Falvak Dolgozó Népe, 1972 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-05 / 1. (1282.) szám
3 ORSZÁGOS VÁSÁR A HAVASALJÁN A városon született, csak a városi életformát ismerő ember számára az országos vásár nem jelent semmit. A falusi emberben azonban ma is él a vásározás évszázados izgalma. Ma is hosszantartó belső vívódás, ünnepélyes készülődés, a keresletkínálat várható alakulásának a mérlegelése előzi meg a vásárba indulást, mint akkor, amikor a „sokadalom" szinte egyetlen érintkezési, találkozási helye, az értékesítés és beszerzés egyetlen nagy alkalma volt számára. A vásártartási joggal bíró helységek ezért is fejlődtek a történelem folyamán erőteljesebben mint az ilyen joggal nem rendelkezők. Különösen fontos áruforgalmi szerepet töltöttek be a múltban is a különböző tájegységek érintkezési vonalán fekvő helységek országos vásárai, mert azokon eltérő hagyományú, gazdálkodási rendszerű, életmódú, anyagi helyzetű emberek találkoztak, cserélték ki termelvényeiket, vidékük, munkájuk termékeit. Ilyen vásáros hely volt régen is, az ma is Kolozs megyében Hunyad. Az itteni decemberi országos állat- és kirakó vásár pedig különösen fontos volt, mert utána — kitavaszodásig — a havas már nehezen tudott érintkezni a lenti világgal. Ezért, de még azért is mentünk ki erre a vásárra, hogy felmérhessük, mennyire őrizte meg funkcionális és társadalmi szerepét ma egy ilyen vásár. Legyesszürke, lógó sörényű ló fanyergén átvetve két jó tízvedres cseber, a nagy csebrekben kisebbek. A nyeregkápára akasztva háziszőtt gyapjútarisznya. Ez az egyetlen kép elég volna, hogy tévedhetetlenül megalapítsuk: navasalji vásártérhez közeledünk. A vásártér bejáratánál áll a lacikonyha, roston sül az újmódi rövid kolbász. Átellenben huszár és szívalakú mézespogácsát árul egy testes asszonyság. De akad pár lépéssel arrébb „monopol" is, rum is, sőt — a latyakos térben lúdbőröztetőnek — hideg sör is. A vásártérből a legnagyobb területet a disznóvásár foglalja el. Százával állnak a ládás szekerek jó havasi széna illata keveredik az élszaggal Lajstromozzuk a jelenlévő vidékeket. A jegyzetfüzetbe sorra kerülnek be a nevek: Bikás, Székelyjó, Csula, Nádas, Rogozsel,lakótelke, Bita, Bokk, Füld, Szászfenes, Tránis, Bábony, Gyalu, Szténa, Kisbányahavas, Járavize, Kalotaszentkirály, Középlak, Bucsa, Zsobok, és még legalább ennyi. Aki a vidéket ismeri, hamar rájön, hogy közel száz kilométeres átmérőjű körből gyűltek itt össze a vásározók adni és venni, sőt egyesek talán csak tájékozódni felhajtás, árak, kereslet felől. Sokkal kevesebb a marha, juh, ló, bivaly mint a disznó. A marhavásárban pirostarka kevés van, bivaly sokkal több. Pedig ide szokta hozni a havas elsősorban a tulkot, ökröt. Mert a környező, nem szövetkezetesített vidékeken még ma is szép számmal nevelnek tulkot, járomba való ökröt. De most síkosak a havason az utak , nehéz lehajtani lábon a jószágot. Egy ember öt jókora hízót terelget. Meg sem béklyózta őket, úgy látszik, olyan kezesek. Ezek makkon hizlalt göndörszőrű mangalicák. Helyi „idegenvezetőm" mondja, hogy ez a gazda 6—8 kocát szokott tartani s évente 60—70 malacot nevel fel, majd egy részét a falu határában lévő erdőben, makkon hízlalja ki. Milyen okosan! Ez az ember még nem felejtette el, amit olyan sokan, hogy hajdanában ezrével hizlalták itt, a tölgy és bükk övezetében a kondákat, csordákat a makkon, nagy értéket termelve az egyébként hasznosítatlan erdei termésből, önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés — különösen a most elfogadott takarmányozási törvény abraktakarékossági előírásaira gondolva —, hogy vajon a szocialista nagyüzemek nem hasznosíthatnák-e ezt a rejtett abraktartalékot? Persze, nem az önetetős hipermodern komplexumokban, de ott, ahol még a hagyományos hizlalás dívik. Fajtagyűjteménynek is beillene az itt összejött állatsereglet. Kezdjük talán a bivallyal, mert ennek a fajnak hazánkban ugyan nincsenek fajtái, de az állomány azért vidékenként elég jelentős eltéréseket mutat. Az itt látható példányok nagyon híven képviselik a kalotaszegi, elsősorban Hunyad környéki, mélytörzsű, széles medencéjű, szép szarvalakulású, jól terjelő típust. Meg is kérik a jó bivalytehénnek az árát. Egy szép 7 éves bivalytehénért annyi ezrest kér a gazdája, ahány éves a bivaly. Csak úgy mellékesen: a hunyadi új tejfeldolgozó üzembe érkező tejnek 60 %-a bivalytej ! De tok a bivalyborjú is, s azokat még inkább keresik; termelőszövetkezetek is veszik, inkább az apróját ilyenkor, hogy ezekkel egészítsék ki a hiányos évvégi létszámot. Szarvasmarhából — mint mondottuk — gyenge a felhajtás. A Szimmentáli jellegű pirostarka az uralkodó fajta, de akad jó néhány Pinzgaui és még több korcs. Egy kisborjas Pinzgaui tehén 4800 lejért kel el, egy borjazó, nagyrámájú pirostarkáért 6500 lejt kérnek. Juhból finomgyapjas egy sincs. Néhány szép havasi racka mellett, a többi a racka és a cigája különböző fokú keveredésének a jegyeit viseli magán, egyszóval — a hivatalos kataszter szerint — úgynevezett sztogosok. Amikor egy szép racka árát megtudjuk , aziránt érdeklődünk, hogy bárányzó-e, gazdája kacagva mondja, hogy ő nem tartott neki gyertyát, de láthatjuk, hogy a „berbécs", hogy szagíssza. Az anyák ára 300—320 lej körül mozog. A sok száz sertés között mindenki megkaphatja azt, amilyenre vágyik: választott malactól a 200 kilót zsírdisznóig. A 7—10 kilót választott malacért 300—350 lejt kérnek, a hízottért élősúlykilogrammonként 17—19 lejt. De ennél sokkal érdekesebb a fajtaösszetétel. Itt bizony még mutatóban sem látni Landrászt vagy Pietraint, sőt még a Nagy Fehérnek nevezett York típusúból is kevés akad. A felhajtott állatok túlnyomó többsége szőke és rozsdás Mangalica, meg „gyesrákos" Baznai. Bőven van azonban e két fajta keresztezéséből származó minden típusú is: sima szőrű fehér, göndör szőrű fekete, de általában uralkodik a zsírjellegű disznó. Erősen kiváncsiak voltunk a lóvásárra — nemcsak azért, mert irodalmunkban és képzőművészetünkben annyi remekmű örökítette azt meg —, hanem mert úgy hírlett, hogy az utóbbi időben ezen a Vidéken még 40 000 lejért is kelt el jól összeszokott pár fá. De emlékeinkben is élt még a Hunyad vidéki erőteljes, nagytestű, kitűnő ló s néhány kiváló mén, amely itt fedezett. Ennek alig van nyoma. Akadt még egy-két ilyen példány, de a legtöbb már felismerhetetlen fajta szempontjából, mert az arabs, a nehezebb angol félvér, a lipicai összevissza keveredett a kistestű hegyi lóval is, a nehéz hidegvérűvel is. Azért akad egy jó mozgású második csikó, amit párban próbálnak ki egy hozzá hasonló szögsárga, 5 éves kancával s a sátoros cigányok, akik uralják a vásár részét, úgy elemükben vannak, mint a lozinplikkel ilyenkor nagyvásárkor. A csikóért hatezret kér a gazdája, de arra már nem futja az időnkből, hogy a parolázást is kivárjuk, mert a lóvásárnak meg kell adni a módját, az nem megy egykettőre. Kardnyelők, tűzokádók és más komédiások, medvetáncoltatók, planétát húzó papagályok nincsenek ma már a sokadalomban. Jórészt eltűntek a szenzálok, kupecek is. De a vásár éli a maga életét, összekötő kapocsként jókora vidékek gazdálkodó népe között. És ma is betölti szerepét a tájegységek (itt éppen a szövetkezetesített övezet és a hegyvidék) közötti állatforgalomban, egy vidék állatállományának alakulásában, és talán nem tévedünk, ha — miként már más alkalommal is tettük — felvetjük annak a gondolatát, hogy hasznos volna felújítani azt a múltbeli szokást, hogy a nevesebb állatvásárokat kössék össze tenyészállatkiállítással és -vásárral. Abból az állattenyésztés csak nyerhetne. Márpedig állattenyésztésünkre nagyon is ráférne, hogy mindenütt nyerjen, ahol erre alkalom adódik. Dr. NAGY MIKLÓS Haragszom rád, Miska! Félbehagytad dolgunkat, nem tartottad be ígéretedet! Esztendeje tán, amikor fogadkoztál, ha mégegyszer jövök, mutatsz nekem olyan régi helytörténeti monográfiát, amiből nincsen több, csak az az egy. Jöttem hát. De azt a monográfiát, ami nagyon régi s csak egy példánya van, nem szerzed már meg nekem soha. Lettek volna másmilyen közös dolgaink is még. Hogy végezzük most már el? Most harminc esztendeje annak, hogy tanyádon minden este együtt osztottuk a magunk, meg a világ sorát. Néha úgy belefeledkeztünk, hogy a tizenegyes lámpa tartályát kétszer is újra kellett tölteni, szerencsére nálatok mindig akadt tartalék petró, meg aztán fülhallgatós rádiód is volt, sivalkodó, egygombos tákolmány, de szólt, s ez akkoriban nagy dolog volt ott a tanyán. Rettenetes idők jártak azon a télen, értve a zimankós havazásokra, de máskülönben is. örvendtünk annak, hogy levelesdohányunk legalább van bőségesen, kaszakéssel hajszálvékonyra tudtuk ezt felvágni (az én vágásom mindig vékonyabbra sikerült!), hanem emiatt szegény feleséged nem egyszer kívánt bennünket pokolra, annyira telifüstöltük a házat. Főleg olyankor korholt bennünket nagyon, ha az ablak úgy befagyott, ahogy Gárdonyi írta egyik elbeszélésében, nem tudtuk sehogyse kinyitni. Egyébként Gárdonyi-könyvet is nálad olvastam legelőször, illetőleg olvastad nekem, hallgassam csak, milyen szép az, ami szép. Emlékszem, kislányod (a nagyobbik), aki örökké a térdemen lakott, belecsacsogott mindegyre, kivált amikor pátoszba emelkedett hangod, s ezért haragudtál, rádörrentél, én meg nyugtattalak, folytassad csak, butuska az még, nem értheti még, ami oda van írva. Feleséged megsütötte ilyenkor a tanyáspitét, a kukoricamálét, mit tudom én mit, a helyiség kifűtését is szolgáló búboskemencében örökké kimesterkélt nekünk valami ínyencséget. Gárdonyi után H. G. Welstől olvastál nekem valamit, már nem tudom mit, csak azt, hogy kiválóan tudtál felolvasni. Miska, be kell azt látni, jobban kellett volna akkor a feleségedre hallgatni, nem szívni mégse annyit abból a méregerős, finomra vágottból. Csupa ideg ember voltál, de akkor sem. Mindegy? Angina pectoris. Kegyetlen fogalmakat takar néha az orvosok által használatos latin. Ha eluntuk az olvasást, pakli kártyát vettél elő s hihetetlen türelemmel tanítottál ferblizni, miközben fejtegetted, jó az, ha sok mindent tud az ember, könnyebben állhat akkor lábon a világban. Ám én nehéz tanítványnak bizonyultam, idő kellett hozzá, de aztán úgy megtanultam, hogy elnyertem nem csupán garasaidat, hanem kétkilónyi tarkapaszulyt is, amit pedig feleséged ültetnivalónak válogatott. Nem emlékszem már, hirtelenül-e vagy csak fokozatosan tértünk át a kártyacsatákról a felsőbb matematikára, amihez már akkor nagyon értettél, én meg egyáltalán nem. Hanem úgy tavasz felé, egyik este mondtad: komám, ha így haladsz, akár érettségire is állhatnál matematikából! Nyilván, nem álltam, nem állhattam én akkor érettségire. De mivel tudtad belém szuggerálni enynyire a számok bűvöletét? Most harminc éve lettünk komák egy kutyavonílásos-kegyetlen tanyavilági télben. Amikor én úgy néztem fel rád, mint prófétára (más vidékről kerültél akkor oda, tanyaszomszédnak), ki azért jött, hogy jövendöljön. Másmilyen, szebb világot 1941-ről 1942-re fordulva. És készültünk mi keisten akkor a világmegváltásra is. Hát eddig tartott, Miska komám? Ezért virrasztottunk át együtt álmodozva annyi éjszakát, hogy most levett kalappal, hidegházban virraszszalak? Szörnyű ez. Szörnyű, hogy most kellett éppen Pécskára jönnöm Veled találkozni, elhozandó az ígért monográfiát, s így kellett találkoznunk. Nem a ritka monográfia miatt bánkódom én, amiről talán sohasem tudhatom már meg, kinél van, hanem mert végleges tanyád deszkafedelén azt olvasom: élt 51 évet. Ezért haragszom rád, komám. Nem lett volna szabad mégse ennyire könnyelműen felfogni a dolgokat! Nem vigasz, hogy mély, sokáig látszó nyomokat hagysz magad után. Nem vigasz, hogy a termelőszövetkezet négyes TANYAFÖLDBŐL, MARÉKNYIT / In memóriám G. M. / farmjától valók, akik szintén eljöttek végtisztességed megadására, azt suttogják itt körülöttem (halottas háznál nem illendő hangos szót ejteni), nem lesz nekünk többé ilyen közgazdászurtk. Pedig nem is voltál diploma szerinti közgazdász, nem is volt Neked diplomád. Csak gyakorlati tudásod, gazdasági érzéked volt akkora, hogy felérhetett nem is egy diplomával. Ezért bízták rád a tervezést, amivel (hallom, erről is emlékeznek suttogva) még csak tegnap is bajlódtál, vitatkoztál is, próbáltad meggyőzni, akik még nem voltak arról meggyőződve, hogy nem szabad megelégedni az egyvagonos hektáronkénti kukoricaterméssel sem, többre is lehet, többre is kell vinni! Világéletedben irigylésre méltón tudtál agitálni. Szónok voltál, amolyan néptribun, ha kellett. A tanyák parasztnépében erjesztő kovász tudtál lenni — magad is parasztember —, akire a többiek nem gúnyosan akasztották a jelzőt: közgazdász. Hanem megbecsüléssel. Hiába, ha már csak voltál közgazdász, ha Jámbor Sándor bácsi, öreg tanyaszomszédod, a fogatos, ma reggel vízszintesen kellett feltegyen a szekérderékba s miközben ide elfuvarozott, azt hajtogassa értetlenül: nohát. Miskát csak megölte a szíve, csak nem vigyázott magára, hiába figyelmeztettük anynyiszor. Mennyi, mennyi ember! Jó tervező lehettél, Miska, biztosan jó, ha enynyien jönnek virrasztón!. Csak a saját távlati tervednél vétettél a számításban. Ezért haragszom rád! Mindegy most már? Nyugodjál hát, komám, béké HAJAS IST" A FALVAK DOLGOZÓ NÉPE