Esti Kurir, 1938. augusztus (16. évfolyam, 172-195. szám)

1938-08-04 / 174. szám

1938 augusztus 4 mit szól hozzá? L­ADY ASQUITH a napokban nyílt levelet intézett az egyik nagy an­gol napilap szerkesztőjéhez. A levél­ben többek között a következőket írja: «Eltekintve szellemi megfontolá­soktól — attól a mélységes meggyő­ződéstől, amely megvan minden élő­lényben, hogy van valami magasabb­­rendű is az életben, mint önmaga — kételkedem benne, hogy remélhet-e boldogulást bármely nép, amely nem­csak szétrombolja a vallásokat, hanem üldözi is őket. Az emberölés múlandó és büntetésben részesül, a szellem le­­gyilkolása azonban maradandó nyo­­mot hagy; ez az a lassú méreg, amely elsenyveszti a civilizációt és amely el­len még a legkevésbbé vallásosaknak is napról napra harcolniok kell. Idé­zem dr. Inge-t: Mindaddig, amíg visz­­sza nem térünk ahhoz a meggyőződés­hez, hogy még létezik természeti jog és igazság, amelyet semmiféle emberi rendelkezés nem dönthet meg, addig a világ tele lesz sötétséggel és kegyet­lenséggel.• A MANCHESTER GUARDIAN to­kiói tudósítója hosszabb cikkben foglalkozik Japán háborús viszonyai­val és különösképpen érdekes részle­teket mond el arról, hogy mennyire nincs alkalma a japán közvélemény­nek arra, hogy az igazsággal és a való helyzettg megismerkedhessék. „Japán­ban — írja többek között — mint minden háborút viselő országban, szisztematikusan formálják és szorít­ják keretek közé a közvéleményt. A sajtónak normális rendőri ellenőrzé­sét nagy mértékben kiterjesztették a katonai cenzúra útján, amely vonat­kozik a hadviseléssel bármilyen kap­csolatban álló hírek közlésére. A la­pok állandóan közölnek félhivatalos figyelmeztetéseket, amelyek óvják a közönséget attól, hogy érintkezést tart­son fenn külföldiekkel, mert ez kato­nai titkok akaratlan elárulására vezet­htt. A japán közvéleményt, — foly­tatja ezután a tudósító, — természe­tesen erősen befolyásolja az a tény, hogy azok a háborús leírások, ame­lyek a japán lapokban vagy folyóira­tokban megjelennek, lényegesen kü­lönböznek azoktól, amelyeket más or­szágokban kap kézhez az újságolvasó. Így például azoknak a japáni olva­sóknak a kilencvenkilenc százaléka, akik saját sajtójukból merítik értesü­léseiket, a japán atrocitásokat és ki­lengéseket kitalált rágalmazásoknak tartják, amelyeket a kínaiak, illetőleg azok a hatalmak agyaltak ki, amelyek­­önző érdekből támogatják Kínát.“ H­étszáz angol író, festő, szí­nész, énekes és más művész kép­viseletében négytagú küldöttség jelent­e­eg tegnap a Downing Streeten, hogy egy kérvényt nyújtson át Cham­berlain miniszterelnöknek. A kérvény szövege a következő: „Mi, Nagybri­­tannia alulírott írói, művészei, színé­szei és zenészei megdöbbenésünket fe­jezzük ki amiatt, hogy Spanyolor­szág nyílt városaiban még folytató­dik a nem harcoló polgári lakosság bombázása és sajnálatosnak tartjuk, hogy ez az állapot fennáll azoknak a tiltakozásoknak ellenére, amelyeket őfelsége kormánya Franco tábornok­nál tett e tárgyban. Emberbaráti okokból tehát arra kérjük őfelsége kormányát, hogy tegyen meg minden szükségesnek látszó lépést abban az irányban, hogy a spanyol kormány visszakapja azt a jogát, hogy védeke­zés céljára fegyvereket, különösen pedig légelhárító ágyúkat szerezhes­sen be, amelyek mint kizárólagos védőfegyverek fölöttébb szükségesek a polgári lakosság megvédésére."­ A kérvényt többek között Vernon Bart­­lett, Vanessa Dell, E. M. Delafield is­mert írók, Jacob Eppstein, a világhírű szobrászművész, David Garnett, nép­szerű publicista és regényíró, Louis Colding, a világszerte ismert Magnó­lia Street írója, Augustus John, Ang­lia legnagyobb élő festője, Jali Linklater, Rose Macaulay, Liam Du flaherty, Frank Swinnerton, J. B. Priestley, H. G. Wells, valamint Syl­­via Pankhurst és Edith Zangwill írta­k­á. Tegnap az esti órákban két luxus­autó száguldott a Hármas határhegy felé. Az egyikben egy ragyogó szépsé­gű, fiatal asszony, egy nagybérlő fele­sége egy fiatal arisztokrata társaságá­­ban. A másikban egy ügyvéd a felesé­gével, egy magánnyomozónő és egy férj, az előbbi luxusautó szép asszonyá­nak férje. •Természetesen az előbbi autó utasai mit sem tudtak arról, hogy a mögöt­tük haladó autóban ülők kik és milyen szándékkal követik őket. Pedig min­den előre kitervelt stratégia volt, mert itt mindjárt el kell mondanunk, hogy az első számú luxusautóban ülő fia­tal asszony férje ügyvédje segítségével rendezte az úgynevezett in flagranti le­leplezést, amely, mint az alábbiakból kiderül, a legtökéletesebben sikerült. A leleplezés Az előzményekhez tartozik, hogy a Vár egyik előkelő Villájának kapujá­ban már órák óta leskelődött egy fel­tűnően csinos, fiatal nő, akiről senki­­sem sejthette, hogy egy magán­nyomozó iroda hétpróbás tisztviselő­nője, aki rendkívül kényes családi ügy leleplezésére volt hivatva. Már tudta, hogy rövid negyedórán belül feltárul a villa kapuja és az ott álló autóba beszáll a villa tulajdonosnője, maga ül a volán mellé s az autó el­robog vele a Hármashatárhegy felé, de útközben felveszi udvarlóját, egy ismert dúsgazdag arisztokrata föld­birtokost. Mindez így is történt. Ugyanakkor a másik részen sem voltak tétlenek: egy hatalmas tázautóban már el­helyezkedett az ügyvéd, a férj, az ügy­véd felesége, majd később csatlakozott hozzájuk az imént még a villa előtt ólálkodó fiatal nő. Az első számú autó hatvan kilo­méteres sebességgel robogott Célja felé, a Hármashatárhegyre. Nyomában a második számú gépkocsi. Egyelőre azonban nem történt semmi. Az arisztokrata és a nagybérlő fele­sége a kiránduló helyen estefelé ci­gánymuzsikát hallgatott, azután újabb sétakocsizásra indult. A második számú autó utasai újból nyomukba szegődtek, várták az alkalmat, hogy lecsaphassanak a szerelmes párra, ami nem váratott magára sokáig. Éjfél felé járt már az idő, a Hár­­mashatárhegy egyik elhagyatott ösvé­nyén állt le a motor, de az utasok benn maradtak az autóban. Ebben a pillanatban az éj sötétjének leple alatt melléjük suhant a második autó és a bennülők árgus szemekkel figyelték a történendőket. Az idillnek egy szentori hang vetett véget. — Báró úr — kiáltotta — ön el­vesztette a csatát, a szavát nem tar­totta meg. A hang az ügyvédé volt, aki rámu­tatva az első számú autóban ülő ele­gáns, magas, arisztokratikus külsejű férfire, így folytatta: — Mindent láttunk, köszönjük. Fel­adatunkat elvégeztük, mehetünk. Folytatása következik A soffőr már kurblizott, de ebben a pillanatban felhördült a férj, ki­ugrott az autóból, hogy rávesse ma­gát az arisztokratára. Úgy látszott, hogy revolveréhez nyúl, az ügyvéd azonban kényszerűségből saját ügy­fele ellen fordult és hogy elejét vegye az esetleges emberhalálnak, szabályos knock-outtal leütötte ügyfelét, a fér­jet, aki úgy esett össze, mint a zsál­. Ezután az ügyvéd a soffőr segítségével az ájultan fekvő férjet beemelte az autóba, amely hatalmas iramban el­száguldott vissza a fővárosba, hogy egy dunaparti szálló különszobájában a lelőző jelenetek kronológikus sor­rendjében jegyzőkönyvbe foglalják a történteket. Amíg mindez történt, addig léleg­zetelállító jelenetek játszódtak le az arisztokrata és őnagysága között. Hogy milyen kétségbeesett sirámok hangzottak el a nő részéről, arról Newyork, augusztus 3. (Az Esti Kurír tudósítójától.) Augusz­tus 1-én és 2-án Newyork ünnepi díszt öltött. A metropólis lelkes fogadtatás­ra készül: a srepülő őrülteit, Douglas Corrigant várja, aki a Manhattan hajó fedélzetén érkezik vissza repülőgépé­vel együtt hazájába. Douglas Corrigan a hajó kedvence lett. Az óceánjáró közönsége tisztelettel övezte a fiatal óceánrepülő személyét, Corrigan azonban kellemetlennek ta­lálta az ünnepelt hős szerepét és kije­lentette: — Jobb szeretem a barátkozást, mint az ünnepeltetést. Ha annyira ked­velnek, igyanak velem egy pohár wish­­kit a bárban. Nem vagyok én hős A hangulat azután csakhamar fel­oldódott és Corrigan jókedvűen táncol és szórakozik a hajó fedélzetén. — Nem vagyok én hős — mondo­gatta barátainak —, csak egyszerű pi­lóta. A véletlen szerencsének köszön­hetem, hogy a merész vállalkozás min­den előkészítés, műszerek nélkül sike­rült öreg­slégi gebémen­. Inkább tehát a szerencsét kell ünnepelni, mint en­gem. A hajón közölték Douglas Corrigan­­nal az amerikai kereskedelemügyi mi­nisztérium ítéletét, amellyel az enge­dély nélkül végrehajtott óceánrepülés miatt sújtották. Az amerikai kereske­delmi minisztérium rádió útján lépett összeköttetésbe az óceánjáróval és Monroe Johnson ezredes, a kereske­delmi minisztérium titkára közölte Corrigannal az ítéletet. Az ezredes a következőket mondotta a „repülő őrültének: — Az Egyesült Államok kormánya augusztus 1-ig felfüggesztette repülési engedélyét, tehát eddig az időpontig nem szállhat fel gépével. Ez a hivata­los közlemény, amit kötelességem ön­nél tudatni. Miután pedig ezen túl va­gyunk, engedje meg, hogy a legmele­gebb szerencse kí­vánataimat fejezzem ki bátorságáért és azért a bravúros módért, ahogy ezt a nagyszerű repülő­­teljesítményt végrehajtotta. Az ön tel­jesítménye példaadó és lelkesítő epi­zódja a repülés történetének. A kereskedelmi minisztérium titká­rával folytatott beszélgetése után Douglas Corrigan visszasietett a hajó bárjába és izgalmában gyorsan le­hajtott néhány pohár brandyt, majd pedig elmondotta barátainak a kor­mány ítéletét és szerencsekívánatait. • •Üzenet a nagymamának Mialatt Corrigan a hajón szórako­zik, két város: Brooklyn és Manhat­tan heves vitába keveredett amiatt, hogy melyik nevezhesse magáénak a nem szól a krónika, ellenben ma reggel az arisztokrata lakásán meg­jelentek a férj segédei és lovagias elégtételt kértek a tegnap történte­kért. A kiszivárgott hírek szerint a lezajló súlyos kardpárbaj után meg­indul a válóper a nagybérlő és fele­sége között... *repülő őrültet». Mindkét város New­york külvárosa. Brooklynban született és nevelkedett Corrigan, viszont jelen­leg Manhattanban él. A brooklyni városi hatóság pártfogolja a közvéle­mény mozgalmát és hivatalosan be­jelentették, hogy a város minden év­ben meg fogja ünnepelni a Corrigan­­napot, annak a napnak az évforduló­ját, amikor Corrigan Írországban föl­det ért. Brooklyn akarja megrendezni a fogadtatási ünnepélyt is a kikötő­ben, viszont a manhattani városi tanács az ünneplés jogát magának követeli azon a címert, hogy Corrigan manhattani lakos. Newyork városa, amely már sok­ai­ Amikor egy luxusautó folyton követi a másikat VÁLÓPOR EGY HÁRMASHATÁRHEGYI IDILL MIATT KÉT VÁROS A „LÉGI GEBE”HŐSÉ­NEK ÜNNEPLÉSÉÉRT ESTI KURÍR 9 lágraszóló óceánrepülés hőseit ünne­pelte, óriási lelkesedéssel várja a köz­vetlen, jókedvű Douglas Corrigant. A kedélyes Douglas ezt az üzenetet küldte a családjának: — A jövőben is azt akarom csinálni, amit eddig: repülni akarok. Remélem, most már elhiszik, hogy nem dilettáns repülő vagyok. A nagymamának üze­nem, hogy Pátisban nem voltam, fö­lösleges volt tehát féltenie a párisi nőktől. A repülés jobban érdekel, mint a szerelem. Hallom, hogy sok érdek­­­lődő készül a hajó fogadására a ki­kötőben. Ha egy szemrevaló kislány megtetszik, nem mondom, talán meg­változtatom eddigi nézeteimet... 803 hallgató a debreceni­­ Nyári Egyetemen Debrecenből jelentik: A debreceni Nyári Egyetem az első sikeres pró­bálkozás arra, hogy egy kis nem­­zet nyelve iránti érdeklődés alapján nemzetközi társaságot hozzanak ösz­­sze. A külföldön általánosan szoká­­sos „szünidei tanfolyam* elnevezés helyett Debrecenben alkották meg a «Nyári Egyetem» elnevezést, amit azóta idegen nyelvekre is lefordított­­ak és Magyarországon is mindenütt átvettek. Az első tanfolyamot 1927-ben Milleker Rezső, Hankiss János és Tankó Béla egyetemi tanárok alapí­­tották. Az idei tanfolyam igazgatója dr. Milleker Rezső. Az első tan­folyamnak csak 25 hallgatója volt, ez a szám 1938-ban 808 hallgatóra növekedett. Ebből külföldi 508? nemzetiségek szerint: albán, angol, amerikai, belga, bulgár, dán, cseh, észt, finn, francia, holland, lengyel, lett, német, norvég, olasz, svéd, svájci, perzsa, jávai, indokínai, tö­rök és orosz. Az előadások angol, francia, lengyel, olasz, német és magyar nyelven folynak. .

Next