Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - N. Horváth Péter: Versek

N. HORVÁTH PÉTER Kártyaként Ülök, és nézem, és hallgatom őket tűnődve, végül hogyan hagy nyomot rajtuk a kérdés, mit életük fölvet, s válaszuk miért az untig szokott. Mikor vált reflex a gondolkodásból? Mitől lesz mosolyuk százegyszer vigyor? Szívük se vágyat rejt, csak görcsöt ápol, kétségük sem kérdez, mint inkább tipor. Akiktől csupán a lakk karcolódik, nem marad emlékük a felszín alatt, magukat álmodják, nem a valódit, világuk kártyaként esendő falak.­ ­Újra belém nyilallt Újra belém nyilallt kóbor­ lovagságom, pedig rég jött elő, igen-igen régen. Mintha képzelődnék, vagy valami álom... szeplős Dulcinea állt a Deák téren. Még a föld alól is jöttek az emberek, de mind csak egy kedves könyvárus lányt látott. Ekkora nagy rontást milyen átok lehet, hogy­ nem veszik észre a való világot? Vaktában Várakozásban felfedezetlen itt ülök ma is abban a csendben, ahol az útra szürkülő ködök elfedik, kihez és honnan jövök. Gondolatomban hol kopog léptem, mert keresem, ha nem üzen értem, nem esve térdre a tények előtt, hol, hogyan szerzem hozzá az erőt. Koromsötétben kíséret nélkül sejtve csupán, hogy van-e híd végül, úgy elképzelve a túlsó partot, amint a hiány képeket alkot. 15

Next