Ezredvég, 2012 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 3. szám - Sigmond István: Molekulák 2. - Egy szelet kenyér

SIGMOND ISTVÁN Molekulák 2. - Egy szelet kenyér Az a kuka egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő, ütött-kopott, elformátlanodott régi jószág, rozsdalepte, meggörbült fedővel, az ilyennek a közelébe sem mennek az emberek, utálkoznak felemelni a fedelét, hogy beledobják a szemetet. A kukás embernek nem voltak ilyen gondjai, kotorászni kezdett a sokféle hulladékban, s lám, mit ad Isten, egy szelet kenyér akadt a kezébe. Zöld foltok voltak ugyan rajta, erősen penészes volt, de kenyér volt, kenyér. Egyelőre csak megszagolta, ilyenszerű szagot már sokszor érzett, de ez valahogy iszonyatosabbnak tűnt a többinél. Úgy döntött, zsebre teszi a szerzeményt, egyszer erre a szeletre is sor kerül majd, amikor muszáj lesz sort keríteni rá. Hullott a hó. Nem hullott, zuhogott. Aztán a szél dönthetett, hogy megtán­coltatja a hópelyheket, de ezt olyan veszett erővel csinálta, hogy az embernek meg kellett fogódzkodnia egy-egy kapukilincsben, hogy magával ne hurcolja ez a fékevesztett fenevad, nem volt hová menekülni, zárva volt minden, üzlet, kapu, templom, iskola, éjfél körül járt az idő, ereszekről lecsüngő jégcsapok, csúszós út, két-három méterre is alig lehetett ellátni, istenverte téli éjszaka. A kukázó megvetette a hátát egy hatalmas kirakat előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, rettenetesen fázott mindene, eleven jégcsapnak érezte magát, egyre jobban fájt az arca, a két füle, a keze, aztán eljött az a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világ­rengető eredményeket is hozhat, most csak arra volt jó, hogy az ökölbe szorított, megfagyott kezek beverjék a kirakat üvegét. Odabent mosógépek, hűtőgépek, konyhai villamosgépek sorakoztak egymás mellett, s valamivel hátrább, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregember csüngött egy kötélen. A kabátjából kitűződő papírlapon egy néhány szavas szöveget lehetett olvasni. „Nem bírtam tovább. Sorry." Az ember megtapogatta a testet, még meleg volt. Ha öt perccel hamarabb érkezem, gondolta, életben találom. Nem gondolkozott tovább, fu­tásnak eredt. Kimászott a betört kirakaton, s a megveszekedett erővel tomboló szélben visszarohant a kukához. Elővette a zöld foltos, penészes kenyérszeletet, s visszadobta a kukába. A fedelet is elhelyezte az eredeti helyére, s eltávolo­dott néhány lépésnyire a helyszíntől. Aztán visszament a kukához, felemelte a fedelét, s mintha először történt volna, kotorászni kezdett a belsejében. A penészes kenyérszeletre hamar ráakadt, a kezébe vette, majd elhelyezte a belső zsebében. És rohanni kezdett. Széllel szemben, megfagyott arccal, megfagyott fülekkel, de csak odaérkezett az üzlethez, megvetette a lábát az üzlet egy másik kirakata előtt, ráfeszült a kirakat üvegére, aztán eljött a pillanat, amikor nem a megfontolt gondolat vezeti a kezeket, csak az életben maradás ösztöne, amely néha világrengető eredményeket is hozhat, mint most például, amikor ökölbe szorított, megfagyott kezével beverte a kirakat üvegét, végigrohant az üzleten, s hátul, ahol a gáztűzhelyeket állították fel, ott talált egy szakadt nadrágú, sápadt arcú, csontsovány öregembert, aki betűket írt egy papírlapra. Elővette a penészes kenyérszeletet, kettétörte, s a felét átnyújtotta az öreg­embernek. - Egy kicsit zöld - mondta. - Nem baj - mondta az öregember. Ettek. 31

Next