Ex Symposion, 1994 (8-12. szám)
1994 / Különszám
mintha semmi más nem lenne, csak szövegek. Ezeket az embereket hívom textualistáknak, ideértve például az irodalmi kritika [literary criticism] Harold Bloom,Geoffrey Harmannn, J. Hillis Miller és Paul De Man köré csoportosuló, úgynevezett Yale Iskoláját, olyan posztstrukturalista francia gondolkodókat, mint Jacques Derrida és Michel Foucault, olyan történészeket, mint Hayden White és olyan társadalomtudósokat, mint Paul Rainbow.” (F.) 9. In: CP, 139—159. o. Teljes egészében is olvasható magyarul a Holmi 1991. novemberi számában. (F.) 10. Rorty e tanulmányában M. H. Abrams egy a „textualizmusról” — vagy ahogy Abrams maga nevezi: „új olvasásról” [Newreading] — szóló írásából idéz, amelyben Abrams a szerzői szándékot, a szakértő olvasó esetleges segítségét (a nem-szakértők felé való közvetítésben), na meg „az emberi”-t és efféle csúnya dolgokat emleget, amit pedig egy magára valamit is adó Bloom-féle „erős félreolvasó" csak gúnykacajjal illethet, hiszen a kritikus „nem kérdezi sem a szerzőt, sem a szöveget szándékaikról, hanem egyszerűen belekalapálja egy olyan formába, amely jól szolgálja az ő saját céljait... Ennek érdekében ráerőltet a szövegre egy szótárt — Foucault terminológiájában egy rácsot/rasztert —, amelynek lehet, hogy semmi köze a szöveg vagy a szerző által használt szótárhoz, és megnézi, mi történik." (F.) 11. Itt természetesen nem a marxizáló esztétikák realizmus-fogalmairól van szó, még csak nem is a nominalizmusrealizmus tradíciója értelmében elgondoltról, bár mindegyiknek van köze hozzá. Rortynál ez a fogalom nagyjából az igazság korrespondenciaelméletén alapuló, „reprezentacionalista” gondolkodásmódot jelenti, vagyis azt az ismeretelméleti megközelítést, amely szerint a világ és a gondolkodás, a gondolkodás és a nyelv, a „tárgynyelv” és a „metanyelv" stb. alapvető viszonya referenciális, mely szemantikailag egyértelműsíthető és formalizálható. Ezzel élesen szemben áll a „textualista" [tkp. (poszt)strukturalista és dekonstruktivista] nyelvfelfogás, amely „a szavak és a dolgok” (Foucault) viszonyát sokkal problematikusabbnak látja, amely szerint a nyelv legalább annyira figuratív és retorikus, mint deskriptiv és referenciális, amely szerint a nyelv logikája sokkal inkább konstitutív a gondolkodás számára, mint „a valóság logikája” (ez utóbbit a század meghatározó ismeretelméleti diszkurzai erősen diszkreditálták). Ahogy Nietzsche mondta: „A trópusok nem olyasvalamik, amik tetszés szerint kivonhatók a nyelvből vagy hozzáadhatok; ezek képezik legvalódibb természetét.” (F.) 12. Derrida szerint a „metafizikai” (Heidegger) struktúrákat meghatározó „transzcendentális jelentett” „jelentői” általában jelenlét-metaforák szövetébe ágyazódnak. (És — paradox módon — írás-metaforákéba, pedig az írást éppen ez a jelenlét-metafizika teszi a legalacsonyabb létrangra mint a mennyei közvetítetlenség alászáMását a „közvetítő közeg" poklába.) Ez azt az előzetes eli pragmatizmust és ezt a fajta irodalmat, amiként az irodalmat a végső igazság felfedezőjévé tenni akaró tizenkilencedik századi kísérlet támogatta a metafizikus idealizmust és a romantikus költészetet. Azt gondolom, akkor értjük helyesen a textualizmus szerepét kultúránkban, ha egy olyan kísérletnek tekintjük, amely megpróbálja szigorúan végigvinni a pragmatizmust, az igazság felfedezésének ideájától való mentességet, mely idea a teológiát és a tudományt egyaránt jellemzi. ♦ Tizenkilencedik századi idealizmus és huszadik századi textualizmus9 [A gyenge félreolvasó] azt gondolja, hogy valóban létezik egy titkos kód, amelyet ha egyszer felfedeztünk, akkor helyesen fogjuk érteni a szöveget. Azt hiszi, hogy a kritika inkább felfedezés, mint létrehozás/teremtés [creation]. Az erős félreolvasót nem érdekli a felfedezés és a létrehozás/teremtés, a találás és a csinálás [making] közti különbségtétel. Csakúgy, mint Nietzsche és James, nem gondolja, hogy ez egy használható különbségtétel lenne. Azért megy bele [a szövegbe], hogy valamit kihozzon belőle, nem pedig a helyesen értés kielégüléséért. Másképp is megfogalmazható ez az ellentét, amire gondolok, s így talán kicsit világosabb is. Abrams „humanista” kritikája 10 úgy gondolja, hogy létezik egy nagy, átfogó, közösségi szótár, amelyben leírható, miről szólnak a különböző irodalmi művek. Az egyik fajta textualista — a gyenge textualista — azt gondolja, hogy minden szövegnek megvan a saját szótára, a saját titkos kódja, amely semmi máséval nem vethető össze. A másik fajta textualistának — az erős textualistának — saját szótára van, és nem foglalkozik azzal, hogy ez megegyezik-e valaki máséval is. Az általam kínált értelmezés szerint az erős textualista az, aki Nietzsche és James — és ekképpen Kant és Hegel — hű örököse. A gyenge textualista — a dekódoló — csupán egy újabb áldozata a realizmusnak 11, a „jelenlét metafizikájának”12. Azt gondolja, hogy ha a szöveg határain belül marad, szétszedi, és megmutatja, hogyan működik, akkor „elkerülte a jelentő13 uralmát”, szakított a nyelv, mint a valóság tükre mítoszával ésatöbbi. Ám ténylegesen legjobb formájában is csupán a tudományt utánozza — módszert akar a kritika számára, azt akarja, hogy mindenki egyetértsen vele abban, hogy ő igenis feltörte a kódot. A konszenzus minden kényelmére áhítozik, még ha ez nem is jelent többet, mint az irodalmi folyóiratok olvasóinak konszenzusát, ahogyan a mikrobiológus áhítozik a konszenzus kényelmére, még ha az nem is jelent többet, mint a másik háromszáz mikrobiológusét, akik egyáltalán beszélik az ő zsargonját, és akik foglalkoznak a problémájával. Az erős textualista megpróbál e kényelem nélkül élni. Felismeri, amit Nietzsche és James felismert, hogy a módszer ideája előfeltételezi a privilegizált szótár ideáját, a szótárét, amely eljut a tárgyak lényegéig, amely ki tudja fejezni tulajdonságaikat mint magánvalóakat, szemben azokkal, amelyeket mi olvasunk beléjük. Nietzsche és James azt mondták, hogy egy efféle szótár elképzelése mítosz , hogy még a tudomány is, a filozófiáról nem is beszélve, egyszerűen egy olyan szótár utáni keresgélés, amely lehetővé teszi, hogy azt kapjuk, amit [csak] akarunk. ♦ Tizenkilencedik századi idealizmus és huszadik századi textualizmus KADAR Tibor rajza 97