Fejér Megyei Hírlap, 1969. szeptember (25. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-02 / 202. szám
Kedd, 1368.. -8 septemmber 2. Kisiparok : lakosság szinta Az MSZMP székesfehérvári városi bizottságának ipari osztálya a közelmúltban foglalkozott a Székesfehérváron működő magánkisiparosok tevékenységével, s megállapította, hogy a megyeszékhelyen tevékenykedő 441 kisiparos alapvetően jól látja el feladatát, s néhány rendhagyó eset kivételével tevékenységüket nem a harácsolás, a gátlás nélküli pénzszerzés vágya jellemzi, — mint azt sokan gondolják —, s szolgáltató tevékenységükkel azt a szerepet töltik be, amelyet pártunk IX. kongreszszusa és a Politikai Bizottság idevonatkozó határozata körvonalaz. Nevezetesen a lakosság szolgáltatási igényeinek magasabb szintű, sokrétűbb kielégítésén fáradoznak. Az általános értékelésen túl érdemes részletesebben is foglalkozni azzal a jelentéssel, amelyet a KIOSZ járási és városi titkársága beszámoló jelleggel terjesztett a pártbizottság ipari osztálya elé. Elsősorban a magánipart gyakorlók száma figyelemreméltó, hiszen a 441 kisiparos jelentős szakmai kapacitást képvisel. Mégis, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy közülük csak 371 főfoglalkozású, s hetvenen valamilyen munkaviszony mellett gyakorolják az ipart, továbbá azt a tényt, hogy kifejezetten szolgáltatással 272-en, vagyis az összlétszám ál .7 százaléka foglalkozik, míg a többiek vagy áruelőállítással, vagy egyéb, nem magánosokat érintő feladatokkal, a városi létszám nem nevezhető sem soknak, sem elegendőnek. Különösen nem elegendő ez a lét- szálon, ha . ... .. A szolgáltatás bővítésének igényét, valamint a szakmai utánpótlás kérdését vizsgáljuk. Ugyanis erre peremkerületeik és területek szolgáltatási adottsága ma sem megnyugtató. Méginkább nem lesz a jövőben, ha figyelembe vesszük, hogy a jelenleg 441 főt számláló kisiparosok közül ötven év alatti szakember 154, 50—60 év közötti 130, 60—70 év közötti 110 és 70 év felett 49-en vannak. Tehát elöregedés tapasztalható a magánkisiparosok között, amelyek tovább bizonyít az a tény, hogy a 441 magániparos átlagos életkora 61 év , közöttük 79 nő! A fiatalítást ez idő szerint a tanulófoglalkoztatás jelenti a magániparban, ugyanis a 65 kisiparosnál szakmát tanuló fiatalok száma kereken 100, s idén szakmunkásvizsgát tett 28 fiatal. De többségük — érthető okokból— még csak alkalmazottként nem dolgozik tovább kisiparosná. Örvendetes tény viszont, hogy egyre kevesebb a kisiparosok munkája, magatartása elleni panasz. Az elmúlt esztendőben például mindössze kilenc kisiparos ellen nyújtottak be panaszt Az viszont egyáltalán nem megnyugtató, hogy a kilenc közül egy ellen például 6 esetben! A munkafegyelem e területen a munka minőségében, a szolgáltatási árak elfogadhatóságában s a vállalási idők rövidülésében mérhető. E tekintetben sem emelhető jelentősebb kifogás a magániparosokkal szemben. Sokkal inkább nyugtalanító az, hogy változatlanul sok kontár tevékenykedik, szinte valamennyi szakmában, s nemcsak ki kell végre mondani, de meg is kell értenie az illetékeseknek: a kontárok az igazi harácsosok, akik csak hasznot akarnak zsebrevágni, minden adózás, minden közteherviselés nélkül! Tevékenységük nemcsak a kisiparosok önérzetét sérti, de sérti törvényeinket is, sérti a lakosság érdekeit, akik — sokszor állami, szövetkezeti, vagy kisipari kapacitás hiányában — a szó szoros értelmében ki vannak szolgáltatva a kontároknak. Hogyan lehet ez ellen hatásosabban fellépni? Elsősorban az ellenőrzést kell megszigorítani, továbbá alaposabban fel kellene mérni a városi peremterületek ellátottságát, s az igények szerint akár ideiglenesen is, ellátatlan területté kellene nyilvánítani azokat a peremterületeket, ahol megnyugtatóan rövid időn belül sem az állami, sem a szövetkezeti szektor nem tud szolgáltató kapacitást létrehozni, s akár főfoglalkozású, akár másodállású engedélyek kiadásával megoldani a kérdést. Szervezési nehézségek is akadályozzák pl. a kőműves kisiparosok számának gyarapodását Ugyanis jelenleg Csak Győrben és több heti bentlakásos tanfolyam árán lehet mestervizsgára felkészülni. Ez olyan anyagi befektetést igényel a leendő kőműves kisiparostól, amelyet csak nagyon kevesen vállalnak. Ezt megkönnyítendő, kihelyezett tanfolyamot kellene — és lehetne! — szervezni akár a megyeszékhelyen, akár a járási székhelyeken, s csak vizsgára kellene utaltatni az embereket A vizsgálat megállapította, hogy a megyeszékhely kisiparosai általában jól alkalmazkodnak a változó igényekhez, s a társadalmi életben is megtalálják a helyüket. Politikai továbbképzésüket állandó jelleggel szervezi és irányítja a városi, járási titkárság. A sajátos helyzetüknek megfelelően, hatékonyan alkalmazzák a szocialista munkaversenyt, a társadalmi munkáiból példamutatóan kiveszik részüket. A KISZ, mint társadalmi szervezet, jól irányítja a kisiparosok tevékenységét, jó kapcsolatban áll mind az iparhatóságokkal, mind a párt- és társadalmi szervezetekkel. A kisiparosok becsületes munkájára továbbra is számít a párt, a lakosság. Tennivalójuk azonban még bőségesen akad. Az ellátatlan területek feltárásán túl szükséges, hogy mind nagyobb gondot fordítsanak a műhelyek rendjére, esztétikai színvonalának emelésére, s berendezéseik korszerűsítésével is növeljék szolgáltató kapacitásukat. Kátay Antal 10Ti ................ Ithi -* — il fiatalok és az új dolgozók védelmében Ismeri a Szarai-Mandit? — a film néhány jelenetére gondolok, azokra a szatirikus képekre, amikor az ultramodern gyárban a nyári munkára érkezett diáklányokat munkavédelmi oktatás keretében a kerti kapák szakszerű kezelésére tanítják. Találóak ezek a képsorok, hiszen — nem számítva a film jogos iróniáját — sok helyen valami hasonló felületesség jellemzi a fiatalok és az új dolgozók munkavédelmi nevelését, sőt a velük való további törődést is. Lényegében ez a magyarázata, hogy bár az utóbbi időben általában javult a baleseti arány, a fiatalok és az új dolgozók körében jelentősen romlott a helyzet. A múlt esztendőben és az idei első félévben például a 20 évnél fiatalabb dolgozók szenvedték az összes balesetek 17 százalékát, 41 százalékát pedig olyanok, akik még egy esztendőt sem töltöttek munkahelyükön. (Ezen belül a segédmunkásokkal előforduló balesetek gyakorisága egyes iparágakban eléri a szak- és betanított munkások arányának kétszeresét is.) Az esetek többségében könnyű a magyarázkodás. Elfogadhatók például azok az érvek, amelyek a nagyarányú munkaerővándorlással magyarázzák a több balesetet. Valóban igaz, hogy az új dolgozók keze és mozdulata ügyetlen még, amikor tanulja a munkafogásokat. A figyelmet elterelő hatása van a szokatlan környezetnek, a még ismeretlen közösségnek is, a fiatalok baleseteiben is majdnem mindig közre játszik a gyakorlatlanság, meggondolatlanság, játékosság, sőt nem egyszer a felelőtlen virtuskodás. A magyarázatok azonban nem lehetnek elegendőek. Többet kell tenni, cselekedni, hogy kevesebb legyen köztük azoknak a száma, akik nem egyszer egész életükre kiható balesetet szenvednek. Nem lehet elcsépelt szólamnak tekinteni, ha az olyan sokszor hangoztatott követelményt ismételjük: a műhelyek vezetőinek, az idősebb munkásoknak, a munkahelyi közösségeknek, főként a szocialista brigádoknak felelősségteljes feladatuk az új dolgozók és fiatalok nevelése, szakmai és munkavédelmi képzése. A baleseti jegyzőkönyvek igen nagy részéből kiderül, hogy hiányzik, vagy nem elégséges ez a törődés. Lapozzunk csak bele a jegyzőkönyvekbe, sorra olvashatjuk a megjegyzéseket: „A forgó géprészek közé került a keze.” — „Nem áramtalanította az elektromos felszerelést.” És hányszor hallunk műhelyek vezetőitől vagy munkatársaktól a baleset után ilyen válaszokat: „Nem érünk rá foglalkozni velük, dolgozni kell, mert szorít a munka.” — „Nincs elég munkaerő, mikor oktathatnánk külön is az új embereket?” — „Miért babusgassunk vándormadarakat?” — Szocialista brigádvezetőtől, művezetőtől és idősebb munkástól magam is hallottam ezeket. Úgy tűnik, hogy az olyan üzemekben, ahol az átlagosnál nagyobb az új munkások és a fiatalok közti baleseti arány, valami nincs rendben a műhelyek vezetői és a régi dolgozók felelősségtudata körül sem. Nem igaz, hogy a legszorosabb munka közben sem lehet legalább figyelmeztető megjegyzést tenni, ha látják, hogy gyakorlatlan társuk mozdulata, vagy fogása bajt okozhat. Hamis az a vezető nézet is, hogy az új munkásokkal, vagy a fiatalokkal való külön foglalkozás saját munkájuk rovására megy. Hallgassuk csak meg a kilépőket, hányszor mondják: „Féltettem magam, hiszen olyan sok volt a sérülés.” Statisztikai adatok bizonyítják, hogy menekülnek onnan a dolgozók, ahol sorozatosan fordulnak elő balesetek. Az ilyen műhelyekben általában 40—50 százalékkal is magasabb a munkásvándorlás mértéke. S végül a harmadik megjegyzésre azt lehet válaszolni: nem babusgatás, hanem emberi kötelesség az új dolgozókkal, a fiatalabb munkásokkal való törődés. Nem biztos, hogy minden új munkás vándormadár, valószínű viszont, hogy sokkal kevesebb lenne a számuk, ha több segítséget kapnának, hogy gyorsabban beleilleszkedjenek a közösségbe, előbb megtanulnák, elsősorban a rutinos régiektől, a biztonságos munkafogásokat. Emberi és termelési érdek a gondoskodás, a nevelés és ez bizony gyakran a külön foglalkozást is megkívánja. Miért ne lehetne újra gyakorlattá tenni azt a néhány évvel ezelőtt jól bevált módszert, hogy szocialista brigádok pártfogásukba vesznek új dolgozókat és fiatalokat. Érdemes lenne, hiszen önmaguknak, kis közösségüknek nevelnének utánpótlást, és ugyanakkor a nagy közösséghez, a gyárhoz is jobban kötnék őket. Felelősség az emberért, régi hagyománya a szocialista munkásmozgalomnak. Az új dolgozók és fiatalok szakmai és munkavédelmi képzése ezt is jelenti. Kovács András Hétköznapok és ünnepek Nézem a brigádnaplót Az utolsó néhány lapon az április 4-re, május 1-re tett vállalások és azok értékelései sorakoznak. Aztán néhány esemény: közös kirándulás, brigádgyűlés, társadalmi munka. És a munka verseny? — Már közeleg a november 7. tiszteletére indítandó verseny kezdete. Arra kirukkolunk — mondja a brigádvezető, s szavaiból őszinte meggyőződés csendül ki: jól csináljuk, így teszik ezt mások is. Az újságírónak vitatkozó kedve van, a brigádvezetőnek is. Jó másfélórás győzködés után mindketten visszük haza , „csorbítatlan” véleményünket. Ő azt a meggyőződését, hogy úgy teszik jól, ha nagy ünnepekre kirukkolnak, én azt, hogy az egész évben folyamatos, kevésbé látványos, csúcspontokkal megtűzdelt, de eredményességében hatékonyabb munkaverseny a jó. S mert a lehetőségeink nem egyformák, hadd mondjam el Önnek, kedves brigádvezető elvtárs egy kicsit részletesebben, s a nyilvánosság előtt mindazt, amit el kellett volna mondanom még: azt, hogy a hétköznapok és ünnepek kölcsönösen feltételezik egymást. Azt, hogy a szocialista munkaversenynek voltak is, lesznek is csúcsidőszakai, mint ahogyan általános emberi tevékenységünk során is vannak kiemelkedő eredményeket hozó időszakok, amikor valami külső vagy belső hatás nyomán a hangulati elemek intenzitásfokozó hatással jelentkeznek. Nyilvánvaló, hogy hazánk felszabadulásának évfordulójára készülődve azok a bizonyos hangulati elemek felfokozódva jelentkeznek, emlékeink felsorakoznak, s könnyebbé teszik a vasbetongerendát, amit el kell mozdítanunk, a kalapácsot, ami alatt formálódik az acél vagy vaslemez. Hatványozottan jelentkezik az ünnepi hangulatban az ember egyik lényegi jellemvonása: a nincs lehetetlen csak tehetetlen! És ezekben a lélektanilag nagyszerű napokban, hetekben érthetően többet és jobbat vagyunk képesek adni önmagunkból, önmagunknak. De az évek sajátossága, hogy több a hétköznap, mint az ünnep, s ezek a hétköznapok éppen azért lehetnek szebbek, boldogabbak, mert volt egyszer egy évforduló-születésnap. Egy ünnep, ahonnét új történelem napjait számlálhatjuk. Legyen az az ünnep hazánk felszabadulásának évfordulója, a munkásosztály nemzetközi ünnepének születésnapja, vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója. Két ünnep között pedig sok-sok munkanap van, s terveink éppen ezekre a hétköznapokra, s e hétköznapok munkasikereire épülnek. Éppen ezért furcsa, ha egy szocialista munkabrigád elvi alapként kezeli, hogy csak az ünnepekre való készülődés időszakában kell rágyorsítani, lelkesedni, többet, jobban és esetleg olcsóbban termelni. Mert véleményem szerint még akkor sem szabad ilyen „csúcsidőszak szemlélettel” versenyezni, ha a nagy nemzeti vagy nemzetközi ünnepek tiszteletére indított szocialista munkaversenyek között elmosódnak a határok, ha az egyik befejezéséből azonnal születik a másik felajánlás. A szocialista munkabrigádok egyik igen fontos jellemzője az, hogy szocialista módon kívánnak élni. Hogy tevékenységükkel egy tenyérnyi szocializmust villantanak fel társaik előtt. Éppen a hétköznapokon végzett, következetesen végrehajtott belső terveikkel, amelyeknek lényege a munkaterületektől és feladatoktól szinte függetlenül az kell, hogy legyen, hogy a „mi brigádunk csak kötelező minimumként kezeli a mennyiségi és minőségi terveket.” Kötelező minimum minden népgazdasági, vállalati, intézményi terv. Az átlagos képességű és átlagos lelkesedéssel élő dolgozó, alkotó emberekre kiszámított teljesítmények összegező tükörképe. De a szocialista munkabrigádok az élenjárás szép feladatát vállalták magukra, amikor bekapcsolódtak a mozgalomba. A hétköznapok szebbé, tartalmasabbá tételének nehéz, nem mindiglátványos munkáját. De így és csakis így lehet szebbé, tartalmasabbá, fényesebbé tenni ünnepeinket! S ha ezt általánossá tudjuk tenni, ezt a hétköznapok munkaversenyének igényét, akkor mondhatjuk el igazán, hogy a mi brigádunk, a mi műhelyünk vagy osztályunk, a mi gyárunk a szocialista munkaversenyben minden nap azt a szintet éri el, amit az élet megkövetel tőlünk. S az sem lesz „nagy baj” ha ez a szint minden nap a tervet is túlszárnyalja. Ha minden hétköznap egy kicsit ünnep is lesz. K. A. VIETNAM ÜNNEPE 1945. szeptember 2-án, a részleges, majd később teljes francia gyarmatosítás több mint egy évszázada után jutott el nemzeti felszabadító harcának első nagy győzelméhez a vietnami nép: ezen a napon kiáltották ki Hanoiban a Vietnami Demokratikus Köztársaságot Hogy a demokratikus köztársaság kikiáltását nem követhette azonnal az új ország építése — mint ahogy alig néhány hónappal a függetlenség visszaszerzése után ez következett be —, akkor ennek magyarázatát is abban kell keresnünk, hogy Vietnam földrajzi és politikai helyzete túlságosan távoli és túlságosan bonyolult volt. A Távol-Keleten a második világháború után a nemzetközi imperializmus, a gyarmatosító hatalmak átmenetileg még megpróbálkozhattak hatalmuk visszaállításával. Még nehéz harcokat kellett megvívni ahhoz hogy a világnak azon a részén is változni kezdjenek az erőviszonyok. De elkövetkezett 1954, a franciák Dien Bien Phu-i totális veresége. A világ csodálattal és tisztelettel ünnepelte Ho Si Minh elnököt és minden idők egyik legnagyobb partizánvezérét, Giao tábornokot. Az Indokínára vonatkozó genfi egyezmények már nemzetközi jogilag is szentesítették a vietnami nép győzelmét, szabadságát és függetlenségét. A Vietnami Demokratikus Köztársaság azonban még a genfi egyezmények után is csak az ország északi részében kezdhette el a szocialista rendszer építését, mert a 17. szélességi foktól délre — a genfi egyezményeket megszegve — az Egyesült Államok rendezte be neokolonialista céljait szolgáló bábrezsimjét. Dél-Vietnam népe további harcra kényszerült. És mennél nyilvánvalóbbá vált, hogy a népi háborúban vereségre vannak kárhoztatva Washington saigoni bábjai, annál nagyobb arányokban avatkozott be közvetlenül az amerikai hadsereg. Idestova annak is egy évtizede már, hogy előbb tízezrével, később már százezrével lepték el Dél-Vietnamot az amerikai katonák. A Vietnami Demokratikus Köztársaság természetesen kezdettől fogva vállalta a déli front hátországának szerepét. Az Egyesült Államok viszont 1965 óta hadüzenet nélküli háborút vív a szuverén VDK ellen. De ezt a háborút a világ legnagyobb imperialista hatalma már el is vesztette. Feltételek nélkül abba kellett hagynia Észak-Vietnam bombázását és ez a vereségük — semmi kétség — előreveti teljes vietnami vereségük árnyékát. Ebben a küzdelemben a VDK már az egész szocialista közösség mindenre kiterjedő segítségét élvezi. Az imperialisták többé Indokínában sem csupán egy kis országgal állnak szemben, hanem a szocialista világrendszerrel. A köztársaság kikiáltásának évfordulóján is — üdvözletként — azt az ígéretünket küldjük Vietnam népének, hogy teljes és cselekvő szolidaritással állunk mellette a harcban és a békés építőmunkában egyaránt. H. J. A vietnami népi tengerészet éberen őrzi hazája partjait. (Fotó: VNA—MTI—KS)