Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-09-01 / 35. (1264.) szám
FALVAK DOLGOZÓ NÉPE NEM OLYAN EGYSZERŰ Elolvasva a Falvak D. Népe július 71.-i számát, olyan írás kötötte le figyelmemet, amely igen lényeges kérdéssel, a falusi bíráskodási bizottságok munkájával foglalkozik. A cikk szerzője konkrét példákat hoz fel, taglalja a bizottságok szerepét, végül pedig kitér azokra a tényezőkre, melyek nehezítik munkájukat. Az írás olvasása közben lehetetlen volt, hogy ne gondoljak magamra, magunkra, mert jómagam is egy ilyen bizottság elnöke vagyok ÁRPÁSTÖ községben (Beszterce-Naszód megyében), és mi is olyan nehézségekkel küzdünk, mint a többi hasonló szervek. Kiegészítésképpen el kell mondanom, hogy a nehézségek tulajdonképpen már akkor kezdődnek, amikor a tagokat úgy választják meg, hogy abba bekerülhet olyan is, akinek soha „nincs ideje“ részt venni az üléseken. Másodsorban szükségeltetik, hogy a bizottság tagjai jól ismerjék a falut és annak szokásait, hogy bármikor „tudjanak átlátni a szitán“, ha kell. De munkájuk feltétlen függ attól is, hogy milyen emberekként ismeri őket a falu, mennyire példamutató családi és társadalmi életük. Visszatérve a nehézségekre el kell mondanom, hogy a megjelent szabályzat értelmében sokszor egyáltalán nem tudunk dönteni, ítéletet hozni, kénytelenek vagyunk tehát az ügyet átadni a bíróságnak. Sokszor csupán azért, mert egyikmásik tanú, aki tudja az igazságot, nem jelenik meg az üléseken többszöri felszólítás után sem. Persze a bíróság ilyenkor visszaküldi az ügyet hozzánk, mondván, hogy a mi hatáskörünkbe tartozik. Az Előre június 15.-i számából értesültem arról, hogy megjelent egy kézikönyv, mely a bizottság hatáskörét tárgyalja és konkrét utasításokkal látja el őket. A hírt örömmel nyugtáztam, de sajnos mindmáig nem kaptunk ilyen könyvet. Javasolnám azonban az illetékes szerveknek, hogy ezt a kézikönyvet adják ki magyar nyelven is, és küldjék el olyan falvakba, ahol magyar ajkú lakosság is él. Mert noha a bizottság tagjai néhány ritkábban előforduló kifejezés kivételével értik is a román nyelvű szöveget, a lakosság egy része (főként az idősebbek) viszont nem. Úgy kéne, ők maguk is lássák (és értsék) fehéren a feketét. Az árpástói embereket inkább békés lakosokként ismerik a környéken, ez azonban nem jelenti azt, hogy nálunk ne akadt volna munkája a bíráskodási bizottságnak. Mi minden lehető esetben megkíséreltük a békítést, és legtöbbször sikerrel. Az elmúlt két évben csupán két ügy került a megyei törvényszék elé. Amikor úgy véltük, hogy a sorra kerülő ügyből a falu minden lakója tanulhat, nyílt gyűlést hirdettünk. Természetesen, ilyenkor senki sem szeretett volna a „vádlott" bőrében lenni, mert tettét rendszerint elítélte az egész falu közvéleménye. Volt úgy, hogy a bizottság kiment a községhez tartozó falvakba : Magyardécsére, Omlásaljára, megtörtént, hogy a fél falu asszonyát kellett becitáltatnunk, hogy kiderítsük az igazságot, s azokat, akik téves útra próbáltak vezetni pénzbeli bírsággal sújtottuk. Azt tapasztaltam, hogy az utóbbi időben megnövekedett az árpástai bizottság tekintélye a lakosok előtt, s ez köszönhető a milícia helyi szerveinek is, akik lényeges segítséget adtak munkánkban. Az emberek óvakodnak attól, hogy a bizottság elé kerüljenek, a békességet keresik a szomszédokkal, falubeliekkel. Egyszóval a bizottság munkájának is köszönhető az, hogy érezhetően emelkedik a falu erkölcsi nívója. BAHNT SANDOR tanár „Az öröm is, a gond is ideköt“ (Folytatás az 1. oldalról) Néhány esztendővel ezelőtt, röviddel titkárrá választása után, egy szép napon azzal állítottak be Táncos Rózsikához az emberek, hogy idegen szekerek álltak be a gazdaság szénájába. — Nem is kevéskét, egész csűrre valót hordtak el — emlékszik Táncosné. — De sokat jártam, de sokat küszködtemveszekedtem, amíg visszakerült a széna. Visszahozták. Végképp azért még ma sem tisztázódott, legalábbis hivatalosan nem, hogy kinek a nagylelkűségén úszott volna el az a temérdek takarmány, ki merészelte így megdézsmálni a közös vagyont. Egy dolog azonban szent : Táncos Rózsika végleg belopta magát a tagság szívébe. S úgy vonult be oda, ez a világ életében keményen dolgozó aszszony, hogy nemcsak a munkában, hanem a közös ügyek intézésében is okosan, becsületesen és szigorúan ki tudja magát vágni. Ő maga talán fel sem méri helytállásának társadalmi értékét. Számára a munka, a maga és a mások érdekében kifejtett tevékenység létkérdés. Élete értelme. — Szeretem a munkát, de nem akármelyiket, hanem a mezőgazdaságit. Az sosem egyhangú. Vannak napok, amikor örvend az ember szíve, ha szétnéz a határban. S vannak napok, amikor megmered a lélek bennünk. Az öröm is, a gond is ideköt. — Milyen teendők foglalkoztatják leginkább a termelésen kívül? — Van elég, mert ugyan kicsi a falu, de sok a gond. Olyan is akad elég, amivel nem tudom mit kezdhetnénk. Az utóbbi időben például sokat foglalkoztat, miért van az, hogy a mi falunkból csak nagy ritkán jut el egy-egy gyermek a felsőoktatásig. Még a középfokúba is alig-alig mennek. Inkább a szakiskolák felé húzódnak. Ami nem is lenne baj, hiszen szakma nélkül nem ember az ember. De azért mégsem helyénvaló az, hogy egy egész falu ifjúságából csak elvétve kerüljön egy-egy magasabb rangú tudás birtokába. Ezt már csak Körösi Csoma Sándor emléke miatt sem nézhetjük tétlenül. — Talán a tanerőkben van a hiba? Egy ideig hallgat, gondolkozik, aztán csendesen megszólal. — Nem hinném. A mi tanítóink szeretik a falut, itt élnek köztünk, és sokat dolgoznak. A továbbjutás kérdése viszont most már többünket is foglalkoztat. A végén csak rájövünk a nyitjára. Későcske lett mire útnak indulunk. Nehéz az ilyen beszélgetést befejezni. Főként, ha olyan emberrel osztjuk, szorozzuk az örömöket, bajokat, mint a csizmakörösi porfitkát. Szeptember 1 és 8 között általában változékony az idő. Meleg, verőfényes napok váltakoznak hűvös, felhős napokkal. Szeptember 1, 4,8 és 8 körül helyenként eső, az északibb részeken reggelenként ködképződés várható. A nyugati és délnyugati szél szeptember 6 és 8-án erősödik. Az éjszakai hőmérséklet Máramarosban 3 fokig süllyed, míg délen—8 fok körül ingadozik. A legmagasabb hőmérséklet a Dunamenti síkságon 24 és 32 fok, az ország északi részében 14 és 23 fok között váltakozik. 7 A FÖLD FIA Körös-körül Hatalmas szál bükkök, fennebb nyúlánk fenyők vegyülnek közéjük. Fenséges csend. Itt születnek a legendák. Rossz erdei úton megyünk. Kikerüli a kiálló köveket, olykor mégis megbotlik, szílas teste megbillen egy kicsit, megáll, hogy nehéz batyuján igazítson valamit, aztán frissült erővel indul tovább. Nincs szüksége a hosszas pihenőre, kétlépésnyi megállás, egy szusz is elég a továbbinduláshoz. Terhe a kaszáláshoz szükséges szerszámok : kasza, fa- és vasvilla, gereblye, fejsze. Átülvetőjében kalapács, suta, üllő és élelem. Ha egy napi munkáról van szó, akkor is szükség van mindezekre. Szabad kezében egy háromliteres korsó. Vízzel tele. Szárazakat nyelek, homlokomon csurog az izzadtság, jó volna megállni egy keveset, de ő kimért léptekkel halad mellettem. Reggeliben már a második kaszálóra indul. Az előző, a félholdnyi kaszáló maradék szénájának levágásával már hamalosan végzett. Áhítattal sandítok a korsó felé. Szívesen kottyintanék belőle, de sajnálom megzavarni ezt a már-már szertartásos némaságot. Inkább szedem lábaimat és hallgatom bölcs némaságát. Annyinak is örvendhetek, ha majd eligazít utam további részén. Amíg együtt haladunk, nincs szükség magyarázatra. Elnézem ezt az embert. Termete alacsony, de tartása hasonlít a csúcsok felé kapaszkodó fenyőkéhez. Hetven-hetvenöt év körüli lehet. Barázdál, napbarnította arcán pár napos fehér szakáll, megfakult szalmakalapja alól is deres tincsek bújnak elő. Fehér ing és székelyharisnya van rajta. Fekete lájbija vállára dobva, ez fogja fel az átolvető zsinegjének vágását. Már vagy öt perce izzadok mellette, amikor megköszörüli torkát és megszólal : — Erős idő van, hallja-e ! — Az bizony — felelem. — De csak lágy embernek — sietek hozzátoldani, mert ha nem, még én hallom tőle, s akkor már úgy is vehetem, mintha rám értené. De hát nem járna messze az igazságtól. — Szükség van erre, még kell a jó idő... Itt elakad a beszélgetés. Eddig egészen más gondolatok foglalkoztattak. Csak gyermekkori emlékeim közt őrzöm a szénacsinálás gondját, az is inkább élmény mint gond Mit is szólhatnék ? — De miért kaszál a bácsi ? Nincs nyugdíja ? — kérdem, hogy szólhassak valamit. — Hát már hogyne volna, igaz nem sok, de az is valami. Két tehenet tartok, azoknak kaszálgatok itt-ott az elmaradt részekből. Ha hiszi, ha nem, az idén már kilenc szekér szénát kaszáltam le. Abból három az enyém. Szénából ennyi elég is lenne, de amíg az idő engedi, még csinálok valamit. Ha több jut az se baj. — Ezen a héten tud kaszálni még jócskán. — Ej nem hinném ! A reumám kezdett hasogatni az este, az pedig a legjobb időjós. Még az első háborúban szereztem s azóta hűségesen ki is tart mellettem... Ej, cudar egy idők voltak azok is... S lassan megeredt szavai alapján kirajzolódik előttem egy életrajz. Még jóformán meg sem ismerte az életet, fel sem tudta fogni értelmét s máris egyenruhába bújtatták. Éveken keresztül részese az értelmetlen öldöklésnek. Kétszer temeti maga alá a lövedékek által kifordított föld, többször megsebesül. A háború után megnősül. Feleségével együtt napszámra jár, fuvarozik, még állami keresetre is elszegődik. Évekig távol a családtól vasúton dolgozik, de így sem szabadul az anyagi gondoktól. Hét gyermekük születik, de csak három marad életben. Az orvosi kezelés akkor még majdnem elképzelhetetlen s a járványos betegségek is rendszeresen tizedelték főként a gyermekek tömegét, így is megtennének valahogy, de újra kitört a háború. — Amikor fiammal bevonultam, tudtam, hogy családom nem vészeli át ezt a háborút gyász nélkül. Fiam volt egyik reménységem. Nagyon jó gazda volt, szerette a földet. A fronton sokáig együtt voltunk, ha beszélgettünk, a háború utáni napokra gondoltunk, tervezgettünk. Vártuk az embertelenség végét. .. Később elkerült tőlem s nemsokára meghozták halálhírét is. Csúnya ütközetünk volt aznap. Mindenütt vér és halott... Borzalmas volt. .. S ráadásul a fiam is. Úgy ordítottam akkor éjjel, mint egy megveszett kutya... Elhallgat, látom, hogy arcán egy könnycsepp gördül végig. Újra fájnak a feltört sebek, ki tudja már hányadikszor... Némán ballagunk tovább. Csak miután elérünk egy kis, meredekre futó tisztás szélére, szerszámainak rendezgetése közben meséli tovább életének folytatását. Nem tudok már éberen figyelni szavaira, még mindig az előzők hatása alatt vagyok, de annyit még megjegyzek, hogy egyik unokája technikus, egy másik pedig egyetemista, a gépészmérnökin van, hogy büszke rájuk. Mialatt kinézte, hogy honnan is kezdje a munkát, odaszól, mintha régebb abbahagyott beszédtémánkat folytatná : — Tudja, nekem már a véremben van a munka, nem tudok meglenni nélküle. S aztán sajnálom, hogy itt maradjon ez a kicsi széna, inkább kínlódok vele. Csodálom és tisztelem ezt az embert. Megkérdezhetném nevét, ide írhatnám, de mi szükség van erre ? ! Nem ő az egyedüli, akinek hasonló sors jutott. Ezrekre, tízezrekre rúg azok száma, akik a múlt átkos embertelenségében megtörve csak napjainkban találtak igazán magukra. Vajon hány falusi szegényember álmodhatott alig három évtizeddel ezelőtt arról, hogy gyermeke, unokája mérnök, tanár, technikus vagy akár szakember legyen ? Kevesen, nagyon kevesen számíthattak erre. Ő sem. Tudom tisztelni ezt az embert. S tisztelem a többi hozzá hasonló, élettől megtört embereket is. KOVÁCS LÁSZLÓ Moldovan Horea-Tiberiu rajza