Fejér Megyei Hírlap, 1999. július (44. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-31 / 177. szám
1999. július 31., SZOMBAT PROVINCIA FEJÉR MEGYEI HÍRLAP . Petőfiről a kocsmában Huszonnégy évvel ezelőtt egy barátságtalan időjárású, ónos J esős estén Győrben a Rába-parti Borozó felé igyekeztünk Sz. Bandi újságíró kollégámmal, és egy Győr környéki mezőgaz ,dasági nagyüzem főagronómusával, G. Jóskával. Az úton, ki tudja már miért, éppen Petőfiről beszélgettünk, kollégám akkora vehemenciával, hogy mikor beértünk a vendéglátóipari egységbe, akkor sem hagytuk abba a témát, miközben asztalt kerestünk. " A füstös helyiségben majdnem minden ülőhely foglalt volt, csak egy boxban üldögélt három fiatal lány, mint utóbb kiderült, tizzenkilenc éves, első évfolyamos tanítóképzősök voltak. Kedvünkre való volt a fiatal nőstények társasága, így oda is kéreteztünk hozzájuk, ők helyet mutattak, ám közben továbbra sem hagytuk abba Petrovics István mészáros fia halhatatlan költészetének dicséretét. Helyet foglaltunk, kértünk három fröccsöt, s mivel valamiféle fogadásról érkeztünk, s G. Jóska annyira nem bírta a szeszt, az asztalra borult, és úgy tűnt, hogy könyökére borult és el is aludt. így visszagondolva, a pedagógusjelöltek is fogyasztottak már , pár pohár alkoholtartalmú italt, mert egyik közülük, a legbátrabb és legcserfesebb pillanatok múlva „belénk akasztott”. „Maguk sem lehetnek valami nagy versolvasók, ha maguk ?nak Petőfi az egyetlen költő akit ismernek, és szerintem nem is a legnagyobb magyar lírikus. Volt ám itt még Ady, József Attila, Radnóti Miklós, hogy Szabó Lőrincről ne is beszéljek...” No, erre aztán elszabadult a pokol, mármint kollégámnál, aki magyar-történelem szakos tanár is volt mellesleg, s tekintélyes napilapos publikációi mellett megjelent akkor már néhány regénye is. Céklavörös lett a feje afölötti felháborodásában, hogy minket a süldőlányok bunkóknak néztek, s belecsapott azonnal egy rögtönzött irodalmi kiselőadásba, mely az ómagyar Mária-siralomtól kezdődött, és napjaink irodalmával ért véget. A tanítóképzős lányok két perc alatt átlátták, hogy kár volt megszólalni, de nem mertek fölállni, csak amikor a kiákítás véget ért, s fél perc alatt köszönés nélkül el is viharzottak. És most jön az egyik poén, az olcsóbbik, de így történt. Főagronómus barátunk, akiről mindketten azt hittük, hogy valóban alszik, megrázta a fejét, fölnézett, és emígyen szólt: „Bandiként, amikor Pázmány Péternél tartottál, én már tudtam, hogy ma nem fogunk a hölgyekkel szeretkezni...” A másik, és igazi, tartalmas poén Petőfi Sándor költészete. Barátom elmagyarázta az ifjú hölgyeknek, hogy miért nem véletlen, hogy a magyar köztudatban a„költő” fogalma éppen az ő nevével azonosult. Ezt példák többségével támasztotta alá. Mert volt ugye korábban egy úgynevezett archaikus költészet, mely fennkölt volt, pompás és „cirádás”. Kölcsey Ferenc például ilyen és hasonló verssorokat vetett papírra, hogy :„Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék...” Aztán nem sokára jön egy fiatalember, aki, sajnos, huszonhat évesen eltűnt a rozsban, ahogy mondani szokás, és így kezdi egyik versét :„Megy a juhász a szamáron / földig ér a lába...” . Magyarán ő kezdett el elsőként úgy verset írni, olyan hangnemben és szóhasználattal, ahogy a köznép is beszélt. Ez az óriási és forradalmi a többi között Petőfi költészetében. A nagy költő életrajzírója, Ferenczi Zoltán ezt írta róla: „Petőfi apjának és anyjának, Hruz Máriának tulajdonságait egyaránt öröklő. Külsejére nézve anyjához hasonlított, tekintete hosszúkás arcza, bőrszíne, sűrű fekete haja. Anyjától örökölte hallgatag és magányt kedvelő természetét, érzelmeinek lágyságát és melegségét, s fogékony kedélyét a behatások iránt. De másfelől heves, lobbanékony s elhatározásaiban éppen olyan megingathatatlan volt, mint apja. Tőle örökölte egyszersmind a nyughatatlan természetet, az utazás, vándorlás kedvét, mely a folyton változó benyomások, a sokféle hatások iránti fogékonysággal kapcsolatban lényegesen hatott költői sokoldalúsága kifejlődésére. Továbbá apja szellemi tulajdonai közül erős magyarsága (apja egyszer verekedett is, amikor tót eredetét emlegették) előadó képessége, elbeszélő módjának tisztasága, eredetisége és zamata is feltalálható a költőnél.” Dr. Czeizel Endre, a kiváló és elismert orvosgenetikus így ír Petőfi géniuszi megnyilvánulásairól egyik könyvében:,,Napjainkban ugyan nem ő a legnépszerűbb lírikusunk, de ezt inkább korunk és az aktuális kérdésfelvetések magyarázhatják. Petőfi világirodalmi és hazai történelmi jelentősége azonban nem vitatott. Ráadásul küldetéstudata, szerepvállalása, zsenisége is messzire sugárzó példa, öröklődéstani szempontból sem tanulság nélküli rövid élete.” Így talán érthetjük Kossuth kifakadását, melyet ugyancsak Czeizel doktor citál, miszerint „... bizony tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember kiállhatatlanul gyarló volt.” Többen nem ismerték el életében tálentumát, Sárossy Gyula költő például felháborodottan mondta valakinek: „Hagyj nekem békét a te Petőfiddel! Neki nincs ízlése, megannyi verséből ki- s kandikál a közlegény.” Greguss Ágost pedig azon a véleményen volt, hogy Petőfinek költői tehetsége egyáltalán nincs, és leg-jobb lenne, ha végleg felhagyna a versírással. Halála után azonban a korábbi értetlenség és elutasítás átcsajpott a teljes elismerésbe és behódolásba. Sok fiatal, tehetséges vagy tehetségtelen költő-kezdemény Petőfi nyomán, csak önmaga zseniségében hive, minden stúdium és felkészülés nélkül kívánt nagy költő lenni. Ismét Czeizel doktor megállapítása, hogy az igazi lángésznek, amilyen Petőfi is volt, általában káros az utóhatása. A kiesebb tehetségek, kikből pedig hasznos alkotók lehetnének, ha saját egyéniségük kibontakoztatására törekednének, a zseni ellenállhatatlan vonzásának uszályában tévútra kerülnek és elkallódnak. Petőfi hatása miatt az 1850-es években egyetlen új költő sem tudott kibontakozni. „A Petőfi nagyságú emberek személyisége olyan, hogy éppen önmagával nem tud békében élni, s tehetsége méreteitől és nyugtalanságától hajtva napról napra, sőt óráról órára szeretett volna javítani, változtatni, előre vinni az egész emberiséget.” Gabnai Gábor A fahéjszín arcú, dacos ifjú Serdülő lányként a történelemtanárba és Petőfibe voltam szerelmes. Megvallom nem elsősorban versei, hanem Petries Soma arcképe miatt. Később a festőre is kíváncsi lettem, aki „szerelmetes Petőfimről” azt a remek portrét festette. Orlai Petries Somát az utókor emlékezete mint a költő hívét, barátját, rokonát, portréfestőjét őrizte meg. Később tudtam meg, elsősorban Keserű Katalintól, hogy a magyar festészet megújító nagy egyénisége is volt. Ő produkálta az éledő magyar festészet első jelentős eredményeit. Úttörő képviselője a hazai monumentális történelmi festészetnek, megalapítója a művelődéstörténeti képtípusnak. A történelmi képek mellett szép, finom portrékat, irodalmi illusztrációkat, népi életképeket is alkotott. Ki volt Pethies Soma? 1822. október 22-én született a Békés megyei Mezőberényben, felvidéki eredetű evangélikus családban. Apja csizmadia volt, nagy házat tartott, nyolc gyermeket nevelt. Az intelligenciához tartozott, tagja volt az olvasói egyletnek, az árvák gondnokaként a községi elöljáróságnak. Soma anyja révén volt másodunokatestvére Petrovics Sándornak, azaz Petőfinek, aki nálánál tíz héttel később született. Soma volt a legidősebb gyermek, aki Berényben tanult, majd Szarvason és Sopronban. 1839 nyarán Ostffyasszonyfán kötöttek örökre szóló barátságot. Salkovics Péter nemcsak Somát hívta, hanem Sándort is, annak a Pertovics Istvánnak a fiát, akinek anyagi tönkremenetelében vétkes volt egy harmadik Salkovics testvér, Mihály. Ezért fiuk támogatásával akart segíteni a családon a vendéglátó mérnök. Amikor Petőfi megérkezett Soma ilyennek látta: „állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszín arcú, sörtekemény barnahajú ifjú, villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át, dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett, hosszú egyszínű cérnakabát födte tagjait. Nem kételkedtem, hogy az Petőfi Sándor, s komoly, hideg arcával kellemetlen benyomást, okozott reám” - írta Soma, de ez az első benyomás igen gyorsan az ellenkezőjére változott, főleg a Pápán együtt töltött évek alatt, ahol Soma jogot tanult. Petőfi 1841 márciusában mint elbocsátott katona látogatott oda, Soma rávette a tanulásra, de egyszer, dacból katonaruhában jelent meg az iskolában, és eltanácsolták. Nem esett kétségbe, színésznek állt. Ősszel Orlai közbenjárására visszatérhetett, együtt laktak, gyakran velük tartott Jókai Mór is. Mindhárman festegettek, de valójában Jókai készült festőnek, Óriási író, Petőfi pedig színész szeretett volna lenni. 1842 szeptemberét Sándor Mezőberényben töltötte a Pethes családnál. Ott is vidáman éltek, felléptek a polgári körben, a kaszinóban, a család szőlőskertjébe iszogattak, beszélgettek. Petőfi hallgatta Büngözsdi Bandi és a többi környékbeli betyár történetét... A Sándor és Soma kapcsolata sok más között azért is nevezetes, mert 1849. július 18-án barátjától, a mezőberényi házból indult utolsó, végzetes útjára a költő, a „világszabadság” katonája. A jó rokon haláláig festett Petőfi-arcképeket, s kitartott élete végégig barátja szabadságeszméje mellett. Két gyermekét, kislányát és orvosnak készülő fiát elvesztette, felesége is meghalt, őt 58. évében, 1880. június 5-én kísérték utolsó útjára. Zágoni Erzsébet Orlai Pethies Soma „szerelmetes” Petőfi-portréja Nádasdy Tamás nádor és Tinódi, Orlai Petrics-festményrészlet A Petőfi-verselte színésznő Anikó, Anikó... Milyen komoly csengésű, szép név. Te fiam, mi volt a lányneve a Lendvaynénak? Persze, Hivatal Anikó. Még ez is milyen hivatalosan hangzik. Most meg itt áll az újságban, hogy meghalt. Temetéséről azonnal intézkednek. A háziúr felesége leteszi az éppen olvasott hírlapot az aranyszegélyes kávéscsésze mellé és elábrándozik. Istenem, tizenéves kis gyereklányként vitte először anyuska és apuska a Beleznay-kertbe, színházba. Ott látta először ezt az alig tizenhat éves fruskát. Aztán nagy sokára a Pesti Magyar Színházban. De szép is volt az! A fruska helyett előjött a színpadra valami szép, hollószín hajú dáma, a páholyokban előrehajoltak a hölgyek, az urak izgatottan susorogni kezdtek. Lendvayné nagyon szép máma! Ne mondja, mindig csodaszép az, az a gyenge nyaka, a márványhomloka. Azt mondják, még a kolléganői sem féltékenyek rá. Hallja, egy ilyen bájos teremtésre? S milyen szépen öltözködik! Amellett a cicomás Déryné mellett szinte kiragyog! Pedig egy cselédlány gyereke! Kedves barátom, Kántorné még cseléd is volt, ezzel nekem ne jöjjön. Különben is, nézzen végig ezen az asszonyon. Júlia ez, Ophélia, nem cselédlány. Már tizenegy éves korában megmutatkozott rajta a pozsonyi színházban. A háziúr felesége fölrezzen, bekiabál a szivarszobába az urához. Fiam, látta maga ezt az aszszonyt teátrumban játszani? Mikor maga kezdett nekem udvarolni, mamuskával mi már akkor sokat jártunk a színházba. Egyszer azt látjuk, hogy a Nagykörúton megy végig a sokadalom, húznak valami felpántlikázott batárt, hujjognak, s csókot dobálnak valami büszke tartású szépasszonynak, aki díszmagyarba öltözve az alkalmi hintóban ült előre dőlve, s visszadobálta azt a sok csókot, amit kapott. Hát ő volt, a Lendvayné. A háziúr nem szólt egy árva szót sem a szivarszobából, így az asszony nehézkesen feláll, átballag a könyvestékához, s levesz valami kis alakú, finoman bekötött könyvecskét. Kinyitja, s átnéz a szalonba. Az ura alszik. Petőfi csak két színészhez írt költeményt, Megyeri Károlyhoz, meg ehhez az Anikóhoz. Némán fut végig a sorokon. ......né. Én alkotóm! mindenható vagy: / Hozd vissza a pillanatot, / Midőn e hölgy a szerelemnek első tüzére gyúladott; / Midőn ajkán a vallomásnak első, szent hangja reszkete, IS ott én legyek, kit csókra hí föl édes kedves tekintete! S mit adjak érte? ...E húsz éves életnek vedd el tavaszát, IA szép remények tündérföldét, / Mit lelkem a jövőben lát, IS ha nyílik az embernek égbe, / És üdvösséget osztasz ott. / E túlvilági üdvösségből Vegy el egy drága századot! Az asszony sokáig állt a cseresznyejázékához dőlve, elmélázva. Ha jobban belegondolunk, ez a Lendvayné még harminc se volt, mikor Petőfi a húsz évével büszkélkedik. Amúgy is: a színésznénak férje volt. Idősebb Lendvay Mártonnal igen boldogtalanul élt, el is vált tőle. De minek is engedte magát kalitkába kényszeríteni 18 évesen? Később még egyszer férjhez ment, egy festőhöz. Hogy aztán azzal boldog volt-e... Akit ennyire szeretett a közönsége, az nem lehet boldogtalan... Mondja kedves, mit süt ma a szakácsné? Min mélázik, látok egy könycseppet az íriszében. — Semmi, csak éppen azt olvastam, milyen szomorú véget ért ez a szép színésznő. Takarékpénztári részvényeket vett, s szépen gazdagodott. Ebbe őrült bele, meg az üldözési mániába. Maga nem látta Melindaként, mert maga akkor külhonban tanult. De én láttam. És legyen annyit elég mondanom róla, hogy Vörösmartynk kora legnagyobb színésznőjének tartotta. Az asszony az ura kezébe nyomta az aznapi lapot Lendvayné halálhírével, aztán kiment leellenőrizni, nem főzte-e szét a halat a szakácsné, mint a múlt héten. -kocsis-A rovatot szerkeszti: B. Kiss László