Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-03 / 1. szám
háború demokraták még rosszabbat hoztak, csalóka ígéreteikkel becsapták őket. Akkor 1998-ban kire szavazzanak? Nincs már kire, mondják sokfelé. Az ellenzéki pártok széthúznak, nincs egy programot adó erő, amiben lehetne bízni. Nyilvánvaló, hogy ez a kiábrándultság ismét a szociálliberális koalíciónak kedvezhet a következő választásokon. A megoldás, a parlamentáris demokrácia komolyságának záloga mégiscsak a konzervatív, szociálisan érzékeny, keresztény, nemzeti, polgári pártokban rejlik. Mi az akadálya, hogy 1997-re nem formálódott ki még eddig az az erő, amely az országot ebből a csődtömegből kihozza, az általános pesszimizmust feloldja, az életünket reményteljesebbé teszi, a megoldást felkínálja. Az erős konzervatív, polgári ellenzék hiánya az akadály. A játszma még nincs lefutva. Csendes, hol hangos háború zajlik az ellenzéki pártokon belül, elindult egy tisztulási folyamat, aminek a végét még nem látjuk. Az természetes és egyértelmű, hogy minden ellenzéki pártnak van egy bal és jobb oldala, egy liberális és konzervatív része és sokan vannak a párttagok közül, akik szívesen középre húzódnának. A középre tartás a mai kuszáti gazdasági és politikai helyzetben azt jelenti, hogy hajlamos a párt a múlttal, a bűnökkel kiegyezni, elfelejteni, megengedni mindazt, ami eddig történt. Tehát a közepet könnyen át lehet húzni a jelenlegi álbal-, álliberális oldalra. Mi volt a helyzet tehát az ellenzéki pártokkal az elmúlt hat évben? A különböző politikai erők szalámizásai mit értek el? A kisgazdákkal kezdem. Alapos elemzést, tanulmányt igényelne, miért maradt el a történelmi kiegyezés, az együttműködés a már akkor komoly erőt képviselő Független Kisgazda- és Földmunkás Párttal az Antall József vezetett MDF kormányzáskor. Valószínű sok minden másként alakulhatott volna. A pártból kiváltak a Kisgazda 36-ok. A tömeg nélküli parlamenti pártfrakcióról tudni lehetett, hogy képviselői az 1994-es országgyűlési választáskor nem kerülnek be a parlamentbe. Ez volt az első csapás a konzervatív erőkre, mert elodázta, lehetetlenné tette a konzervatív erők összefogását. Mondhatni, ez az aktus elindította az akkori legnagyobb párt, a Magyar Demokrata Fórum meggyengülését és azt a folyamatot, hogy végül kis párt legyen belőle. Torgyán Józsefnek, ha tíz képviselővel is, de sikerült újra megszilárdítani, megszerveznie a Kisgazdapártot, az Oláh Sándor, Ómolnár Miklós, Prepeliczay István által irányított szétzilálási szándék ellenére. Ma az FKGP az ellenzék egyik legerősebb pártja. Közbevetőleg érdemes megjegyezni, még a kezdet kezdetén történelmi tévedés volt, hogy a konzervatív erők nem egyeztek meg a tekintélyes tömeget maga mögött tudó Pozsgay Imreféle irányzattal. Az első választási ciklus legnagyobb konzervatív pártját, az MDF-et hamar elkezdték gyengíteni a belső liberális és jobboldali erők. Furcsa módon Csurka Istvánnak, az MDF akkori alelnökének elhíresült 1992 augusztusi tanulmánya adta meg ehhez az első lökést. Ami eddig suttogva lappangott, az most szóba került. Az ország és a Magyar Demokrata Fórum helyzetével kapcsolatos Csurka István-i figyelmeztetést a miniszterelnök, Antall József az alelnök „írói munkássága” egy részének nyilvánította. Elindult a pokol, a nyiz támadás kívülről és belülről egyaránt. Támadott a liberális sajtó, támadott az akkori ellenzék, az SZDSZ és az MSZP is, és szinte kapóra jött, amikor az MDF-es Debreczeni József nevén nevezte a nevezhetetlent, hogy ugyanis Csurka István írása „náci alapvetés”. Új szó került az értelmező szótárba Kerényi Imre rendező - szintén MDF-tag - jóvoltából: a csurkista, a csurkisták. A történet ismert. A magukat liberális gondolkodásúnak tartó MDF-esek - Kulin Ferenc, Debreczeni József, Elek István, Furmann Imre, Balázsi Tibor és így tovább - lejáratták az úgymond jobboldali fórumosokat, majd többen kiléptek az MDF-ből. Csurka István és követői szintén kiléptek a Magyar Demokrata Fórumból és megalapították a MIÉP-et, a Magyar Igazság és Élet Pártját. Ezekkel a lépésekkel visszavonhatatlanul meggyengült a választások előtt az egyre rosszabb kormányzati pozícióba kerülő MDF. A szalámizás történetének azonban itt még nem lett vége. A választási vereséget éppen hogy kiheverő Magyar Demokrata Fórumot tovább gyengítették és megosztották a belső viták. Szabó Iván képviselte az MDF-en belül a liberális vonalat, Lezsák Sándor pedig a népi, nemzetit. A hivatalos és a többségi MSZP-SZDSZ irányultságú kormánysajtó természetesen Szabó Ivánékat támogatta. Az eredménye meglett. A végső kenyértörésre 1996 februárjában került sor, a Magyar Demokrata Fórum országos gyűlésén. Szabó Iván és követői alulmaradtak. Az MDF-alapító, a lakiteleki Lezsák Sándor lett az MDF elnöke. Az MDF országos gyűlése előtt, bár Szabó Iván mindenhol azt nyilatkozta, hogy aláveti magát a többség akaratának, mégis huszonnégy óra leforgása alatt Szabó Iván és köre megalapította a Magyar Demokrata Néppártot és többen kiváltak az