Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-23 / 3. szám
A prominens áldozatok A kulisszák mögött a kirekesztés zavartalanul folyik Döbbenettel olvastam Pósa Zoltán 1997. december 23-án Ez a Hét-ben megjelent „Újra csak megtűrtén” c. írását, melyben a világhírű klasszika filológus akadémikus, Szabó Árpád és társai viszarendeződés utáni kálváriáját mutatja be. Szabó Árpádot az 1956-os forradalom után majd az 1994-es választások után is eltávolították az egyetemi katedráról. A társaival szerkesztett „nem marxista gyökerű filozófiai folyóiratot száműzték a könyvesboltokból”, a szerkesztőit, szerzőit „sikerült tökéletesen elszigetelni az ifjúságtól”... . Szabó Árpáddal 1956 után egy ideig közös munkahelyünk volt a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutató Intézete. Akkor ott Rényi Alfréd akadémikus az intézet igazgatója biztosított számára szerény megélhetési lehetőséget. Ezért Reményit támadták is sokan, mondván: még bajt hoz rájuk Szabó Árpád ellenforradalmi múltja. (Az intézetben keveset mutatkozott, ennélfogva ritkán volt szem előtt!) Ebben az időben óriási energiával fogott a görög matematika kibontakozási korának feltárásához, az euklideszi matematika terminusainak értelmezéséhez, tisztázásához. E téren az antik matematika-történet világhírű kutatójává, tudósává vált. Biztos helye van a legkiválóbb első öt között. Az én sorsom „ szerencsémre ” úgy alakult, hogy kétszer is alaposan meg kellett ismerkednem Szabó professzor tudományos munkásságával. Egyszer 1985 táján, amikor „Euklidész hatása a tudomány fejlődésére” c. Tankönyvkiadónál később megjelent könyvecskémet írtam. Ekkor a vonatkozó matematikai publikációit kellett áttanulmányoznom. Másodszor 1992-ben, amikor „Az athéni demokrácia ” és „Az athéni demokrácia bukása” c. könyvecskéimen dolgoztam. Ez esetben a „Periklész kora” c. könyvét és az idevonatkozó szerteágazó munkáit kellett alaposabban megismernem. (Az ajánlással megküldött könyveim viszonzásával az éppen akkor megjelent „Das geozentrische Weltbild” c. könyvét kaptam dedikálva tőle.) Mondanom sem kell Szabó Árpád után az athéni demokráciáról könyvet írni nem volt könnyű feladat... Szerteágazó hatalmas és kiterjedt munkásságát egy személynek szinte lehetetlen szakszerű kalauzolás igénye mellett bemutatni. Talán több lenne a kulturált és jellemes, kevesebb a drogfogyasztó fiatal hazánkban, ha szélesebb körben megismerték volna azt a történelmi arcképcsarnokot, amelyet „Hellász hősei" valamint „Róma jellemei" c. könyveiben tanulságul mutat be. Pósa Zoltán hírt adó cikke után a tehetetlenség dühe, a sors kényszere napokig tompította agyam, bilincsbe verte kezem. Nekem igazán nem lenne okom a megdöbbenésre, hiszen jól tudom, a kommunistáknak az a francia forradalom volt a példaképe, melynek törvényszéki elnöke „Nincs többé szükség tudósokra ” döntésével küldte halálba és fejeztette le 1794. május 8-án azt az 51 éves tudós akadémikust, Antoine Laurent Lavoisier-t, akinek a modern kémia többek között az „anyagmenynyiség állandóságának elvét" köszönheti. A bénító döbbenetét az váltotta ki, hogy 200 év után Magyarországnak olyan kormánya és olyan kultúrpolitikája van, amely döntéseit a már Bibó által is kíméletlenül elítélt, francia forradalomban megvalósított elvek szerint hozza. Ezért nincs helye a katedrákon a szabóárpádoknak. Nincs becsülete a tudománynak, mert sok esetben a tényleges tudást a „kiváltságosok” akadémikusi tagsággal pótolhatták, helyettesíthették. Máig nem bűn, inkább erény, ha e kettő nincsen szinkronban az Akadémián. * Szégyellem is, sajnálom is Árpád, hogy a hatalom képviselői már annyiszor tudomásodra hozták: hazánkban „nincsen számodra hely”. De te mégis vallod Vörösmartyval, hogy: „Itt élned, halnod kell ” A megalázó megpróbáltatások elviseléséért csak tisztelet és elismerés jár neked, valamint a társadalom és gondolkodás általános törvényeit bölcselkedve kereső, kutató kiváló társaidnak, akik 1990- től a nemzeti kultúránk érdekében - a tornyosuló nehézségek ellenére is - önzetlenül, fáradhatatlanul és reménykedve teszik dolgukat. Dobó Andor Az más labancokrúl Hazafiak odaát Nacionalistázhat agyalágyult (eszement) - tökéletlen - professzorok serege, a csonkaország népe odáig van a honjáért, magyart mivoltát emlegetve pedig kihúzza magát...! Hiába a hazudozás (a módszeres megtévesztés) — félreértés, minket mégsem lehet a falhoz állítani? Legalábbis valami ilyesmire utal az a fölmérés, amely szerint „szereti a hazáját” az odaátiók (kismagyarországiak) 78 százaléka és száz megkérdezettből 62 „büszke magyarságára”. Kevésbé lelkesedik szülőföldjérért s nemzetéért szlovák, lengyel, cseh... A románokról nem ejt szót a kutatás, pedig igen kíváncsi lennék, mit húz ki egy kérdezőbiztos az erdélyi magyarokkal egy államhoz tartozó vlachokból, nemkülönben hogy a csíkországi meg a Bihar vármegyei hunivadék minderről mit vall be. Maradjunk a tényeknél: az anyaországi magyar nem enged negyvennyolcból! Ötvenhatból. ... Amit aligha érthet azon professzorok csapata, akik úgy vélik, a nacionalizmus (mi nem egyéb a szemükben, mint nemzeti elkötelezettség) úgy elvetendő, ahogy van! Nem veszik észbe, hogy más a sovén, mint a hazafi. - Mondhatod ezeknek! Falra borsó. Hogy lejárassák népünket, bármi aljasságra képesek. Arra is, hogy megfeledkezzenek Illyés Gyuláról, aki valahogy így fogalmazott: a nemzeti jogot véd, a nacionalista jogot sért! Mifelénk is, Zarándon túl, ma úgy tűnik, bukaresti Constantinescu a románság igazi érdekeiért emel szót, míg a pokolra való, kolozsvári Funár Györgye a mi Zsilünkön hizlalná szép kövérre éhező nemzetét (minket elűzve adna otthont az ókirálysági szegénység elől menekülő rumánoknak) - csonthalmainkra állítva igyekeznek a vlachságot az egekbe emelni szóval errefelé sem mindegy, hogy s mint. ... Ez az, amiről ő kegyelméék - őlabancságáék - tudomást nem vennének. Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT