Ex Symposion, 1994 (8-12. szám)

1994 / Különszám

mintha semmi más nem lenne, csak szövegek. Ezeket az embereket hívom textualistáknak, ideértve például az iro­dalmi kritika [literary criticism] Harold Bloom,Geoffrey Harmannn, J. Hillis Mil­ler és Paul De Man köré csoportosuló, úgynevezett Yale Iskoláját, olyan posztstrukturalista francia gondolkodó­kat, mint Jacques Derrida és Michel Foucault, olyan történészeket, mint Hayden White és olyan társada­lomtudósokat, mint Paul Rainbow.” (F.) 9. In: CP, 139—159. o. Teljes egészében is olvasható magyarul a Holmi 1991. no­vemberi számában. (F.) 10. Rorty e tanulmányában M. H. Abrams egy a „textualizmusról” — vagy ahogy Abrams maga nevezi: „új olvasásról” [Newreading] — szóló írásából idéz, amelyben Abrams a szerzői szándékot, a szakértő olvasó esetleges segítségét (a nem-szakértők felé való közvetítés­ben), na meg „az emberi”-t és efféle csúnya dolgokat emleget, amit pedig egy magára valamit is adó Bloom-féle „erős félreolvasó" csak gúnykacajjal il­lethet, hiszen a kritikus „nem kérdezi sem a szerzőt, sem a szöveget szándé­kaikról, hanem egyszerűen belekalapál­ja egy olyan formába, amely jól szolgál­ja az ő saját céljait... Ennek érdekében ráerőltet a szövegre egy szótárt — Fou­cault terminológiájában egy rá­­csot/rasztert —, amelynek lehet, hogy semmi köze a szöveg vagy a szerző által használt szótárhoz, és megnézi, mi tör­ténik." (F.) 11. Itt természetesen nem a marxizáló esztétikák realizmus-fogalmairól van szó, még csak nem is a nominalizmus­­realizmus tradíciója értelmében elgon­­doltról, bár mindegyiknek van köze hoz­zá. Rortynál ez a fogalom nagyjából az igazság korrespondenciaelméletén ala­puló, „reprezentacionalista” gondolko­dásmódot jelenti, vagyis azt az ismeret­­elméleti megközelítést, amely szerint a világ és a gondolkodás, a gondolkodás és a nyelv, a „tárgynyelv” és a „meta­­nyelv" stb. alapvető viszonya referenci­­ális, mely szemantikailag egyértelmű­­síthető és formalizálható. Ezzel élesen szemben áll a „textualista" [tkp. (poszt)strukturalista és dekonstrukti­­vista] nyelvfelfogás, amely „a szavak és a dolgok” (Foucault) viszonyát sokkal problematikusabbnak látja, amely sze­rint a nyelv legalább annyira figuratív és retorikus, mint deskriptiv és referenciá­­lis, amely szerint a nyelv logikája sokkal inkább konstitutív a gondolkodás szá­mára, mint „a valóság logikája” (ez utóbbit a század meghatározó ismeret­­elméleti diszkurzai erősen diszkreditál­­ták). Ahogy Nietzsche mondta: „A tró­pusok nem olyasvalamik, amik tetszés szerint kivonhatók a nyelvből vagy hoz­záadhatok; ezek képezik legvalódibb természetét.” (F.) 12. Derrida szerint a „metafizikai” (Hei­degger) struktúrákat meghatározó „transzcendentális jelentett” „jelentői” általában jelenlét-metaforák szövetébe ágyazódnak. (És — paradox módon — írás-metaforákéba, pedig az írást éppen ez a jelenlét-metafizika teszi a legala­csonyabb létrangra mint a mennyei köz­­vetítetlenség alászáMását a „közvetítő közeg" poklába.) Ez azt az előzetes el­i pragmatizmust és ezt a fajta irodalmat, amiként az irodalmat a végső igazság felfedező­jévé tenni akaró tizenkilencedik századi kísérlet támogatta a metafizikus idealizmust és a romantikus költészetet. Azt gondolom, akkor értjük helyesen a textualizmus szerepét kul­túránkban, ha egy olyan kísérletnek tekintjük, amely megpróbálja szigorúan végigvinni a pragmatizmust, az igazság felfedezésének ideájától való mentességet, mely idea a teoló­giát és a tudományt egyaránt jellemzi. ♦ Tizenkilencedik századi idealizmus és husza­dik századi textualizmus9 [A gyenge félreolvasó] azt gondolja, hogy valóban létezik egy titkos kód, amelyet ha egy­szer felfedeztünk, akkor helyesen fogjuk érteni a szöveget. Azt hiszi, hogy a kritika inkább felfedezés, mint létrehozás/teremtés [creation]. Az erős félreolvasót nem érdekli a felfede­zés és a létrehozás/teremtés, a találás és a csinálás [making] közti különbségtétel. Csak­úgy, mint Nietzsche és James, nem gondolja, hogy ez egy használható különbségtétel len­ne. Azért megy bele [a szövegbe], hogy valamit kihozzon belőle, nem pedig a helyesen ér­tés kielégüléséért. Másképp is megfogalmazható ez az ellentét, amire gondolok, s így talán kicsit világo­sabb is. Abrams „humanista” kritikája 10 úgy gondolja, hogy létezik egy nagy, átfogó, közös­ségi szótár, amelyben leírható, miről szólnak a különböző irodalmi művek. Az egyik fajta textualista — a gyenge textualista — azt gondolja, hogy minden szövegnek megvan a saját szótára, a saját titkos kódja, amely semmi máséval nem vethető össze. A másik fajta tex­­tualistának — az erős textualistának — saját szótára van, és nem foglalkozik azzal, hogy ez megegyezik-e valaki máséval is. Az általam kínált értelmezés szerint az erős textualista az, aki Nietzsche és James — és ekképpen Kant és He­gel — hű örököse. A gyenge textualista — a dekódoló — csupán egy újabb áldozata a realizmusnak 11, a „jelenlét metafizikájának”12. Azt gon­dolja, hogy ha a szöveg ha­tárain belül marad, szétsze­di, és megmutatja, hogyan működik, akkor „elkerülte a jelentő13 uralmát”, szakított a nyelv, mint a valóság tük­re mítoszával ésatöbbi. Ám ténylegesen legjobb formá­jában is csupán a tudo­mányt utánozza — mód­szert akar a kritika számára, azt akarja, hogy mindenki egyetértsen vele abban, hogy ő igenis feltörte a kó­dot. A konszenzus minden kényelmére áhítozik, még ha ez nem is jelent többet, mint az irodalmi folyóiratok olvasóinak konszenzusát, ahogyan a mikrobiológus áhítozik a konszenzus ké­nyelmére, még ha az nem is jelent többet, mint a másik háromszáz mikrobiológu­sét, akik egyáltalán beszélik az ő zsargonját, és akik fog­lalkoznak a problémájával. Az erős textualista megpró­bál e kényelem nélkül élni. Felismeri, amit Nietzsche és James felismert, hogy a módszer ideája előfeltétele­zi a privilegizált szótár ideá­ját, a szótárét, amely eljut a tárgyak lényegéig, amely ki tudja fejezni tulajdonságai­kat mint magánvalóakat, szemben azokkal, amelyeket mi olvasunk beléjük. Nietzsche és James azt mondták, hogy egy efféle szótár elképzelése mítosz , hogy még a tudomány is, a filozófiáról nem is be­szélve, egyszerűen egy olyan szótár utáni keresgélés, amely lehetővé teszi, hogy azt kap­juk, amit [csak] akarunk. ♦ Tizenkilencedik századi idealizmus és huszadik századi textualizmus KADAR Tibor rajza 97

Next