Ezredvég, 2008 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - MÚLTUNK - Molnár Ferenc: A Margit-híd forradalma
foglyok lesznek, halottak nem. Hiszen a haditudomány egyre inkább ez ideál felé közeledik úgyis - meg lesztek elégedve végre, ha eléri, abbahagyjátok majd háborúellenes óbégatásotokat? Nem tudom, mit felelne erre a korszerű pacifista. A magam részéről, bármily paradoxonnak lássék, irtózattal és mélységes aggodalommal látom a haditudománynak azt a tendenciáját, hogy „emberséges" akar lenni, hogy fokozatosan ki akarja küszöbölni az emberölést, az egyetlen jelenséget, ami az ostoba és korlátolt csőcseléknek mégis a szemébe szökik és észrevéteti vele, hogy nem szabad háborúnak lenni. Ha ez nem lesz többé, mi marad, ami kézzelfoghatóan bizonyítja azoknak, akiknek csak kézzelfoghatóan lehet bizonyítani, hogy háborút nem szabad csinálni? Nem lesz, mibe kapaszkodjék a pacifizmus, nem lesz jelszó, amire hivatkozzék - s ellenzéke nem lévén többé, intézménnyé válik a háború, az örök háború, mert esküszöm, hogy az emberiség minden tudományával és technikájával ma az örök háború, nem az örök béke felé tart. Új jelszó kell, elvtársaim - a „le az embermészárlással!", kevés, bármilyen szépen hangzik. Más, jobb századokban, mikor nemcsak az emberrel, hanem az ő eszméivel is foglalkoztak, nem kellett volna magyarázni, hogy van, ami roszszabb a halálnál, s ennek a neve szolgaság, a háború pedig szolgaságot jelent. Ha az ember természettől fogva örökké élne és nem ötven vagy hatvan évig, mint ameddig él, akkor igen, akkor a legnagyobb érték, amit elvehetnek tőle, az élete volna, s a legnagyobb bűn a gyilkolás - de így, mikor mindnyájan előbb vagy utóbb meghalunk, nagyobb bűnt követ el, aki az életem tartalmát veszi el, mint az, aki az életemet - az élet tartalma pedig a szabadság. Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte nem a béke, hanem az eszmék forradalma. MOLNÁR FERENC A Margit-híd forradalma Mintha emlékiratom egyik lapját írnám, elmondom pontosan és szárazon a Margit-híd forradalmának parányi történetét. A nagy éjszaka után, október 31-ének hajnalán, négy írótársammal: Kosztolányi Dezsővel, Gellért Oszkárral, Lakatos Lászlóval és Jákó Jánossal mentünk át Budára a Margit-hídon. A reggelnek ez az az órája, mikor a munkások csapata szokott a hídon átjönni. Olyasmit láttam, amit még soha: a híd tele volt. A máskor siető emberek lassan jöttek, egymás hátára sűrűsödtek. Minden második ember katona volt. Már akkor alig egy-két katonának volt sapkarózsája. A forradalom még nem volt ötórás, és már megjelent a fehér őszirózsa a katonasapkákon. Harsogott a híd a kiáltásoktól, az éljenzésektől: érezni lehetett, hogy szárnyaló kedvű napra fog virradni a város. Boldogan, izgatottan tolongtunk át a deszkajárón, csak utóbb konstatáltuk, hogy egy percre se hagytuk abba magunk se a kiáltozást, szinte öntudatlanul vettünk részt ebben az ordító, rövid