Ez a divat, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)
1990-09-01 / 10. szám
retnék színpadon játszani, legyek a Vígszínházban a megadott időben. Mikor jelentkeztem a főrendezőnél, épp rengeteg lány próbált a színpadon, így hát csak a kezembe nyomott egy szerepet: „Olvassa!” És én olvastam. Néhány nappal később láttam , hogy mindenki tudja a dolgát: ruhapróbára mennek, teszik amit kell, de velem nem törődött senki. Összeszedtem hát a bátorságomat, és megkérdeztem a rendezőt, mi lesz velem. Csodálkozva rám nézett, és azt mondta: „Magáról teljesen megfeledkeztem. Na mindegy, akkor játssza azt, amit a múltkor olvasott!” Történetesen a harmadik főszerep volt a darabban, amely ugyan nem volt jelentős, de sokat voltam színen, és nagyon jól éreztem magam a színpadon. Nem voltál gátlásos, lámpalázas? - De még mennyire. Volt egy pártfogóm az iskolában, Hetyei Aranka. Nagyon szeretett engem, mindig segített a tanácsaival, és egyszer azt mondta nekem: „Nem a színésznek, a publikumnak kell sírni!” Az ő segítségével választottak ki egy darabhoz a Nemzeti Színházba, ahol A dolavai nábob lánya című darabban kaptam életem első vastapsát. Hogyan kezdtél el filmezni? Ki fedezett fel? - Itt jön a második, vagy ki tudja hányadik véletlen az életemben. A házunkban lakó fogorvos, aki mellesleg komponista is volt, egyik nap kis cédulát csúsztatott be az ajtóm alatt, ha szeretnék filmben szerepelni, jelentkezzem a megadott időben és helyen. A próbafelvételek jól sikerültek, s megkaptam az Új rokon című film főszerepét, amelyben énekeltem és táncoltam. Rögtön utána következett az Meseautó. - Úgy látom, nem értékeled igazán nagyra ezt a szerepet, pedig ez hozta meg számodra a sikert, egy csapásra meghódítottad vele a mozirajongókat. - Ezt a szerepet legalább egy tucat fiatal színésznő ugyanígy el tudta volna játszani, pusztán szerencsés véletlen, hogy épp engem választottak. Az igazi erőpróba az volt, amikor Franciaországban ötszázszor játszottam színházban a Barbara című darab főszerepét. - Hogy kerültél Franciaországba? - Azzal kezdődött, hogy a Nemzeti akkori igazgatóját, Vojnovicsot egyik napról a másikra leváltották. Este még színházigazgató volt, másnap reggel már csak a holmiját jött összeszedni. Ezen én annyira felháborodtam, hogy beadtam a felmondásomat, és átszerződtem a Vígszínházba. Két borzalmas évet töltöttem ott, csupa unalmas úrilányszerepet játszottam. Az évad végén egy komolyabbá váló flört miatt anyám egy bőrönddel értem jött a színházba, és felrakott a Párizsba induló vonatra. Élt Párizsban egy magyar, bizonyos Bányai, akinek irodalmi ügynöksége volt, ő kalauzolt Párizsban. Szeptemberben hazajöttem, decemberben pedig kaptam egy telefont, azonnal menjek, mert van egy nekem való szerep: egy szép, fiatal lányt kell alakítani, aki alig beszél franciául. Hát ez ment! Próbafelvétel után megkaptam a szerepet, és hosszú turnékra utaztunk francia nyelvterületen. Utána pedig már nem jöttem haza. - Ha jól tudom, Amerikában is jártál. - Igen, Párizsban férjhez mentem egy producerhez, és együtt utaztunk Amerikába. Életünk legrosszabb döntése volt ez a házasság. Nem éreztük jól magunkat, és miután megszületett a fiam, elváltunk. Később újra férjhez mentem, született két lányom, de ez a házasságom is tönkrement, így hát összepakoltam a gyerekeket, és visszajöttem Párizsba. A fiam az apjával maradt, félévenként találkozó A délutáni próbán (felső kép) Balról a gálaműsor rendezője. Csenterics Ágnes, középen Perczel Zita, a jobb oldalon Ernyei Béla Perczel Zita nyolcéves unokájával és Ernyei Bélával a XX. Veszprémi Tévétalálkozó gálaműsorán tank. A kapcsolat közöttünk nem olyan, amilyet szerettem volna, és ez a mai napig fájdalmat jelent nekem. A kitelepítések után a szüleim meglátogattak Párizsban. Apám súlyosan megbetegedett, kiderült, hogy rákos, és egyévi ápolás után meghalt. Ugyanabban az évben halt meg az első férjem is Amerikában, s a fiam, aki örökölt utána, odaköltözött, így őt is elvesztettem. -Akik a filmvásznon mosolygó gyönyörű színésznőt látják csak, azoknak nagyon nehéz elképzelni, mi mindenen mentél keresztül! Bizonyára a munkádba temetkeztél, hogy felejts. - Sajnos, nekem a munka nem segített, sőt nagyon rosszul ment abban az időben. Aztán a lányommal Rómába mentem nyaralni, aki szerelmes lett, férjhez ment, és így ott maradtunk. Van két unokám, a fiú 21, Francesca Laura, akit a tévénézők is láthattak, pedig nyolcéves. - Olaszországban is forgattál? - Leginkább gyerekfilmekben játszottam, mert sokáig nem tanultam meg olaszul, és így nagyon nehéz volt boldogulni. -Mostanában mivel töltöd a napjaidat? - Angolt tanítok, ezenkívül pedig nagymama vagyok főállásban. Figyelem az unokámat, aki ugyanolyan, mint én voltam gyerekkoromban, és örültem, hogy itt, Veszprémben együtt szerepelhettünk, mert hátha már nem érem meg, hogy színésznő lesz. Mindig játszik, bohóckodik. - Szerepeltél magyar filmekben is, és sok rendezővel, Mészáros Mártával, Gábor Pállal dolgoztál együtt. Elvállalnál még egy filmszerepet? -Természetesen, bármikor szívesen jövök, ha hívnak. Legutóbb Xantus János (nagyon tehetségesnek tartottam a fiatalembert, remek ötletei voltak) filmjében játszottam volna egy 90 éves öregasszonyt. De egyrészt ő talált túl fiatalosnak, másrészt én is megijedtem a szereptől. Nem gondoltál még rá, hogy meg kellene írnod életed történetét? - Dehogynem, már meg is írtam, de sok javítanivaló van rajta, még nem vagyok elégedett vele. - Mi a véleményed a divatról? Szeretsz vásárolni? Mit hordasz a legszívesebben? - A divat komolyan csak 25 éves koromig foglalkoztatott. Rengeteg kalapom, kesztyűm, táskám volt. Nagyon szerettem a szép holmikat. A ’30-as években Franciaországban az egyszerűség volt a divat, a színésznők nem lakkozták a körmüket, ez volt a sikk! A mai napig sem lakkozom! A legegyszerűbb, lezser öltözékeket szeretem, mindig azt, ami kényelmes. Az öltözködési mániámat kiéltem a színpadon, a magánéletben már nem volt kedvem hozzá. Vásárolni pedig egyenesen utálok! - Gyönyörű a tartásod, a munkabírásod pedig egyenesen csodálatra méltó. Hogyan őrzed a kondíciódat? - Kezdetben Pesten és Párizsban is minden reggel jött hozzám egy tornatanár, aztán ez abbamaradt. Soha nem sportoltam, viszont imádok gyalogolni. Bárhol is játszottam a világban, a színházból kísérővel vagy anélkül, de mindig gyalog mentem haza. A mai napig rengeteget gyalogolok. - Mi a legkedvesebb időtöltésed? - Elsősorban az unokáimmal foglalkozom, ezenkívül sokat járok moziba. Minden magyar filmet megnézek, amit vetítenek, és az a véleményem, hogy a mai magyar filmek nagyon jók. - Vannak még megvalósulatlan álmaid? -Tudod, én nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, de erre ritkán van alkalom. Ha valaki megszervezné, szívesen találkoznék az öregek otthonában élő magányos emberekkel, hiszen ők az én korosztályom, és talán derűsebb lenne az életük, ha látnák, hogy a hajdani körülrajongott színésznő is velük együtt öregedett. Szívesen jönnék! - Mesélj valami kedves, vidám emléket az életedből! - Jávor Pál az egyik legkedvesebb partnerem volt itthon. Csábos, udvarias, elegáns, egyszóval a nők bálványa. Hosszú évek után Hollywoodban találkoztunk, nagyon megörültünk egymásnak. Jávor egyszer csak nagyon kedvesen rám mosolygott, és azt mondta: „Ha történt egyszer köztünk valami Zita, én nem szeretném elfelejteni!” Köszönöm az interjút. Molnár Joli Fotó: FELLEGI TAMÁS ÉS ARCHÍV 43