Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-11-28 / 48. szám

Schéner Mihály meseháza Schéner Mihály kezemunkájával napon­ta többször találkozom. Két képe függ szobám falán. Az egyiken szürke festő­gipszből előkandikálnak az elmosódott mézes-bábos figurák, a másikon falvédő stílusban udvarol a huszár a menyecskének. Valaha, nagyon régen a festővel és a bá­tyámmal kávéztunk együtt a még kopottas Váci utca egyik eszpresszójában. Fel kel­lene hívni, de vajon emlékszik-e rám? Amikor a nevemet mondom, kis csend a telefon túlsó oldalán, majd ezt hallom: - Van telepátia. Tegnap került kezembe a bátyád levele. Jó érzés volt újraolvasni. Megbeszéljük tehát a műterem-láto­gatást. Kezdjük tehát a levéllel, amely idestova már három évtizeddel ezelőtt íródott. Abból az alkalomból, hogy a már nem fiatal, de igazából még készülődő művész egy albu­mot csinált, melyben száz rajzon át felbon­totta az emberi kezet, néhol szinte cér­­naspumnira tekerve az idegeinket. A levél rövid, legfontosabb mondata Schéner egész akkori munkásságára vonatkozik: „Bámulom a kettősségnek azt az egységét, amelyet megteremtettél.” Ez a megállapítás arra vonatkozik, hogy a művész akkori munkásságában a népiségnek és a modernségnek párhuzamossága és összefonódása egymást erősítve jelenik meg. Wj\rm WmMj JMl ■ ■ | v 1

Next