom lett az ország, hitünk, szerelmünk eltiporják és az embert adják-veszik .. . Osztoznak itt az emberkincsen, s hiába minden szép vigasz, Istenhez menne az igaz, de áhitat már semmi sincsen ... Benned kinyílt az isten-virtus, magad lettél lázadó Krisztus, ki fölemelte ostorát, s hirdette szent nagy szerelemmel, hogy szabad lenne minden ember és megkezdi börtönök sorát... A verset 1924 júniusában írtam, majd 1927-ben tettem közzé Embermérleg című kötetemben. Huszonegy éves voltam akkor, kezdő költő. Kíváncsian figyeltem a többi fiatalt, társaimat. Kerestük egymást, barátkoztunk. József Attilát akkor még nem ismertem személyesen, csupán a folyóiratok hasábjain itt-ott fölbukkanó verseit, írásait mind figyelemmel kísértem, megütött a bátor, őszinte hang. Új hang volt ez — a népnek a hangja, — a népnek az igazsága, úgy éreztem, József Attilában maga a nép szólal meg. Versem át szerettem meg, zártam a szívembe. Mélyen megdöbbentett tehát, amikor 1924 nyarán arról értesültem, hogy Lázadó Krisztus című verséért perbefogták. Fájdalmamnak, együttérzésemnek, tiltakozásomnak hangot kellett adnom. Ekkor született meg az előbbi vers. Őt, magát hasonlítottam Lázadó Krisztushoz, aki a népért emeli föl hangját, de meg kell kezdenie a kálváriát, a börtönök sorát. A verset nyomban lemásoltam, borítékba tettem és elküldtem az „ismeretlen“ József Attilának. Személyesen ,csak évek múltán ismerkedtünk meg, amikor József Attila hazatalált a munkásmozgalomba. Akkor mind gyakrabban voltunk együtt, kirándulásokon, munkások között, kávéházakban, baloldali írók, költők között. Most már a mozgalom is összefűzött bennünket, együtt lelkesedtünk, együtt dolgoztunk a párt ügyéért. Jó volt együtt lenni vele. Szerette és értette a tréfát, örökké sziporkázott, ki nem fogyott a vidámságból, szójátékokból, ötletekből. Most is emlékszem sok szójátékéra. Egy-egy kirándulás alkalmával valamennyiünket elragadott. De tudott és szeretett is szenvedélyesen vitatkozni. Roppant éleseszű volt, nyomban észrevette a hibás következtetést és érveivel szinte szétbombázta az „ellenfél“ okoskodását. Köztünk is vitákra került a sor. Persze, ezek a viták mindig baráti hangnemben folytak. József Attila egy alkalommal azt próbálta bizonygatni, hogy ő már kész proletárköltő, én meg, szélsőségesen merev álláspontomról azt hangoztattam, hogy még nem az, s hogy még nem tart ott, ahol akkori mintaképem, J. R. Becher. Ezt a bizonnyal szektáns álláspontot egyes elvtársak helytelen biztatására az akkori Társadalmi Szemlében is kifejtettem: József Attilát elmarasztaltam, súlyos, ledorongoló kritikában részesítettem. Körülményeim úgy alakultak, hogy József Attilával ettől kezdve nem találkoztam. Többszöri letartóztatás, bebörtönzés után kényszerűen elmaradtam a mozgalmi élettől, csupán verseimmel próbáltam tovább harcolni. Barátságok, kapcsolatok lazultak meg ebben az időben. De talán szégyenkezésem is hozzájárult ahhoz, hogy nem találkoztunk. Tudtam, hírből, hogy József Attilának fájt az én kritikám — hisz szeretett engem és váratlanul érte, éppen egy barátja részéről ez a rideg, elmarasztaló hang. Nekem is mindig fájt, hogy vállalkoztam a cikk megírására, de különösen az bántott, hogy nem tudtam neki megmagyarázni, miért, hogyan született meg az a cikk. A későbbi évek során mind gyakrabban gondoltam József Attilára. A fasizmus megerősödésével egyre nehezebb volt megszólalni, neki is, nekem is. Hiányzott az éltető elemünk, a mozgalmi élet. Enélkül olyanok voltunk, mint a szárazra vetett hal. Nem egyszer fogott el a csüggedés. Ilyenkor sokszor elgondolkoztatott, hogy éppen én, aki szinte ostoroztam József Attilát, verseimben a magányosságról kesergek és arról panaszkodom, újra meg újra visszatérő képekben, hogy meg kell itt fulladni. József Attila öngyilkossága megrendített. Újra megrohant minden emlék. Ismét csak azt éreztem, hogy vétettem ellene. Mindezek az emlékek, a múlt képei támadtak fel bennem, amikor szemtől-szemben álltam vele szobrának leleplezése alkalmából. Régi érzések, bánatok fogtak el. S engesztelésül, abban a tudatban, hogy ő már megbocsátotta vétkemet, írtam meg a második verset. József Attilának , szobra leleplezése alkalmából. Elémbe léptél. Mintha szólnál. Rám leltél bánatom mögött. S feleltem, szebben minden szónál, szemembe tiszta könny szökött. Intettél, biztató tekintet s beszéltem halkan, réveteg. Soroltam kezdő lépteinket, idéztem harcos éveket. Emlékek szálltak el feletted s elöntött fénylő szellemed. S kérdeztelek: hát elfeledted, amit vétettem ellened? Csak mosolyogtál, mint az égbolt, sugárzó, napfényes derű, és könnyű lett, ami nehéz volt, mint régen, újra egyszerű. S akkor felszállt örök szavad, a nép felé, szólván, tanítván. Megrendülten hallgattalak, a régi társ, barát, tanítvány. József Attila két verse: MUNKÁSOK Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató fogak. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyár a tenger! Termelő zabálás, a kis, búvó országokra rálehet a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el. S hol zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szíja esetten és nyalint, hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok. Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn a múlt sikos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Újságpapír az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk — poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunkt. Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg, így élünk mi. Horkolva alszunk s törten egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon, nedves a lakás. De — elvtársaim! — ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. • A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! * Áldalak búval, vigalommal Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel, búzaföldekkel, fellegekkel. Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás, düledék-árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom. Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, istennek tégedet fellellek. Hajnalban nyújtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő, az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja.