Fejér Megyei Hírlap, 1963. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-19 / 194. szám
ISMERŐSÜNK a kértMMIMői Mint régi ismerőse nem is gondoltam volna, hogy ilyen nehéz vele riportot készíteni. Nem szereti a nyilvánosságot, pedig arcát sokan ismerik, egy-egy televíziós adásnapon Várna József, a Televízió bemondója százezrek régi ismerőseként jelentkezik. De hiába. A jó kollégának már csak kortársi szolidaritásból is vallania kell. Az első mosolyt az váltotta ki, mikor arra kértem, hogy próbálja saját magát meginterjúvolni. Íme az önvallomás: 34 éves vagyok. Nős, két gyermekem van, a 14 éves Tibor és a 6 éves Dénes,és önvallomás ide, önvallomás oda, mindjárt a tv és a gyerekek kapcsolatáról szeretnék beszélni. Annak idején énrám hárult az a nem éppen népszerű feladat, hogy bevezessem az esti gyerekbúcsút. Az első közvetítés után vagy 30 levelet kaptam, melyekben a szülők hálásan megköszönték a segítséget, melyet búcsúzkodásunkkal a gyermekek lefektetéséhez nyújtottam. De szép számmal akadtak tiltakozó szülők is, akik durva beavatkozásnak minősítették ezt az újításunkat. Ma már javult a helyzet, a fogát mosó Mackó kedves ismerőse lett minden gyermeknek. Mint gyakorló apa megállapíthatom, hogy a televíziónak rendkívül jó nevelő és oktató hatása van a gyermekekre, ha megfelelő mennyiségben és minőségben kapják az ismereteket. — Magamról? Újságíróként kezdtem, majd 1952-ben felvettek riporternek a Magyar Rádióhoz. Alig kétnapi munka után bemondó-meghallgatás volt a rádióban, s miután nagyobb szükség volt bemondóra, mint riporterre, e munkánál kötöttem ki. Fél év után, mint hírolvasó dolgoztam. 1953-ban a Magyar Rádió moszkvai magyarnyelvű szerkesztőségébe helyeztek, ahonnan 1957 elején tértem haza. Itthon újra a régi beosztásomba kerültem, s 1960 márciusában áthelyeztek a televízióhoz, ugyancsak bemondói munkakörbe. Jelenleg a Marxizmus—leninizmus Esti Egyetemének másodéves hallgatója vagyok. Ezután a szép magyar beszéd került szóba. A beszédkészséget állandóan fejleszteni kell és én még tíz év után sem vagyok megelégedve magammal. A hangképzés mellett természetesen nem szabad elhanyagolnom a legfontosabb idegen nyelveket, hisz munkám során nem egyszer fordul elő, hogy francia angol, orosz, német kifejezéseket kell a mikrofonba mondani . Hogy mi a különbség a rádió és televízió bemondói munkája között? Alapvetően meghatározza az a tény, hogy az egyik akusztikai, a másik akusztikai és vizuális tevékenység. Természetesen az utóbbi nehezebb. Például, mikor a televízióhoz kerültem, szinte új artikulációs módszert kellett kidolgoznom magam számára, hiszen itt a beszéd nemcsak hallható, „látszik” is. S bizony nem elhanyagolható nehézség az erős fény és a meleg, különösen ilyen nyarak alkalmával, mint az idei. Dehát ez az én saját problémám, miért is érdekelte ez a nézőt. Munkánk egyik legnehezebb része — s ezt kevesen tudják — a filmek szövegének „élő alámondása”. Aránylag kevés próbával végezzük ezt a munkát. Ugyancsak vigyázni kell, hogy a szöveg pontosan a kép alá kerüljön. A szinkronfelvétel majdnem olyan nehéz, mint az élő adás, csak az az előnye, hogy a hibákat korrigálni lehet, miután hangfelvételről van szó. — Érdekes élményeim? Szégyellem bevallani, szinte semmiféle különösebb, említésre méltó élmény-emlékem nincs. Talán meglehetősen nagy szakmai gyakorlatom indokolja ezt. Ilyen hosszú idő után már kevesebb váratlan dolog éri az embert, leszámítva azt a néhány „bakit”, amelyek ellen sajnos nincs védekezés. Nagyon érdekesnek tartom a bemondói munkát és szeretem is. Úgy érzem, kicsit rokon eredeti foglalkozásommal, az újságírással. — A szövegértelmezés kérdése? Én általában azt domborítom ki a szövegből, amit az anyag legjobb értelmezése alapján megfelelőnek találok. Mit üzenjek a közönségnek? Talán annyit, hogy a képernyő innenső oldalán is emberek dolgoznak. Jól tudom, vannak hibák, de higgyék el kedves nézők, hogy a televízió soha nem azért ad gyengébb műsort, hogy a nézőket boszszantsa. A mozi, a színház sem ad mindig jó darabot és a kedves nézőknek is van néha rossz napjuk és én azt kívánom, hogy minél kevesebb legyen. Sényi Imre Varga József: A Magyar Televízió bemondója Hétfő, 1963. augusztus 19. A TUDÁS FÁI ALATT Régi jegyzeteim között lapozgatva kezembe akadt egy lap, amelyre egy értekezlet hozzászólásait jegyezgettem fel. A kissé fakuló sorokat böngészgetve ilyeneket, olvasok. „Hosszú idő kell még ahhoz, hogy a technikumok egyenrangú vetélytársai legyenek a gimnáziumoknak. Ilyen körülmények között pedig a szakközépiskolák tervezete csak idea lehet”. Egy másik: „Jogosan idegenkednek a szülők, hiszen, ha már tanítatják gyermekeiket, valószínűleg azt szeretnék, hogy a középiskola után tovább tanuljanak.” Egy harmadik: „Bármennyire is ideának tűnhet az elképzelés, el kell kezdeni, mert a fejlődés iránya azt mutatja, hogy néhány éven belül igenis fokozódni fog az érdeklődés az ilyen irányú oktatás iránt.” S ide iktatom még a hozzászólásokban ugyan el nem hangzott, de ezekhez szorosan hozzátartozó rövid kis részt, amely az MSZMP nyolcadik kongresszusán hangzott el oktatásügyünkkel kapcsolatban: „Az újszerű középiskolai oktatás formáinak keresése, bevezetése, kikísérletezése és ebből adódóan az új nemzedék alaposabb felkészítése az életre, fő feladat.” Mindezek egyszerre jutnak eszembe most, miután az idei ősztől kezdődően megyénk területén a múlt évi egyetlen szakközépiskolával szemben már vidéken is indul néhány, s a kissé indokolt pesszimizmus ellenére is olyan nagyarányú érdeklődés nyilvánult meg az újszerű oktatási forma iránt, amely már kezdetként is biztató. Vannak az életben olyan meghatározhatatlan és megfoghatatlan pillanatok, amikor egyszeriben megtörténik egyváltozás s még sokáig beszélünk e változás várásáról, mert észrevehetetlen amikor már megtörtént. Valahogy eképpen zajlott le ez is. Próbálom összeszedni az előzmények adatait, mi is jelezhette ennek a bekövetkezett változásnak jöttét. Egyik ilyen előzmény volt a technikumok iránt évről-évre növekedő érdeklődés. Sokan, akiknek talán még a szülei úgy nyilatkoztak, hogy csak a hagyományos gimnáziumi érettséginek van értelme, már a technikumot választották inkább. A technikumra jelentkező diákok száma az elmúlt évek folyamán évről évre nőtt s az idei tanévben már körülbelül a jelentkezők számának aránya 25 százalékkal volt több technikumainkban, mint három évvel ezelőtt. Másik számításba jövő előzmény a politechnika rohamos térhódítása. Emlékszem még arra a két évvel ezelőtti vitára amikor szülők és pedagógusok arról vitatkoztak érdemes-e egyáltalán politechnikára járatni a fiatalokat. Hoszszan lehetne sorolni azokat a példákat, amikor a szülők nyomatékosan hangsúlyozták, nem azért, járatják iskolába gyermekeiket, hogy gyárakba járjanak és munkások legyenek. A kérdést szerencsére maga a fiatalság döntötte el, mert azóta egyik kedvenc tantárgy lett a politechnika és sokan, a végzett diákok ennek köszönhetik, hogy érettségi után nyomban megtalálták helyüket valamelyik üzemben. Harmadik előzmény, amely még jelenleg is inkább egyre erősödő folyamat, hogy a fiatalok igen nagy fantáziát látnak az élet gyakorlati oldalának megismerésében. Amit pedig kedvvel csinálnak a fiatalok, arról aligha lehet lebeszélni őket. Még akkor sem, ha a szülők elképzelése egészen más alapokon nyugszik. Túlzás volna szülők és gyermekek ellentétéről beszélni, az idei jelentkezések előzetes értékelése azonban máris azt bizonyítja, hogy a fiatalok győztek. Csökkent a gimnáziumok iránti érdeklődés, megnőtt a technikumok és a szakközépiskolák becsülete. A szakközépiskolákat még korai volna értékelni, hiszen az egyetlen tapasztalat, ami rendelkezésünkre áll, még nem általánosítható. Az azonban, hogy a Vasvári gimnáziumban beindult első szakközépiskolánk diákjairól Gépek dicsérete Néhány évvel ezelőtt egy kora reggel valami szokatlan motorhang ébresztett föl; még aznap megtudtam, hogy az egyik fehérvári gyárban kerékpárra szerelhető kismotor gyártását kezdték meg, annak prototípusát próbálták az utcákon. Akkor elmélkedéseim elvezettek már oda, hogy a technika, tudomány, gépipar közös alkotásain egyetlen pillanatig se szabad csodálkoznunk, mert olyan kor szerencsés gyermekei vagyunk, amelyben nem nap nap után, hanem szinte óráról-órára, a régi szemlélettel csodák, mai mértékkel természetes dolgok születnek. Biztosan akad majd szakíró aki e fejlődés roppant iramának különböző szakaszait megírja, egészen távol áll tőlem, hogy erre a területre valamiféle kirándulást rendezzek. Pusztán dicsérni akarom a gépeket és azok alkotóit, mert most meg azt látom a vonatablakból, hogy a búzaszalmát egy előttem eddig ismeretlen gép a helyszínen bálákba döngöli, lerakja, szépen a tarlón, s egyik napról a másikra ott állnak ezeknek a szép geometriai formáknak légiói a szikkadt tarlón, mint a csataerdőből szétugrasztott katonaság. Lehet, hogy mások már láttak ilyesmit, nem érdekes. De a pár kilométeres úton, a hagyományos vonaton, elgondolkozik az ember, mi mindent csinálnak meg helyettünk olcsóbban, okosabban, könnyebben a gépek! Jól emlékszem, hogy nem is olyan régen levágták a gabonát asztagokba rakták, kicsépelték, a gép körül napokon át marta a forró por az izzadt testeket, kazlakba tornyozták a szalmát külön mesterei voltak ennek a munkának: jól álljon a kazal, formája is szép legyen, akkor sem tudta megbontani a szél. A kazlakból aztán — ahogyan a szükség kívánta — villázták télen az alomnak valót, tehát megint munka volt vele. Most meg itt van ez a bálázó gép, szinte becsomagolja a szalmát, lehet, hogy holnap újabb csodálkozásokra előkerül egy másik, fölszedi a bálákat, anélkül, hogy ember hozzányúlna és elviszi valahová, ahol bálakazlakat rak belőle. De sok mindent elvégez már a gép helyettünk! S ez, ami azon a tarlón bálákba döngöli a szalmát, semmiség a kibernetika káprázatos műveletekre képes elektronikus berendezései mellett És milyen fejlődést hoz majd, ha a gyakorlatban széles körben alkalmazzák az új ragasztó módszereket, amellyel fölöslegessé teszik a hagyományos csavarozást, hegesztést! Érzem, hogy lassan-lassan valami újveretű líra születik majd, mert elkerülhetetlen, hogy a költők, írók, ne hódoljanak valamiképpen a gépeknek. Megkapnak, megihletnek bennünket a káprázatos teljesítmények, s fölfigyelünk a gépek szépségére, a formák fantasztikus mozgalmasságára, s arra, hogy azokban a gépekben szinte harsogó diadallal énekel az alkotó ember. Ormos Gerő a legnagyobb elismerés hangján beszélnek az üzentek, ahol a nyáron dolgoztat a fiatalok, (a Magasépítőnél, a Tatarozónál és az Építőipari vállalatnál) bizonyítja, hogy ezekben az iskolákban, az érettségi bizonyítvány mellett elnyerendő szakmunkás bizonyítványnak becsülete lesz. „Minden ez évben végzett fiatal már megtalálta helyét” — mondotta nemrégen Pataki Imre a megyei tanács munkaügyi osztályának vezetője. Ebben a rövid mondatban ezer és ezer fiatal jövője van. Aioké is akik üzemekbe mentek, de azoké is, akik tovább tanulni akartak. És, hogy megtalálták helyüket, egyben azt is jelenti, hogy az induló új iskolák padjai már várják a szeptemberben kezdődő tanévet, az új fiatalokat, akik már az oktatás új formái között kezdenek ismerkedni az ismeretek világával. Megtört volna a jég? A jelek arra mutatnak, hogy igen. Áthaladtunk azon az első pillanaton, amikor új iskolatípusaink teljesjogú „felnőtté” váltak iskoláink sorában s ez már olyan ígéretes fogamzását jelenti az elültetett magnak, amelyből néhány év múlva már hasznos gyümölcsöt, sok-sok iskolázott szakembert terem, a tudás fája. Tömöri Sándor Pillanat A vasútállomástól indul az autóbusz. Hátul, a peronon ketten állnak. Az egyik igazi szép fiú. Fekete, lombos haja mint az ében. Arcát apró szépiák hímezik. Neki háttal öt lányka áll Tűsarkú, csupa nájlon. Oldalt áll nekem, csak fitos kis orra bomlik ki vállára omló szép szőke hajiból. A fiú most megérinti a lány karját, de az durcásan felrántja a vállát. Kis szünet. A fiú feje szomorúan lebukik. Ide, a kocsi belsejébe nem hallatszik, mit mond. Csak a szája jár, de látszik, hogy könyörög. A lányka még durcásabban rántja meg magát, mire a fiú összerezzen. — Béke útja, — kiált a kalauz. A lányka lelép a buszról, a fiú hosszan néz utána, de amaz nem néz vissza. Csak lépked büszkén, sértődötten, míg beleolvad a forgatagba. A fiú szomorúan átballag a peron másik oldalára, rákönyököl az ablakrácsra, nagyot sóhajt. Mi mehet végbe ennek a fiúnak, a lelkében? Milyen vihar? A szerelem sötét verem. Jobban leveszi lábáról az embert, mint a testi betegség. Betegség ez is. Magam is, emlékszem... régen volt, de mit szenvedtem... Kilépek a peronra, átfogom a fiú vállát együttérző barátsággal. — Ne búsuljon, — mondon, — el kell felejteni. A fiú csak pislog. Érti meg folytatom sajnálkozzva: — Az ember ne fussott olyan kocsi után, amelyre nem veszi fel. Legközelebbi maga emelje fel a fejét barátom, s rá se nézzen, kit jön. A fiú végre megszólal: — Azt azért nem érdemli, — mondja. Azért, mert elfelejtettem bedobni azt a levelet... — Miféle levelet? — Hát... amit a nagymamának írt. Még a múlt héten megkért, dobjam be a postaládába, valami fontosat írt. S hát most találtam meg a táskámban. S hiába engesztelem, csak haragszik szegény. — Ugyan. Hát ki volt ez a kislány? — Kislány? — néz csodálkozva. — Az édes* anyám!!! Dénes Géza Nagy Imre: GYEREKEK (Fametszet) vi vi vivivi vi vív. Fejér megyei Hírlap 91 - 1