Fejér Megyei Hírlap, 1983. június (39. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1983. JÚNIUS 25. SZOMBAT Észrevétlenül, várakozva A munka nekik az életet jelenti Minden szülő a legszebb, legokosabb kisgyereket álmodja magának. Fájdalma, megrázkódtatása határtalan, amikor rádöbben, az övé más, mint a többi. Ezen a sorsdöntő fordulón azonban nem marad egyedül. Orvosok, pedagógusok fogják meg a kezét és segítik abban, hogy eltérő fejlődésű gyermeke harmonikus személyiségű emberré váljon. A szülő és az iskola önmagában nem elég. A társadalom intézményei mellett az „utcaemberének” megértésére is szükség van ahhoz, hogy ezek a gyerekek beilleszkedjenek közéjük. Ezért született ez a riport. A fogyatékosok intézményes nevelése Magyarországon is több mint százéves múltra tekinthet vissza. Ahogy a bajt felismerték, úgy gondoskodtak javításáról: 1802-ben a siketek, 1821- ben a vakok, és legkésőbb (1875-ben) az értelmi fogyatékosok gyógyításához fogtak. A századfordulón már kisegítő iskolák vannak. 1945-ben ötezer, ma 47 ezer gyereket nevelnek intézményesen, a tanköteles korú gyermekek 2,5—3 százaléka tanul ezekben a speciális iskolákban. Az értelmi fogyatékosok oktató-nevelő munkájában az utóbbi tíz évben igen nagy fejlődés ment végbe. Az 1972- es oktatáspolitikai határozat rájuk is vonatkozott. Az általános iskolai új tanterveket követően, egy év késéssel évről évre, osztályfokonként új módszer szerint tanítanak. A 83/84-es tanévben már a harmadik osztályosok kapják meg az új könyveket. Előttem a színes, érdekes, nézegetésre, belerajzolásra hívó elsős, másodikos tankönyvek. Az olvasókönyv első látásra egyetlen dologban tér el az általános iskolákétól: az olvasmányok szótagolva vannak. Az írás, munkafüzet megegyezik az elsőssel, illetve szebb, színesebb, munkáltatóbb annál. Mondják, hogy nemcsak az általános iskolai tanítók, hanem külföldiek is viszik a kisegítő iskolai tankönyveket, amelyek között több nívódíjat kapott. Forgatom a hetedikes magyar irodalom könyvét, Arany Toldijával foglalkoznak a gyerekek, de a nyolcadikosoknak épp úgy megtanítják a szimbólumot vagy a mondattant, mint Magyarország felszabadulás utáni történelmét. — Követelményrendszerünk — mondja Ábrahám Istvánné megyei gyógypedagógiai szakfelügyelő, aki a dunántúli szakfelügyelők szakmai munkaközösségének vezetője is — ma már ugyanúgy törzsanyagra és kiegészítő anyagra oszlik, mint máshol — először a gyógypedagógia történetében. Az új tantervek erősen megközelítik az általános iskolai nevelést tartalmában és szerkezetében is. Nem öncélúan állították össze a tartalmát, hanem a társadalmi fejlődéshez igazodva, a társadalom követelményeihez alkalmazkodva. Az új tantervről bebizonyosodott, hogy tanítható, sőt, a gyerekek teljesítőképes tudása megnövekedett.. A könyvek az ismeretek állandó alkalmazását kívánják, ezt segítik elő. A kisegítő iskolák, ahol az enyhén eltérő értelmi fejlődésű gyermekek nevelését, oktatását végzik, kemény munkával próbálják magukat, gyermekeiket megismertetni, elfogadtatni a társadalommal. Ez elsősorban a tanárok szemléletének megújítását kívánta. A legfontosabb annak átérzése volt, hogy az itt tanuló gyerekek nem értelmi fogyatékosak, hanem eltérő értelmi fejlődésűek. Nem a hiányt, hanem a másságot helyezik előtérbe. Az értelmi fogyatékosság nem azonos az elmebajjal; egy elmebajosból lehet egyetemi tanár, egy kisegítő iskolásból soha. Ezek a gyerekek sérültek, értelmi fejlődésük lelassult, hosszabb utat kell megtenniük ugyanahhoz az eredményhez, mint másnak, de eljuthatnak oda. Másrészt: ez nem állandó állapot, hanem különböző mértékben, de megvalósul a gyerekek fejlődése. — A társadalom előtt nyitottabbá tettük a kisegítő iskoláinkat (amelyből öt működik Fejér megyében) — tudtuk meg Ábrahám Istvánnétól. — Az általános iskolákkal közös vetélkedőkön vettünk részt, természetesen olyan tárgyakban, amelyekben a mi gyerekeink is felvehetik a versenyt, sport, kulturális tevékenységek. A szülőknek nyílt napokat szerveztünk, a gyermekmunkákból kiállításokat rendeztünk, amelyre politikai, állami vezetőket is meghívtunk. Kapcsolatokat teremtettünk szocialista brigádokkal, ünnepségekre látogattunk. A tantervben van egy olyan tárgy, amelynek „Bevezetés a termelőmunkába” a neve. A gyerekek közhasznú társadalmi munkaként üzemekbe mennek, hogy ott a helyszínen tanulják meg a munkához való viszonyt, a munkatársakhoz való alkalmazkodást. A gyakorlatban neveljük munkára őket. Ezeknek az eltérő értelmi fejlődésű fiataloknak is éppen olyan jogai, kötelességei vannak, mint bárki másnak, és ezeket a társadalom embersége biztosítja számukra, különböző törvényekbe foglaltan. A legelső, legfontosabb, az élettel egyenértékű a munkához való jog. Náluk nem egyszerű szólam, hogy a munka teszi őket egyenrangú emberré. — A mi brigádunkban van egy értelmi fogyatékos kislány — meséli egy szép, barnaszemű fiatalasszony. — Mit szaladgáltam, kértem a többieket, ne gúnyoljátok ki, segítsünk neki. Dolgozunk helyette, a legegyszerűbb munkákat bízzuk rá, mindennap jön, ... a szeme könnybe lábad. A kisgyereke a martonvásári foglalkoztató intézet növendéke. — Felmértük — mondja Pápay Ágoston, a martonvásári intézet igazgatója —, hogy a gyerekeink tíz év alatt hol helyezkedtek el. Volt egy nagy, erős fiú, az édesapjabevitte az üzembe, együtt járnak dolgozni. Két lányunk a kórház mosodájában van. Más az állattenyésztésben helyezkedett el. Ha megfelelő a szülői háttér, még a mi középsúlyos, illetve súlyosan eltérő gyerekeink is be tudnak épülni a dolgozó emberek közé. Nincs olyan gyerekünk a 160 közül, aki valamilyen munkát ne bírna elvégezni. (A kisegítő iskolát végzett gyerekeket könnyebben befogadják. A gond asúlyos, halmozottan sérült gyerekek elhelyezésével van — közülük 160-at a martonvásári foglalkoztató intézetben nevelnek.) A kisegítő iskolás gyerekek önálló életvitelre alkalmasak lesznek, a foglalkoztató intézetbeliek nem. Születésüktől fogva életük végéig támaszra van szükségük. — És ha mi meghalunk, mi lesz velük? — kérdik a szülők. Ki veszi magára egy felnőtt ember istápolásának terhét a szülőn kívül? Két éve alakult meg az értelmi fogyatékosok érdekvédelmét szolgáló szekció, amelynek megyei szervezete egy éve, 1982 júniusában tartotta alakuló ülését. A héttagú vezetőség minden egyes tagja társadalmi munkában végzi munkáját, hivatalból részt vesz dr. Wilhelm Ottó, a fejlődési rendellenességek orvosa és jogtanácsosként dr. Szabó József. A vezetőség tagja a fentiekben már bemutatott Ábrahám Istvánné is, aki életrehívója volt a szervezetnek. — Abban térünk el más érdekvéelmi csoportosulástól, hogy itt nem maguk a fogyatékosok, hanem szüleik és bárki tag lehet, aki az ügyüket szolgálni akarja. A hónapok első hétfőjén tartunk fogadóórákat a kisegítő iskola könyvtárszobájában. (Az udvarról nyílik a tornaterem mellé tapasztott kis ház szimpla ajtaja, kívülről inkább felvonulási épületnek látszik, mint könyvtárnak. De az ügy szeretetéből, ingyen kapták. Itt bárki, bármilyen gondját elmondhatja, ingyenes jogi, egészségügyi, pedagógiai tanácsot kap, és munkavállalásánál, elhelyezkedésénél segítséget. Az oktatási intézmények csak a tanköteles korú gyermekekkel foglalkoznak. Az érdekvédelmi szervezet szerepe nagyobb, a hat év alattiakat és a felnőtteket is képviseli. Munkaterv szerint dolgozunk, legfontosabb feladatunk a hat éven aluliak rendszeres fejlesztő foglalkozásának beindítása és a végzett fiatalok munkába állítása. Az első, a fejlesztő foglalkozás tervezete a megyei tanács vk művelődésügyi osztályán van, az egészségüggyel közösen dolgoznak rajta. A végzős fiataljainknak pedig olyan munkalehetőségeket keresünk, ahol képességeiknek megfelelő munkát kapnának. Rettentően fontos olyan közösségek felkutatása, ahol befogadnák, szeretnék őket, ahol a jól végzett feladatokért egyenrangúnak tekintenék őket. Rengeteg negatív tapasztalatunk van. Kinevetik, kihasználják, megalázzák ezeket a gyerekeket, pedig a munka az ő személyiségükhöz is éppúgy hozzátartozik, része van abban, hogy teljes életet éljenek. Kevesen tudják, hogy a súlyosabb fogyatékosságban szenvedők is jó munkaerők lesznek. Jól bírják a monoton, egy-két munkaműveletre korlátozódó szalagmunkát. Nem ismerik őket, félnek tőlük, gúnyolják őket. Tizennégy évesen kerülnek ki .a gyerekek az intézeteikből, és dolgoznának. Az ipari üzemek azonban csak négyórára vehetik fel őket, a törvények értelmében. A gyerek otthon van, a szülei munkában. Megszokta a közösséget, a folytonos foglalkoztatást, annak hiányában otthon gyakran dementálódik, leépül. Bedobják őket az életbe. De melyik tizennégy éves állja meg a helyét? — kérdezi Pápay Ágoston. — A mi gyerekeink súlyosan fogyatékos gyerekek. Állandó felügyeletre van szükségük. Az egészségügyi foglalkoztató intézetek azonban csak 16 éves kortól veszik fel őket. Mi lesz velük? Egyedül otthon? És ha még ezt kis is bírnák, a társtalanság is borzasztó. A szülő munka után fáradtan hazaér, bele tudja élni magát egy súlyosan fogyatékos gyermek világába? Mi a megoldás? — Martonvásáron, évente hat és fél millió forintot költünk a foglalkoztató fenntartására. Ha a gyerekek foglalkoztatása 14 éves koruk után nem folytatódik, összeomlik a rendszer. Ki kéri azt számon, hogy hasznosan költöttük-e el ezt a pénzt? Jó lenne, vállalnánk is, ha az intézet területére egy továbbképző iskolát telepítenének, amelyben ezeket a gyerekeket megtarthatnánk 16 éves korukig. Minden kiszolgáló helyiség adott, ezekben töretlenül folytatódna a nevelésük, sőt ipari munkát végezve, eltartásukhoz is hozzájárulnának. Azon túl pedig, az öregek napközi otthonainak mintájára „bejáró” szociális foglalkoztatókat lehetne létrehozni, ahol napjában háromszori étkezés, felügyelet mellett bedolgozói tevékenységet végeznének. Polgárdi-Tekerespusztán van ehhez hasonló bentlakásos otthon felnőtteknek; Budakeszin, Budapesten, Békéscsabán is nagyszerű intézmények születtek. Az itt élő, dolgozó emberek munkakönyvet kapnak, munkájukért bér jár nekik, öregségükre nyugdíj, nem adományból, segélyből tartják el magukat. Mivel pedig 14 és 27 éves kor között igen nagy szellemi változás jöhet létre, a foglalkoztatókból akkor engedik el őket, ha már képesek a beilleszkedésre. Ez az intézmény a rehabilitáció fajtája, és mint ilyennek a működésére jogszabály van. Ezek az ötletek a Hazafias Népfront által, a súlyosan fogyatékos gyermekek szülei számára rendezett kerekasztal beszélgetésen hangzottak el. Az érdekvédelmi szervezet ennek alapján javaslatot terjeszt elő védő munkahelyek létesítésére, amely az öregek napközi otthonainak rendszerébe épülne be. „Modellje van, leírása megvan, nem forradalmi ötlet” — mondják. Javasolni fogják, hogy például adókedvezménnyel tegyék érdekeltté a termelővállalatokat az értelmi fogyatékos emberek alkalmazásában. Emellett azonban a tagokat arra kérték, kutassák fel azokat a munkalehetőségeket, ahol a gyerekek elhelyezése 16 éves koruk után lehetséges. A szervezet a mozgássérültek megsegítésére indult, látványos eredményeket elérő mozgalomban bízva dolgozik. A vezetőség minden tagja társadalmi munkában szervez, meghallgat és tanácsot ad, és csak halkan mondja, hogy a „mi gyerekeinkre is ráférne egy kis társadalmi segítség”. Minden fogyatékosság közül ennek a legmagasabb az aránya. A megye oktatási intézményeiben, bentlakásos, bejáratos iskolákban, kihelyezett osztályokban heti hatórás korrepetálással kétezer eltérő értelmi képességű gyermeket nevelnek arra, hogy egyenértékű emberként dolgozhasson. Ehhez hozzá kell képzelni a hat éven aluliakat és az iskolát elhagyókat; láthatjuk, mennyien vannak segítőkész barátok nélkül. Rendezvényeket tartanának, klubnapokat szerveznének, meg akarják valósítani a gyermekfelügyeleti szolgálatokat, hogy az anyákat kis időre szabaddá tegyék. A gyermekük felügyeletéért nem dolgozó szülők számára bedolgozó munkát szerveznének, a dolgozó anyák könnyítésére nyári üdültetést vállalnának (ami részben létre is jött). Kirándulni vinnék a gyerekeket. Szép terveik vannak, és meg is tesznek mindent, amire az emberi akarat pénz nélkül képes. Farkas Eszter Mit ér a pályázati rendszer Pedagógusok, orvosok - igazgatók Közhely, hogy Magyarországon teljes a foglalkoztatottság, sőt általában munkaerőhiány van. Amiből az következne, hogy a munkahelyek alig várják az iskolákból kikerülő fiatalokat. Akkor is, ha az ifjúságnak csupán egy kisebb rétegére, a felsőfokú tanintézetekben végzett diplomásokra gondolunk. Ami azt illeti, a statisztikai számok imponálóan megnyugtatóak. Hosszú évek óta arról árulkodnak, hogy a felajánlott munkahelyek száma jóval nagyobb — esetleg többszöröse —, mint amennyi a pályakezdő fiatal. Olcsó érvelés lenne Ám, ahogy ritka az olyan „átlagember”, akinek jövedelme, családi körülményei, lakáshelyzete, életkora és egyéb körülményei megtestesítenék a pontos statisztikai átlagot, hasonlóképpen a pályakezdő fiatalok sem férnek bele valamennyien az „általános” képbe. A meghirdetett állásokról sok esetben munka közben derül ki, hogy nem felel meg a diplomás fiatalok tudásának, képzettségének s főként jogos várakozásainak. Például a pécsi egyetem jogi karán meghirdetett állások kétharmada nem a Dunnátúlra szól. Amíg tehát az országban — általában — jogász hiányról beszélhetünk, egy-egy Baranya megyei állásra átlagban hat jogvégzett is pályázik. A megyei városokból főiskolára, egyetemre kerülő fiatalok többsége akkor sem vállal munkát az eldugott kis települések iskoláiban, ha szolgálati lakással, háztáji földdel várják. Olcsó érvelés lenne emiatt ítéletet mondani azok fölött a városi fiatalok fölött, akik nem hajlandók gyökeresen — s minőségileg bizony negatív értelemben — változtatni életformájukon. Különösen akkor, ha hozzátesszük: a fővárosban a kezdő tanárok bére átlagosan 3100, a községekben 2800 forint körüli. Nem beszélve ennek az összegnek a mértékéről, ha más értelmiségi rétegek kezdő fizetéseihez viszonyítunk. Az orvosok között is sokan vannak, akik nem találnak elképzelésüknek — olykor az egyetemen produkált kiváló eredményeiknek, jó bizonyítványuknak — megfelelő állást. Amíg a fővárosi belgyógyász, sebész, szülész-nőgyógyász és gyermekgyógyász státuszokra — pályázati rendszer ide vagy oda — sokszor bizony csak a befolyásos orvospapa vagy egyéb tekintélyes közbenjáró jó összeköttetése révén lehet bejutni, akkora a túljelentkezés, addig még a fővárosban is nehéz találni higiénikus labor- vagy röntgenorvos munkakörbe elegendő diplomást. Jobb helyre várva Feltehetjük a kérdést, hogy ilyen körülmények között mit ér a pályázati rendszer? A sommás válasz: sokat, de nem mindent. Vizsgáljuk kicsit részletesebben. A végzős orvosok például kezdetben az úgynevezett egyetemi rangsorolás alapján helyezkedhettek el. Vagyis tanulmányi előmenetelük, szociális helyzetük, emberi magatartásuk alapján rangsorolta őket a tanintézet, s a pályázók e minősítését legalább is illett figyelembe venni az egészségügyi intézményeknek. A medikusok azonban azt a tapasztalatot szűrték le, hogy egy megfelelően időzített protekció többet ér a legrangosabb helyezésnél. Így fordulhatott elő nem egyszer, hogy mire a pályázatokat kiírták, a legszemfülesebbek már tudták, hol lesz a munkahelyük. Azóta megváltozott a pályázati rendszer. Lefaragták a bürokratikus vonásokat s megszűnt az említett „rangsorolás”. A végzettek az egészségügyi intézményekbe közvetlenül jelentkezhetnek, egyidőben több helyen is pályázhatnak. Az idén február közepén tették közzé az Orvostudományi Egyetemeken a pályakezdőknek szánt munkahelyek jegyzékét. Eddig — a számok alapján — kedvezőnek tűnik az összkép. Tegyük azonban hozzá, hogy a tavaly végzettek közül is maradt 40 orvos, aki most akar elhelyezkedni, mert 1989ben nem talált megfelelő állást. Az ifjú fogorvosoknak csupán 77 százaléka állt munkába a múlt évben, 25-en nem kezdték meg pályájukat. Bíztató, hogy a várakozókkal és az idén végzőkkel együtt 128 fiatalnak 150 fogorvosi állást ajánlanak, csakhogy főként vidéken a fővárostól, sőt Pest megyétől távolabbi helyeken. Az egyéb orvosi szakmákban tavaly 300 állás maradt betöltetlen, köztük 65 budapesti. Mondanunk sem kell, hogy egy sem volt közöttük sebészi vagy szülész orvosi. Ugyanakkor voltak olyan státuszok, amelyekre 80-an is jelentkeztek. A pályázati rendszer a pályakezdő pedagógusok elhelyezkedésében is egyre inkább betölti tájékoztató és segítő szerepét. Itt is azonban differenciált a helyzet. Azoknak a fiataloknak, akik kisebb településeken, távolabbi országrészeken lévő szűkebb pátriájukba kívánnak visszatérni, hogy ott tanítsanak, sima az elhelyezkedési lehetőségük, a fővárosban viszont — különösen némely szakokon például magyar—történelem tanár — több a jelentkező, mint a munkahely. öt évre szóló kinevezés Ismeretes, hogy az idén január 1-től — kormányrendelet alapján — az állami vállalatok igazgatói és igazgatóhelyettesei munkakörét szintén pályázattal lehet betölteni. (Nem kell, csupán lehetséges, amire egyébként korábban is volt mód, ezzel azonban — az oktatási és egészségügyi intézmények kivételével — nemigen éltek.) Az, hogy a pályázati rendszer bővül a tehetségek felszínre hozására, a személyzeti munka javítására, az állások betöltésénél a szubjektív szempontok háttérbe kerülésére ad reményt. Vagyis arra, hogy egyre inkább és egyre több esetben a megfelelő ember kerül a megfelelő helyre. Ezzel kapcsolatos az a várható gyakorlat, (ami ugyan eddig sem volt tilos, csak éppen nem alkalmazták), hogy meghatározott időszakra, például öt évre szól egy-egy kinevezés a gazdasági vezetőknél is. Ez nyilvánvalóan legjobb képességeinek kifejtésére ösztönzi majd a vezetőket, s módot nyújt a presztízsvesztés mentes visszavonulásra, más beosztás keresésére, ha két szerződő fél közül valamelyik — akár a vállalat, akár az igazgató — nem találta azt meg, amire számított. Egy esztendő múlva talán már elég adatunk lesz, hogy feltételezések helyett értékelni is tudjuk a pályázati rendszer továbbfejlesztésének eredményeit. Vajda János 7. OLDAL