Fejér Megyei Hírlap, 1997. augusztus (53. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-02 / 179. szám
6 FEJÉR MEGYEI HÍRLAP HÉTVÉGE 1997. augusztus 2., SZOMBAT A MAI NAP KRÓNIKÁJA A IV. Világjamboree A ma élő generációk között egyre kevesebben vannak azok, akik a hajdani nagy hírű ifjúsági szervezet, a cserkészet tagjai voltak... A pótolhatatlanul legszebb emberi kort tartalommal megtöltő intézmény romantikáját és pedagógiai szempontból is kifogástalan rendszerét ma már csak kevesen vitatják... Igaz, kikerülhetetlenül ebbe is belelopták a politikát — országonként más és más nemzeti allűrökkel —, de az alaprendszert illetően jobbára megmaradt emberségében és a másság iránti nyitottságában, lévén nemzetközi indíttatású mozgalom. Embert formáló eszközök birtokában volt és lehetett, mert lapozgatva a régi szakirodalomnak is kiváló cserkészfüzeteket, még a mai olvasót is képesek útravalóval ellátni, akár a magatartásbéli dolgokban is. Csak ötletszerűen nézzük, miféle „előírásokat” tartalmazott a „takarékosság 10 pontja”. A ruházatra vonatkozóan pl. a „7. Otthon a régi ruha is jó. 8. Szakadást és foltot azonnal javítsd meg. (E sorok írója ismer több idős urat, akik kitűnően stoppolják meg a zoknijukat és azt is a cserkészetben tanulták.) A pénz csak a 2. helyen szerepel ebben a nagy, tízszer tízes rendszabályban, s abban „2. Vezess rendszeres pénztári naplót, így látod meg, hogy milyen kiadást lehetett volna megtakarítani. 3. Felesleges pénzedet kamatoztasd bankban... 4. Rendesen nem az a pénz hiányzik, amit nem kerestünk meg, hanem amit kiadtunk. ” Az élelmiszerek köréből is van jó tanács: „1. Légy tisztában az ételek tápértékével. 2. Csak annyit ételt végy ki, amennyit jóízűen megeszel...” Az idővel történő takarékoskodás 7. pontja igen aranyos: „Takarékoskodhatsz a beszéddel is...” Természetesen eme mozgalom legizgalmasabb része a táborozás volt, a maga megoldott rendszereiben elrejtett játékkal, ahol az őrsök baráti közösségekké kovácsolódtak... s alkalmasakká lettek a ,Jótett példák” megismerésével a szocializált együttélésre is... Persze a politika... az is ki akarta venni a részét ebből is. 1933-ban, ezen a napon Gödöllőn — London, Koppenhága és Birkenhead után — megnyílt a cserkészek világnagytábora, a IV. Világjamboree. Közel 30 ezer lakosú nemzetközi sátorvárost építettek fel a gödöllői királyi kastély körül az Erzsébet-parkban és az két hétig hatalmas nyüzsgés színhelye lett. A megnyitó ünnepségen a magyar politikai élet szinte minden kiválósága részt vett és végignézte a cserkészek díszszemléjét a tribünről. Horthy Miklós kormányzó üdvözölte a résztvevőket, majd Baden-Powell lord, a világ főcserkésze köszönte meg a vendéglátást és így szólt a cserkészeihez: „Hajtsátok meg zászlóitokat Magyarország kormányzója előtt és végezzetek igazi cserkészmunkát, hogy lássa, nemcsak az egészség és szórakozás céljából táboroztok itt, mint egyébként szoktatok, hanem azért gyűltetek össze, hogy mint a világbéke munkásai, más nemzetbeli cserkésztestvéreitekkel szoros barátságot kössetek. Vigyázzatok, a napok gyorsan tovatűnnek, nincs vesztenivaló időnk. A Föld minden népét egymással igazi barátságban szeretném látni. Egyetlen nap ne múljék el anélkül, hogy új barátokat ne szerezzetek. Ti vagytok hazátok leendő vezetői, legyetek hát jó barátok!” „B.P.” intelmeinek hamarosan foganatja is lett, mert a katonás rend hamar fellazult és a fiatalokra olyannyira jellemző vidámság lett úrrá... A szervezettség a programokban is jól megnyilvánult, mert a nagy táborból kirándulásokat szerveztek a legszebb magyar tájakra. Ekképpen ellátogattak Győrbe, Pécsre, Kecskemétre, Sátoraljaújhelyre, Debrecenbe, Vácra, Salgótarjánba, Szegedre, Miskolcra és természetesen a Balatonra is. Majdnem minden akkori tudósítás kiemelte, hogy nemzeti szempontból kimondhatatlanul nagy eredménynek volt mondható, hogy Magyarországról pozitív kép alakulhatott ki az ifjakban. Ebben kétségtelenül nagy szerepe volt a magyar tábort szervező vezérkarnak, akik között olyan jeles közéleti személyiségeket találtunk, mint gróf Teleki Pált, aki a IV. Világjamboree táborparancsnoki tisztét töltötte be, vagy éppen gróf Khuen-Héderváry Károly főcserkészt, vagy dr. Witz Bélát vagy a Cserkészszövetség országos elnökét, dr. Papp Antalt... A szellemi és gyakorlati előkészítés sem kisebb nevekhez kötődött, mint dr. Sík Sándorhoz, gróf Andrássy Mihályhoz, dr. Major Dezsőhöz és még sorolhatnánk az akkori szellemi és politikai közélet kiválóságait. Tény, hogy a magyarokkal akkoriban nem éppen szimpatizáló franciák nevében a francia cserkészszövetség főtitkára, De Kergolay, később levélben köszönte meg a vendéglátást és ezt írta: „Az összes nemzetközi összejövetelek közül az Önöké volt a legsikeresebb úgy előkészítése, mint keresztülvitele tekintetében és mindenekfelett azon mód miatt, amellyel vendégeiket fogadták...” Voltak összehasonlító adatok, mert a tábort, mint afféle kiállítási látványosságot, vendégek is meglátogathatták, természetesen belépődíj ellenében. (A kiscserkészek kirakati-színpadi figuráknak is számítottak a maguk építette dekorációk —kapuk, jelképek, nemzeti jellegzetességeik — keretében és a bemutatóikkal.) Az 1929-es, Angliában megrendezett jamboree-n 318 ezer látogató volt, míg a magyarországin 375 ezer... Érdemes a méretekről és számokról is pár adatot átnéznünk, hogy a példátlan szervezés értékeit megértsük. Az Erzsébet-parkban 6 ezernél is több sátor volt felállítva és több mint 10 ezer külföldi fiatal ellátásáról kellett gondoskodni, akik 53 különböző nemzet fiai voltak. A magyar cserkészek közül 196 város és község 550 cserkészcsapata volt képviselve. Legtöbb volt a római katolikus, azután a református, evangélikus, anglikán, presbiteriánus, methodista, quaker, huszita, görögkeleti, bolgár, orthodox, izraelita, mohamedán, hindu, buddhista, mormon és sintóista... Korukra jellemzően az étvágyuk sem volt éppen kicsi. Két hét alatt elfogyasztottak összesen 142 ezer kilogramm kenyeret, 16 ezer kg cukrot, 4500 kg sót, 660 kg teát... Viszonylag egészségesnek volt mondható mindenki, mert a két hét alatt a magas létszám ellenére mindössze 6200-an kértek orvosi kezelést. A „betegségek” mibenlétére enged következtetni az, hogy az orvosok csak 3000 db aszpirint írtak fel, de elhasználtak 5000 méternyi kötszert és 500 méter ragtapaszt... A rendszert jól kidolgozták, mert a nagy tábort 10 altáborra osztották fel és ezek pedig tovább bontódtak 15 szakcsoportra. Minden altábornak és szakcsoportnak felnőtt cserkészvezetői voltak, akik mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalták a munkát. Ők ötszázan és a mintegy 3 ezer magyar cserkész segítők rendezték az összes lehetséges problémát... A legendás „Bi-Pi” — akit a svédek csak hordszéken cipeltek a vállukon a táborukban—búcsúbeszédében ezt mondta: „Gödöllőről hazatérve mindnyájan sietünk különböző arányokban barátai és hangadói lenni a magyar nép iránti szeretetünknek és nagyrabecsülésünknek...” A világ akkor sem a fiatalokkal haladt... még öt év sem volt vissza az új öldöklésig. Dömölki Lajos Fából álmodott költészet Takács Gyula: „...Csak az anyagnak szárnya legyen” A dégi tájmúzeum — ismertebb nevén: a Holland Ház — újabb, nagyszerű képzőművészeti kiállítással örvendezteti meg a helyi vagy más vidékekről idevetődő műélvező közönséget. Ezúttal Nagy Ferenc tabi fafaragó, a Népművészet Mestere címmel kitüntetett művész megejtően szép alkotásaiban gyönyörködhetünk. A kiállítás megnyitója a szigeten, a lombos fák árnyékában és pazar nyári fényverésben nagyszámú érdeklődő jelenlétében volt. Szép dalok csendültek fel, majd a tehetséges ifjú versmondó szájából, felhangzottak Rege a csodaszarvasról őshangulatot idéző, patinás sorai. Ez már azért is ildomos ezen ünnepi pillanatokban, mivel Nagy Ferenc a hetvenhét esztendős, energikus és örökifjú tabi fafaragó a legmagasabb rendű mesterségbeli tudással formálta meg, álmodta nemes faanyagba a magyar őstörténet legszebb és legemlékezetesebb jeleneteit. Megható, hogy a dégi és a tabi polgármester milyen őszinte lelkesedéssel adózik a Mesternek. Tab városának abban a kiváltságos helyzetben van része, hogy 1983. május 20-a óta önálló galériában dicsekedhet országnakvilágnak Nagy Ferenc mester messze földön híres faszobraival. Szerencsére — és a művész makacs ragaszkodása jóvoltából — a műveknek csak kicsiny hányada szóródott szét a nagyvilágban. A kiállítóterembe lépve már az első pillanatokban egyszerűen lenyűgözi a szemlélőt az esztétikai szépség egyenletes sugárzása — mondanám: kisugárzása —, a mélységben megélt humánum, amely a legparányibb porcikáját is átitatja eme plasztikai alkotásoknak. Ez nem csupán az emberalakok tökélyre vitt formája jegyeiből sugárzik, hanem a dekoratív — ornamentikai részletekből is, növény— és állatmotívumok legkisebb összetevőiből is. Nagy Ferenc addigi életművéből rendkívül szép és ízléses monografikus jellegű album is készült 1985- ben. Mennyire igaza van Lengyel Györgyinek, amikor papírra veti az alábbi sorokat: „Mi tesz egy művészt igazán jelentőssé? A gazdag képzelet, az anyaggal és az eszközzel való bánni tudás mellett az emberség, a humánum.” Már 1976- ban azt írja róla Domanovszky György, hogy már legkorábbi műveiben is messzemenően jelen van a kompozíciós biztonság, az arányos térkitöltés, a kiegyensúlyozott viszony a hangsúlyozott és alárendelt díszítőelemek viszonylatában. S permanensen jelen van a líraisággal átitatott, rendkívül erőteljes plaszticitás. Tehát kifejezetten szobrászi látású művészről van szó. A kisméretű emberábrázolás igénye már az ötvenes évek elejétől jelentkezik nála: a tömör, zárt formaadás, a fej tartásával, a ház görbületével való érzelem, indulat kifejezése ezen szobrok művészi erőssége. A természetelvű szemlélet tetten érhető, de mégis minden esetben jelen van az egységes — s csak Nagy Ferencire jellemző—formai átírás. Motívumanyaga hagyományosan dunántúli, de a megfogalmazásuk teljesen egyéni, s nem kapcsolódik egyetlen ismert stílushoz sem. A zömök, néha kissé vaskos női és férfi alakok a legfinomabb líraisággal, költészettel hatódnak át, s minden esetben meghaladják a szimpla fafaragás naturalisztikus fényképszerűségét. A madármotívumok például emnimentális átírásúak, a növényi elemek erősen stilizáltak, végtelen s szinte már buja gazdagság jellemző rájuk. Az embermotívumok világa szintén igen változatos: pásztorok, földművesek, betyárok, kupecek, vadászok, szerelmespárok, egyedülállók, mondái és történelmi, illetve legendás alakok. Emeljünk ki néhányat a jelen kiállítás művei közül a fentiekben elmondottak illusztrálására: „Béke obeliszk”, „Három grácia” (erotikusan gyönyörű női figurák), „Évődő pár”, „Tavasztündér”, „Magányba zárva”, „Subás pásztor bottal”, „Ülő akt”, „Zsákoló legény”. Vallásos témájú faragványai úgyszintén lenyűgöző szépségűek nemcsak témájukat illetően, hanem a finom faanyag textúráinak gazdag kiaknázása miatt is (csontszerű fényes felületek): „Pieta”, „Tulipánkoszorús Madonna gyermekével”, „Corpus”, „Golgota”, „Szent Család”, „Jézus gyermekekkel”, „Faragott ikon”. Nagy Ferenc finom élű vésőinek mágikus érintése van, nyúljon bármilyen témához is, magának a fának az anyaga is átszellemül, lirizálódik, merném mondani: spiritualizálódik. Említsük még meg a szintén rendkívül szuggesztív erőt és energiát magukba sűrítő történelmi mondás témákat felölelő szalagképeket, amelyek megejtően hatásos artisztikus vénával idézik meg és fel a magyarság múltját a történelmi áhítatban egyre szegényebb jelenünkben: „A csodaszarvas regéje”, „Attila Róma előtt”, „Árpád pajzsra emelése”, „Csaba királyfi csillagösvényen”, „Vérszerződés”, „Árpád fejedelem lovon”. Az életöröm mellett sokszor megjelenik az arcokon a múlt fájdalmak árnyéka is. Lengyel Gyöngyi imigyen igyekszik summázni ezt a gondolati vonulatot: „A természet és a női test szépségének himnusza, amely sokszor visszatér Nagy Ferenc művészetében — az életöröm diadala — talán legfontosabb művészi mondanivalója.” Az asszony őrangyal-múzsa, valóban mindig is körülvette szeretetével és ragaszkodásával. Takács Gyula költő, a művész szívbéli jó barátja írja nagyon jellemzően, a színtiszta igazságot igencsak eltalálva, Nagy Ferenc feledhetetlen szépségű faszobor költeményeiről: Ja, érc, márvány egyre megy. Csak az anyagnak szárnya legyen.” Igen, a hosszas és elmélyült szemlélés után (milyen nehéz is búcsút venni ezektől az alkotásoktól, hiszen oly jó lenne együtt élni velük ezután is!) tényleg ez a legvégső érzés, amely hatalmába kerít bennünket ezen a kiállításon: szárnya van minden egyes alkotásnak — legyen az magfaragás vagy ikon. (A kiállítás megtekinthető augusztus 24-ig, szombaton és vasárnap 10-16 óráig.) Dienes Ottó — Dehogynem. Ágyban párnák között. — Tényleg? — csodálkozott Luke. — Áááá dehogy, csak vicceltem — felelte Ken-Ubi. — Igazából az történt, hogy LSD-t szedett, és nem tért vissza az egyik utazásáról. Örökre nyoma veszett. Szomorú történet. Pedig micsoda tökös JETI volt! Az öreg kivette a bal szemét, ami üveg volt, és megdörzsölte. Láthatóan elérzékenyült. — Nézzük meg inkább, mi van az üvegben! Azt akarom, hogy a JETIK ősi fegyverével egyszerűen csak nyisszantsd le a nyakát. Luke kezébe vette a fegyvert. Méltóságot, ERŐt, tekintélyt sugárzott, ahogy felemelte. Egy fémmarkolat volt, hengerszerű, a belső része simára volt csiszolva. Lüke belenézett. Nem látott benne semmit. — De hát ez csak egy markolat... — roppant csalódott volt a hangja. — Több ez annál — okította Ken-Ubi. — Kattintsd fel, de vigyázz, nehogy megsebesíts vele valakit. Luke a henger elején lévő kattintójával felkattintotta. A fémmarkolatból egy világító, foszforeszkáló egyenes fakard ugrott ki. A pengéje vékony volt, talán csak három ujjnyi vastag. — Nem látszik valami félelmetes fegyvernek — jegyezte meg a fiú csalódottan. — Pedig többet tud, mint amennyit mutat — nevetett e vén bölcs, akit a keleti sivatag varázslói egyszerűen csak Kence néven tiszteltek. Lüke két marokra fogta a fakardot. Hatalmasat suhintott, azután rácsapott az üvegre, ami Ken-Ubi kezében ripityomra tört. — Látod, fiam — mondta az öreg — megy ez neked, mint a logaritmusszámítás fejben. Ebben a pillanatban... Megdöbbenésükre.... Hihetetlen gyorsasággal... Akár a szélvész... Kiröppent valami az üvegtörmelék közül. Hatalmas, akár egy hegy. Zöld volt, izmos, a feje nem emberi fej. Mindazonáltal nem volt félelmetes, sőt egészen barátságosan festett. Viszont hogyan férhetett bele abba a kis üvegbe? Boldogan kiáltotta, hogy még a sivatag is visszhangzott bele: — Szabad vagyok!!! Újra szabad!!! Repült, szárnyalt, emelkedett a felhők fölé, majd eltűnt a szemük elől. — Mi volt ez? — kérdezte Lüke teljesen megdöbbenve. — Egy Dzsinn — felelte Ken-Ubi mosolyogva. — Régebben sokan voltak szerte a világban, de a Gonosz Erők mesterei mind palackba zárták őket. Ma már olyan ritkán látni őket, hogy az emberek többsége nem is hisz a létezésükben. — Nahát — mondta Lüke gyönyörködve, hogy még a nyála is elcsöppent. Ken-Ubi közben átkutatta a törmeléket, de nem talált semmit. — Küldetés... Küldetés.... — Miközben fel-alá járkált, egyre mélyebbre süppedt otthona puha homokból készült padlójába. Már derékig volt a homokban, de még mindig halkan morfondírozott magában. — Mi lehet az? Egykori kiképző őrmestere, a Nagy Guru, Jojó jutott eszébe. Tudod-e Ubi, hogy mi a szösz az. Feldobják semmi, de amikor leesik, akkor is semmi? Ken-Ubi évekig gondolkodott ezen a hajdani kiképző és átnevelő táborban, míg — elsőként a JETI évfolyamból — egy szép napon kibökte: Semmi. A Nagy Guru elmosolyodott, a szemei jojózni kezdtek. — Ifjú Ken-Ubi. Az elméd éles, akár a fakardod. Megfejtetted a rejtélyt. A válasz helyes. De ha feldobod semmi és leesik semmi, akkor mi a fenének dobálod? Az ifjú Ken-Ubi megszégyenülten nyomott le büntetésből kétezer fekvőtámaszt, Jojó nevetésétől pedig sokáig nem tudott aludni. Ken-Ubi elmerengett a régi szép időkön, amikor fény gyúlt az agyában. Darócruhájának fémgallérjában megnyomott egy mikrokapcsolót, mire a fény kihunyt. De az öreg már tudta a választ. —Meg kell kérdeznünk tőle! Odaloholt a kis robothoz és megkérdezte tőle: Mondd kis robot, mi járatban vagytok? Ki küldött, és mi az a titkos üzenet, amit hozol? (Folytatjuk)