Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-28 / 13. szám
Az utca éneke Mottó: „A szalonoké parfümös rege, Szilas és új az utca éneke. (Ady) Aggasztó híreket hallunk, ijesztő képeket látunk a hírműsorokban a mostani albániai zűrzavarról. Bármennyire is belekalkuláljuk azt a sajtómanipulációt, amely érdekeltségének megfelelően a valóságosnál is riasztóbbnak próbálja feltüntetni az ottani felfordulást, mégis szorongva kérdezzük, nem saját sorsunkat kell-e előre néznünk, mikor Batsányi után szabadon vigyázó szemünket Tiranára vetjük. Ártatlan emberek tengernyi szenvedése figyelmeztet rá: ilyen helyzetben nemcsak (sőt, talán nem is elsősorban, vagy éppen nem) a bűnösök lakóinak. Nemcsak, és lehet, hogy nem is elsősorban nekik van félnivalójuk. Attól függetlenül, természetesen ők is félnek. Ott is és itt is. Az itteni félelmüket mi sem mutatja jobban, mint az a kormányálláspont, amelyet március 13-án ismertettünk meg a rádió Reggeli Krónikájából: ha egy kormányt az utca dönt meg, akkor a következő, a helyébe lépő kormánynak is számolnia kell ugyanezzel a lehetőséggel, sorssal, veszéllyel. Talán van, akinek ez első hallásra meggyőzőnek tűnik, pedig messzemenően nem igaz. Sőt - ilyen kategorikusan legalábbis - alapvető történelemhamisítás. Akármilyen szűk legyen is a mozgástere egy kormánynak a külső és belső feltételek, adottságok determinálta nyomorúságos ketrecben, nem igaz az, hogy „mindegyik kormány nagyjából úgyis csak ugyanazt tudja csinálni”. Ez még nagyjából sem igaz. Egy-egy kormány politikáján, igenis, nagyon sok minden múlhat. Nem kötelező a nép kifosztása, becsapása, elnyomása, idegen érdekeknek való kiszolgáltatása, ma már egyetlen kormány számára sem. Persze, szeretnék ott fent, ha az albán helyzet minél rémisztőbbnek tűnne, és minél inkább modellértékűnek számítana. Valóban! Valóban rémisztő, ha úgy van, hogy nincs egyetlen szervezett politikai erő sem, amely a felkelők mellett állna, mert megkezdődött a mindenki háborúja mindenki ellen, sőt, még olyan erő sincs, amely nemzetközi rendfenntartó alakulatokat hívhatna be az országba, az anarchia megfékezésére. Bár ez utóbbiról, mint egy égbekiáltó hazugság nagyon is könnyű lehetőségéről, nekünk, magyaroknak is megvannak a magunk keserű történelmi tapasztalatai. De ne reménykedjenek az ex-elvtársak és elvtárs urak! Magyarországon még egyelőre más a helyzet. Egy értelmiségétől - kínai mintára - megfosztott, lefejezett társadalom természetesen nem tud egykönnyen és egyhamar olyan politikai erőt felmutatni, amely egy fegyveres felkelés mellé, mögé vagy élére állna, céljait a politika nyelvén is megfogalmazva magáévá tenné, amellyel egymást kölcsönösen vállalhatnák. Magyarországon viszont - minden felülről jövő igyekezet ellenére - még maradt annyi kezdeményező és erkölcsi erő az értelmiségben, hogy mederbe tereljen egy esetleges éhséglázadást (melynek szándékos kirobbantásától, felülről való kiprovokálásától több felelősen gondolkodó ellenzéki politikusunk féltette már nemzetünket, s aggályaiknak hangot is adtak.) Maradt még annyi népnemzeti elkötelezettség ebben az értelmiségben, hogy ne hagyja ezt a népet- nemzetet magára, fölkarolja ügyét, harcát, mondván: „nagyobb igaza sose volt népének, s hitványabb Nérók még sehol se éltek.” Bármennyit kesergünk is rajta, az értelmiség felhígulása, „az írástudók árulása” még nem olyan mérvű, hogy ne tudná és ne akarná a szétszórt energiasugarakat egy nyalábba fogni, a fejetlenségnek gátat vetni. Történelmi (főleg ’56-os) hagyományaink pedig még ma is élnek. (A nemzeti erők nélkülözött egysége szempontjából pedig, amely úgy látszik, egy forradalomban sokkal inkább lehetséges, egyenesen nosztalgikusan élnek!) E hagyományok ébrentartása, ápolása, évfordulókon való ünneplése inkább azokból vált ki tudathasadást, belső meghasonlást, akiknek hatalmi érdekeit a forradalom veszélyeztette, mint ahogy ma is veszélyeztetné. „A ne szólj szám, nem fáj fejem agyjai” és fiataljai pedig, akiknek a számára még ma is nem egyszer ez a legpraktikusabb magatartásforma (a Bibó által elsősorban félelemnélküliséggel jellemzett demokrácia nagyobb dicsőségére) ettől még pontosan tudhatják, miről van szó, és kinek, kiknek az érdekeivel ellentétesek az ő érdekeik. Helytartóink talán ott számítják el magukat leginkább, hogy azt hiszik, azok, akiknek a kegyelméből uralkodnak, helytartanak, azok majd körömszakadtáig védeni fogják az ő személyüket, a személyükben megtestesülő uralmat és hatalmat. Pedig ezt már, mikor szorult a kapca, Rákosinak sem sikerült megkapnia moszkvai elvtársaitól. A multinacionális gyarmatosítók pedig „pragmatikusak”, és a „stabilitás” érdekében képesek és készek, vagy legalábbis hajlamosak a pillanatnyilag erősebbet támogatni. Akinek éppen emelkedőben van a csillaga, az adott országon belül, és ami adott esetben - minden kozmopolitizmussal és multinacionalizmussal való szembenállásuk ellenére - még a nemzeti erőkkel is megtörténhet. „Ha forradalom, akkor forradalom! Ha az előző kormány úgy elszúrta, hogy csak ilyen áron lehet megteremteni a stabilitást...” Bizony, Albániában is elsöprő győzelmet arathatna most egy felkelés mellé álló, azt megszervezni képes politikai erő. Még Nyugatról is rábólintanának, olyan körök is, amelyekről talán sohasem gondoltak volna. Persze, nyilván abban a reményben, hogy ez a felkeléssel hatalomra került politikai erő nem „nemzeti burzsoáziaként” fog működni. Hanem engedelmes, hálás helytartóként fog viselkedni, nem fog gátat vetni a multinacionális nagytőke befolyását kiterjeszteni szándékozó mohóságának, sőt ennek a szálláscsinálója lesz. A modern gyarmatosítók efféle reményei nem egyszer váltak már valóra. Hiszen megvannak ennek a rutinszerű technikái, hogyan lehet egy kisszámú elitréteget - egzisztenciális előnyökért saját népe érdekeinek elárulójává tenni. Hogyan lehet vele elhitetni, hogy saját népével is jót tesz, nemcsak saját magával, és hogy hálával tartozik, amiért őrá esett a választás, hiszen, hra te nem csinálnád, majd csinálná más”. Hogyan lehet vele elfeledtetni az ilyen „parfümös regék" segítségével az utca énekét. Hiszen ettől lesz szalonképes! Adja az ég, hogy ha békés vagy forradalmi úton ez a társadalom hatalomra segít egy nemzetféltő elitet, akkor abból ne legyen újra nemzetrontó elit! Mindenféle kényszerítő körülmények, zsarolás, kiszolgáltatottság ellenére sem. Csakhogy ehhez már Bethlen Gábor-i nagyságrendű politikusra lenne szükségünk. De erőt adhat nekünk az a tudat is, hogy azért volt ilyen politikusunk. Erőt ahhoz, hogy ismét legyen. Kiss István