Esti Hírlap, 1986. március (31. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
IGÉNYES MEGRENDELŐK Mínusz negyven fokban dolgozik a daru... A darugyári beszélgetésnek nincs semmi apropója. Hacsak az nem, egyre nagyobb a vágy az emberekben, hogy közös dolgainkról kibeszélhessék magukat ... — Mi újság? Miről beszélnek az emberek? — kérdezem Tóth B. Lászlót, a Daru- és Kazángyár Steinmetz Acélszerkezeti Üzemének párttitkárát. — Az emberek az áprilisi bérfejlesztést várják — felelte. — Most nem megy olyan jól nekünk, mint évekkel ezelőtt, bár a daruk, kazánok iránt növekszik az érdeklődés. De kérdezze meg inkább magukat a gyáriakat — mondta, és elkísért az üzembe, ahol négyen ülték körül az asztalt: Köbli József és Kovács János, a Béke brigádból, Bella László alapszervi párttitkár és Papp István üzemvezető. Feltételek javítása Miből is indulhattunk volna ki, mint abból, hogyan lehetne jobban dolgozni, többet keresni. — Őszintén szólva, engem mindig bánt, ha arról beszélnek, hogy laza a munkafegyelem, a munka intenzitását fokozni kell — mondja Papp István. — Nálunk, az üzemben, gyakran van normaszigorítás, a szomszédban viszont, az angyalföldi gyárunkban nem volt már évek óta. Csínján kell tehát bánni az általánosítással. — A ,,gyorsításról” most a szovjet pártkongresszus kapcsán is sok szó esik — fűzi tovább a gondolatot Köbli József. — Az az érzésem, hogy a munka intenzitásának növelése alatt ők sem azt értik, hogy kétkilós kalapács helyett ezentúl ötkilóssal kell dolgozni. A jobb munkához ott is, itt is elsősorban a feltételek javítására van szükség, ehhez még sok pénz, jobb szervezés kellene. Hány éve húzódik például a hangárcsarnok bezárásais? Ez „csak" a munkafeltételeket javítaná, és akkor még nem beszéltünk a gépekről. — A nyolc órából legalább hatot szovjet piacra dolgozunk — mondja Bella László — A felvevőképessége még most is óriási, biztonságot jelent számunkra. De idén már kevesebbet rendeltek a darukból. — Ráadásul szűnőben a különbség a keleti, s a nyugati export között... — Nem is volt ilyen különbség — védi a mundér becsületét Papp István, és azt bizonygatja, hogy Keletre és Nyugatra egyaránt becsületes munkát végeznek, egyformán igényes minden megrendelő. De azért csak kiderül a végén, hogy ami tegnap még jó volt a szovjet piacon, az ma már kevés. — Kicsit elkényelmesedtek? — Arról szó sincs — mondja Kovács János — A normaszigorítások miatt ugyanis nagy a hajtás. Az más kérdés, hogy a szovjet piacon nem tudtunk úgy árat emelni, mint a többin. Az egyik daruból 15 éve ugyanazt gyártjuk. Milyen alapon adjuk tehát drágábban, még ha az alapanyagárak emelkedtek is? Most próbálkozunk egy új daruval a szovjet piacon, amely mínusz 40 fokos hidegben is tud dolgozni. A kongresszusi felszólalásokat hallgatva abban is bízunk, hogy a gazdasági gyorsítás miatt újabb nagy beruházások lesznek a Szovjetunióban, s hozzánk is jönnek a megrendelések. Modern termékek — Jó üzlet egy munkásembernek, ha modern terméket állít elő? — Azt reméljük, hogy igen — mondja Papp István. — Egyelőre azonban nem így fest a dolog. A legnagyobb gondunk most egy lengyel daru. Kétszer annyit hoz a konyhára, mint a régebbi változat, kétszer annyit dolgozunk rajta, de a pénzünk mégsem lesz több. A normák rosszul vannak megállapítva és mi képtelenek vagyunk megérteni, hogy ez a termék jóval munkaigényesebb . . . Azt sem értjük, hogy miért nem kapjuk a fizetésünk kétszeresét, ha a dupláját fizetik a daruért. — Ez akkor is eszükbe jut, amikor veszteségesen dolgoznak? — kérdezem. — Jó kérdés ...! — meditálnak, aztán Köbli József szólal meg. — Most viszont úgy néz ki, hogy egyik oldalon biztatnak: verjük gyorsabban a kalapácsot, a másikon meg azt látjuk, hogy elpocsékolják a pénzt... — Mire gondol? — Takarékossági okok miatt leállították a vállalati teherautókat és a Volántól rendelitek kocsikat — persze, jóval drágábban — segíti ki Papp István. — De hát az egyik zsebemben termelési költség van, a másikban meg bérköltség — csap a köpenyére. — Aki viszont keresni akar, az dolgozhat — mondja Kovács János. — És aki megszokott már egy színvonalat, az fenn akarja tartani, akár pluszmunka árán is. Nem ritka az olyan, aki napi 12 órát dolgozik. — Csak legalább meg lennének hozzá a feltételek — ismétli önmagát Köbin József, és nyomban kis vita keletkezik a szabályzókról, a gazdasági élet ellentmondásairól, a gyártás-előkészítés hibáiról. . Értelmes célok Hirtelen nem is tudom, hogy jó-e, ha a Darugyárban a munkásemberek nem a saját munkájukról gondolkoznak-vitatkoznak, hanem annak feltételeiről, aminek megoldása nyilvánvalóan nem rajtuk múlik. Ők azt mondják, hogy a még jobb munka elsősorban nem rajtuk múlik, de értelmes célokért, megfelelő ösztönzés mellett bármikor hadra foghatók. Beszélgetőpartnereink közül többen is tagjai annak a Békebrigádnak, amelyik egy hete kommunista műszakot kezdeményezett a szovjet pártkongresszus tiszteletére. Akciójukhoz csatlakoztak a XIII. kerület munkásai. A Steinmetz üzem kommunista műszakjának bevételét a nyugdíjasok megsegítésére fordítják ... Nagy Andrea volt legelöl. Kisebbfajta csoda, hogy megkaptuk az útlevelet. Simon hallott erről és behívatott bennünket az Új Hanghoz, amelynek főszerkesztője volt. „Ennyit tudok adni, fiúk” ’— mondta és kiutalta az öt pirosat fejenként —, „majd írtok érte, ha visszajöttök”. Addigra azonban nem volt már Új Hang, már november volt. Albániáról Simon többé, tapintatosan, szót sem ejtett. Hanem gondja volt rá, hogy megtudván: Vietnamba utazom (1973 elején), sétára hívjon a Szent István parkba és tanácsokat adjon az útra, amelyet maga már korábban megjárt. 1975-ben aztán megbízást kaptam kenyéradómtól, a televíziótól a József Attila szavalóverseny szerkesztésére. Ez a vetélkedő, mint kétévenként következő öt további , a rádiósokkal közös akciónk volt. Dorogi Zsigmond lehetett, aki kitalálta, hogy az együttes élőadások műsorvezetője legyen Simon István. Telitalálat volt. Simonnak, hál’isten, mindvégig semmi köze sem volt ahhoz a figurához, amelyet úgy hívnak, hogy riporter, és amelynek hivatásos megtestesítői általában nélkülözik a Simonban meglelt passzív, a műsort magát mégis mindennél jobban aktivizáló tulajdonságokat: a szerénységet, a megfegyelmezett hangerőt, a cél érdekébeni alázatosságot, a névadó költőt és az őt közvetítőket megillető tiszteletet. Nem szólva olyasmiről, hogy fölényes felkészültség, műveltség. És magyar beszéd. Sok — azóta talán már nem is annyira fiatalember lehet a jó sorsnak hálás, amiért Simonnak beszélhetett saját magáról a színpadon, vagy hárommillió néző és hallgató előtt. Hetente másutt zajlottak az elődöntők, három-három napot mindig más megyeszékhelyen töltöttünk el, a napokat még csak munkával, de aztán ott voltak a hosszú szállodai esték. Simonnak hála, ezek mind vidám esték voltak. Egymás találékony ugratása volt a program, bökversek születtek ide-oda, mint valami folytatólagos baráti párbaj vaktöltéses lődözgetései. Egyik ilyen este aztán Simon megfogta a konyakospoharát és azt mondta: „Gábriel”. Most tudni kell, hogy minden szavalóversenynek megvoltak (és megvannak azóta is) a versbéli slágerei, a divatművek, amelyeket mindenki mond. Abban az évben két Nagy László-költemény köszönt vissza majd minden leírt címlistáról: a Szép asszonyok mondókái Gábrielre és a Seb a cédruson. Hallgattuk, tucatszor is naponta: „Gábriel, Gábriel, Gábriel ...”, és hogy „libanoni cédrusfa, libánus ...” Simon a vidéki színhelyeken rendszerint a rádió szerkesztőjével, Fehérvári Győzővel lakott közös szállodai szobában. Törvényszerű volt, hogy összebarátkozzék ez a két, külsőre is egyformán pasztellszőke, csöndes és jószívű ember. A kettejük ötlete volt „gábriel”, hogy mostantól ez konyakot, jelentsen. A „libánus” meg: cseresznyét. Merthogy nem kell a világnak mindent okvetlenül értenie. Nehogy azonban tiszteletlenséget sejtsen valaki emögött, Nagy Lászlót illetően. Simon nagyon szerette Nagy Lászlót, aki különben a zsűri elnöke volt ennek a versenynek. Nagy Lászlónak minden szavát becsülte és megfogadta. Mert előfordult, hogy egyegy kamerapróbán, valami nyelvbotlásért , megkapta tőle a magáét és látszott, mennyire tart tőle. „A Simon meg ne elvtársazzon” — intette meg, amikor Pista „hadnagy elvtársnak” szólított egy hadnagy elvtárs versmondót. Simon tehát többé nem elvtársazott, ellenben azt mondta, hogy Gábriel. Meg, hogy libánus. S ettől fogva így illett koccintanunk már. Nem sokáig. Júniusban, kevéssel a verseny után, még az írószövetségben találkoztunk véletlenül, velem volt a fiam, autogramot adott neki Simon Pista. Aztán, úgy másfél hónap múlva, Amerikából jöttem haza. Hegyeshalomnál, a vonaton, kaptam egy aznapi Népszabadságot. A mínuszos hírek között ott állt, hogy Simon István nevét vette fel, már nem emlékszem, milyen intézmény, így tudtam meg ... Az öreg, (nekem, a valahai tizenévesnek az akkor éppen harmincéves) hatvanéves lenne most. Én meg most leszek annyi, amennyi esztendőnél az ő élete órája megállt. Fölemelem az elképzelt poharam és hadd mondom: élj soká, nagyon soká, István. Libánus! INDULÁS A NAGYTEMPLOM ÓRÁJA SZERINT Szigorúan szabályozott villamosok Debrecenben a sínpályás tömegközlekedés 1884-ben gőzmeghajtással kezdődött, s ez akkor a város forgalmában jelentős újításnak számított. Ottjártakor Ferenc József is kipróbálta. Elismerő nyilatkozatában elmondta, hogy ekkor utazott először ilyen járművön. Az idő azonban túlhaladta a gőzhajtást, s korszerűbb villamos váltotta fel. A budapesti 1887-es premiert 1895-ben Pozsony, majd mai városaink közül 1897-ben Miskolc, Szombathely, 1900-ban Sopron, 1908-ban Szeged követte. MOTOROK, KOCSIK Az élénk forgalmú hajdúsági városban már a századfordulón tervezték a hálózat villamosítását, engedélyezéséhez azonban majd egy évtizedre volt szükség. A helyi forgalmat ekkor meglehetősen vegyes összetételben ló- és gőzvontatással, mozdony- és motorkocsikkal, több vállalat bonyolította. Előrelépést a városi áramfejlesztő 1908. évi felépülése hozott. Az erőműnek kedvező volt, ha oly „állandó fogyasztót” szerez, mint a villamos. Engedélyokirata 60 évre szólt, ezután a város ingyen kapta volna meg. Az átépítést — a forgalom mellett — egy év alatt kellett elvégezni. (Ebbe a 4 téli hónapot nem számították be.) A vonal- és átszálló 20, a szakaszjegy 10 fillérbe került. VÁLSÁGBAN BÉRLETEK A 12,3 kilométerre bővült hálózaton 1911. március 15-én indult el a villamos. A várost észak—déli irányban átszelő fővonalon kettő, a Csapó—Hatvan—Kossuth utcai szárnyvonalon pedig egy vágányon közlekedtek. Harminc motor- és 10 pótkocsit vásároltak, amelyeken 1912-ben már 4,4 millió utast szállítottak. A nagy gazdasági válság időszakában vezették be az egész hálózatra érvényes olcsó bérleteket. A mélypontot jelentő 1932-es évben csökkent valamennyi hazai villamos forgalma, Debrecenben viszont ha szerény mértékben is, de nőtt. Ám az alkalmazottak bérét mégis 10 százalékkal csökkentették. Eredeti módon oldották meg a forgalomszervezést. A mellékvonalakon közlekedő villamosok vezetői megkapták a menetrendet és a belső végpontokról a Nagytemplom órája szerint kellett indulni. Utaspanasz mégsem volt. Szigorú volt a szolgálati szabályzat. Kimondta például, hogy rendkívüli esetben az alkalmazottak a napi munkaidőn túl külön díjazás nélkül kötelesek szolgálatot teljesíteni. A rendkívüli esetet maga a cég állapította meg. A havi és napi díjasok egyévi, a napi béresek és munkások háromévi szolgálat után kaptak 8 nap szabadságot. A 63 oldalas szabályzatból 27 oldal foglalkozott a szolgálati vétségekkel és megtorlásokkal. FEKETE FÜSTBEN Az 1944. június 2-i, és szeptember 1-i légitámadások nagy kárt okoztak a járműállományban. Elpusztult az igazgatóság épülete, megsemmisült a forgalmi telep. A felszabadulás után az áramhiány okozott gondot, s újból gőzmozdonyok vontatták a szerelvényeket. A fűtéshez a vasúti tartálykocsik aljáról leszedett olajos masszát használták, így egész útvonalán fekete füstfelhő kísérte a szerelvényt. A cég egyébként belga érdekeltségű volt, 1950-ben államosították. Az ötvenes években a meglevő hálózatot még szükségesnek tartották, ám húsz év múlva a kis kapacitású, egyvágányú szárnyvonalakat felszámolták. 1962-ben Debrecenben is megjelent a csuklós villamos. A régi kéttengelyes kocsikat 1974-re vonták ki a forgalomból. Napjainkban 30 csuklós villamos szállítja az évente mintegy 45 millió utast. 1985. július 2-án indult útjára a trolibusz, 20 kocsival. Keller László NYERESÉGES ÉV Bőrkesztyűk exportra Újabb üzemrész kezdte meg a termelést a nyírségi Mándok nagyközség ipari szövetkezetében. A budapesti Badagant Kesztyűipari Szövetkezettel kooperálva harminc fiatal nő számára teremtettek munkaalkalmat. Az új részlegben a fővárosi szövetkezettől kapott gépekkel évente 15 ezer pár bőrkesztyűt készítenek tőkés exportra. A szövetkezet évek óta sokat tesz a település foglalkoztatási gondjainak megoldásáért. Tíz esztendő alatt létszámát duplájára, 250-re, termelési értékét pedig ötszörösére, mintegy hatvanmillió forintra növelte. Rugalmasan alkalmazkodik a piachoz, évente átlagosan termékeik több mint 15 százaléka újdonság. A Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalattal együttműködve elsősorban a hiánycikkek pótlására törekednek. Az idén például tapétázott függönykarnisok, levélszekrények és nyeles szénlapátok gyártását kezdték meg, illetve különböző méretekben központifűtés-vezetékekhez szükséges csőbilincseket készítenek. MÉRNÖK GYÉMÁNTDIPLOMÁVAL Hetvenkét év a közigazgatásban Budapest polgármestere 1914. március 1-jén „ideiglenes hivatalnoknak” alkalmazta Fehérváry Istvánt, aki ma 95 esztendejével az ország legidősebb közigazgatási dolgozója, a mohácsi tanács műszaki osztályának térképtárosa. Sok ember nem is ér annyit, amennyit ez a szellemileg és fizikailag egyaránt friss műszaki szakember dolgozott. 1986. március 1-jén immár a hetvenkettedik munkás esztendejét tölti be. Most készül arra, hogy nyugalomba vonuljon, s elkezdje igazán megszolgált pihenő idejét. 1924-ben került Mohácsra, amely akkor kapta meg a városi rangot és hirtelen szükség lett városi mérnökre. Előbb mérnökként, majd főmérnökként irányította a gyors fejlődésnek indult város építkezéseit. Érdemeiért Mohács díszpolgárává választották. Időközben gyémántdiplomát kapott, s évek óta a mohácsi építkezések nyilvántartója. (MTI)