Fejér Megyei Hírlap, 2010. május (55. évfolyam, 101-124. szám)

2010-05-08 / 106. szám

Ezüstmarhák a kakukkfűben A dinnyési fertő fokozottan védett természetvédel­mi terület. Évről évre kihajtják ott a szürkemarhákat a legelőre, hagyománytiszteletből. A legifjabbak kö­zött is akad, aki ápolja a hagyományokat 12. oldal Évad után és évad előtt Befejeződött az évad a Vörösmarty Színházban, ahol láthattunk néhány egészen jól sikerült előadást. Következik az új évad, amelyről elhangzott egy mű­sorterv, ám nem biztos, hogy az a végleges. 13. oldal Szeretni kell, vagy majd megszeretni Fejér megye országgyűlési kép­viselőit mutatjuk be ma kezdő­dő sorozatunkban. Legfőképpen arra voltunk kíváncsiak, milyen politikai elképzelésekkel igyek­szik majd megszolgálni a válasz­tók bizalmát beszélgetőtársunk. Elsőként Mikola István orvos-po­litikusnak tettük fel kérdéseinket. Mikola István 2006-ban ju­tott először Fejér megyei lis­táról a magyar országgyűlés­be, mint ahogyan idén is Szé­kesfehérváron vehette át meg­bízólevelét a politikus. - Az egészségügy talpraállí­­tása hatalmas kihívás. Tudja már pontosan, milyen feladata lesz a kormányzati munkában?­­ Nem tudom még, de hogy ott leszek az egészségügy közelében, az egészen biztos. Ma még csak a legfelső kor­mányzati szint szereplőiről vannak döntések. Az egész­ségügy gondjaival most kül­sős szakemberek foglalkoz­nak, nekünk az lesz a dolgunk, hogy segítsük a törvényhozói előkészítő munkát, vagyis a nagy minisztérium egészség­­ügyi ágazatában dolgozók döntéselőkészítő munkáját. - Bele sem kezdek annak sorolásába, hány sebből vérzik a magyar beteg. Mit mondhat ebben a pillanatban a jövőről? - A népegészségügyi kér­désekkel kell elsősorban fog­lalkozni. Néhány héttel ez­előtt az egészségügyi világ­­szervezet drámai felhívást tett közzé, ebben Magyarország a világ egyik legrosszabb meg­betegedési, halálozási adatai­val rendelkezik. Kiemelték hazánkat, ami fájdalmas, vál­toztatni kell ezen. Semmiféle gazdasági és fenntartható fej­lődés nem képzelhető el testé­ben, lelkében és szellemében ép, kiművelt emberfők nélkül. A következő évek egészség­­ügyi politikájának arra az is­meretre kell alapozódnia, hogy az országban milyenek a népegészségügyi folyamatok, a megbetegedési, halálozási viszonyok. Térségi adatokra épített kapacitásokra, kórházi ágyakra, szolgáltatásokra lesz szükség. Ez egy tízéves, rop­pant bonyolult program, amelynek tervezésekor figye­lembe kell venni, hogy több részre szakadt az ország. - Mire gondol? - Arra, hogy Észak-Kelet Magyarország bizonyos tér­ségeiben rossz közép-afrikai megbetegedési és halálozási viszonyokat találunk, miköz­ben a budai belső kerületek­ben, vagy az ország nyugati részein svájci, német, francia trendeket tapasztalunk. Ezt már nem lehet fenntartani, esélyegyenlőséget kell a la­kosságnak biztosítani. A rendszer tervezésekor figye­lembe kell venni a térségek népegészségügyi helyzetét. - Ez lesz a jövő egészségpo­litikájának az alapja? - Úgy gondolom, hogy igen. De erről ma könnyebb beszélni, mint arról, hogy meg kell oldani a rezidensek helyzetét, a kórházakból hi­ányzó egyhavi finanszírozás visszapótlását, és sorolhat­nám nagyon sokáig azokat a gondokat, amelyek azonnali megoldásért kiáltanak...­­ Például, hogy ne külföldön keressék a boldogulást a drága pénzen felkészített legjobb magyar orvosok... - Igen, például. Az elvárás pedig óriási. Mindenki, aki szenved a jelenlegi problé­máktól, azt szeretné, hogy az új kormány már holnap beter­jessze azokat a törvényjavas­latokat, amelyek gyógyírt je­lentenek a bajokra. De ez nem így lesz, ehelyett fel kell ké­szülni arra, hogy Magyaror­szágon egy több éves, évtize­des építkezés kezdődik. - Mit mond a türelmet­leneknek? Akik csalódnak? - Azt, hogy látniuk kell, ró­luk szól ez a történet, és érez­zék azt, hogy minden nappal egy kicsit mindig jobb lesz, mindig születik valami, ami elsősorban a jelenlegi csődtö­megnek az elhordását, felszá­molását jelenti. - Tudja majd folytatni a mi­nisztersége idején elkezdett munkát? Azt a programot? - Bízom ebben... Várjon, számolok, nagyjából negyven éve vagyok a szakmában. Vé­gigjártam az orvosi pályát, el­kezdtem segédorvosként, az­tán osztályvezető főorvos let­tem, kórházakat igazgattam, nagy intézetek voltak rám bíz­va, a Kórház Világszövetség elnöke voltam. Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, és biztos vagyok abban, ezekre szükség lesz. Olyan egészség­­ügyi irányító adminisztráció állt fel, amelyben tudós embe­rek, a menedzsmentben jártas oktatók jelennek meg, akik­nek szükségük van az olyanok tapasztalatára, akik az orvosi pályán, a sokéves gyötrődés­ben edződtek. Remélem, elfogadják ezt a fajta hozzáa­dott értéket, együttműködést. De ismétlem a legfontosab­bat, a népegészségügyet... A gyerekeket oktatni kell az is­kolákban arról, mit jelent tes­ti-lelki egészségük. Meg kell állapodni a szociális ágazattal is. Elfogadhatatlan például az, hogy idős, szociális ellátásra szoruló emberek fekszenek „aktív” kórházi ágyakon, hi­szen ennek a napi költsége több, mint az ötcsillagos szál­lodában a lakosztályé. Tisztá­ba kell tenni sok mindent.­­ Lapunk minden évben megírja, kik voltak a legaktívab­bak képviselőink közül. Ön ed­dig az élmezőnyben végzett. Megígéri, megtartja a formáját? - Hahaha... Rajtam nem múlik, mert az én életem arról szól, hogy teszem a dolgomat, és örömömet is lelem benne. Élt egy híres filozófus, Scho­penhauer, aki azt mondta, hogy az életben a boldogság­nak két titka van: vagy szereti az ember, amit csinál, vagy megszereti azt. Más választás nincs, s én szerencsés vagyok, mert mindig szerettem, amit csináltam... Továbbra is aktív hozzáállásra készülök, s re­mélem, a következő ország­­gyűlésben erre lesz lehetősé­gem. Elsősorban az egészség­ügyben lesz erre lehetőségem, de nem titkolom, hogy egyéb ügyekkel is szeretnék, akarok foglalkozni a jövőben. - Mond egyet ezek közül? - Orvos vagyok, az orvos­lás pedig nem kettő meg kettő az négy, hanem van spirituális tartalma. Ép testben ép a lélek, de mondhatom azt is, csak ép lélekkel létezhet ép test. A magyarság lelki megújulásá­val sürgősen foglalkozni kell, s ebben a munkában szeretnék közreműködni. - Mit várhatunk, ezután is a humoránál marad? - Hát, jól vagyok, köszö­nöm. Hatvanharmadik évem­ben járok, de jól érzem ma­gam. Nagy családban élek, sokan vagyunk és sokféle gonddal küszködünk. De ed­dig még mindig sikerült a fel­színen tartani magunkat. Most pedig különösen jól va­gyok, mert akkora lehetőség áll a politika és a magyarság előtt, amit az életemben még nem tapasztaltam. Ezt elron­tani nem szabad. Ez pedig nem csak az én felelősségem. A közös felelősségvállalás­ban mindenkinek megvan és lesz a maga szerepe. Mikola István Veszprémben, 1947-ben 1972 óta orvos, a belgyógyászat­­ és az infektológia a szakterülete Az ajkai Magyar Imre, a fővárosi Szent László kórházat, a Nem­­­­zetközi Gyógyszergyártók Egye­­­­sületét, az Országos Vérellátó­­ Szolgálatot igazgatta, egészség­­­­ügyi minisztere volt az Orbán­­kormánynak. Megyei listáról , másodszor jutott mandátumhoz Az Egyesült Államokban egész­ségügyi szervezéstant és kórházi menedzsmentet tanult Nős, öt gyermeket nevelt fel Tihanyi Tamás tihanyi.tamas@fmh.pk­.hu Csak ép lélek­kel létezhet ép test. A ma­gyarság lelki megújulásával is foglalkozni kell, állítja Mi­­kóla István Randevú rovatunk vendége Dávid Kornél, a híres magyar kosárlabdá­zó. Arról is vall: Fehérváron otthon érzi magát, és tapasztalataival szíve­sen segítené a sportágat 15. oldal Utazás dolcsevitába Mennyire befolyásol egy-egy film­beli helyszín minket abban, hogy útra keljünk felé? Utazási motivációinkról szólt Irimiás Anna előadása 14. oldal Móré Erzsébet Ma áldozat, ha itthon marad Éppen tízéves az a nép­egészségügyi program, amelyet a szomszédos ha­sábokon szereplő egész­ségpolitikus annak idején benyújtott. Nézetei az ügy­ben szemernyit sem vál­toztak, most is azt vallja, egészséges emberek nél­kül nem lehet egészséges társadalmat fenntartani. Mégis, csak lassú lépéseket mer ígérni, pedig meggyő­ződésem, hogy legtöbben, ha tehetnék, az egészség­ügy meggyógyítását tennék a fontossági sorrend élére. Kik? A betegek, akik egyál­talán nem értik, miért kell hónapokat várni még egy közönséges vérvételre is, nem beszélve egyéb vizs­gálatokról és műtétekről. Gyógyítók, akiket a finanszí­rozási lehetőségek (vagy inkább lehetetlenségek?) arra kényszerítenek, hogy feleannyi beteget fogadja­nak, mint amennyire ide­jükből és a technika nyúj­totta feltételekből adódna. Kórházi vezetők, akik borot­vaélen táncolva próbálják az anyagi csődtől megóvni intézményüket - nem min­denütt sikerrel. Orvosok, akik már nem is éppen a legfiatalabbak, több szak­vizsgával a hátuk mögött, családot, gyermekeket el­tartva fájó szívvel, de igent mondanak a százszor job­ban fizető külföldi ajánlatra. S ne legyenek illúzióink: nem jönnek vissza. Emlék­szem egy roppant rokon­szenves doktornőre, férje is orvos, egy neves budapesti intézetbe jár vonattal, na­ponta, három gyermeküket háromfelé kell hordaniuk, bölcsődébe, óvodába, isko­lába, szóval a doktornő szemét elfutotta a könny, amikor a külföldi munkáról kérdeztem. Azt mondta: a férjét a nemzetközi tudo­mányos világban is számon tartják, ajánlat van bőséggel. „Eddig sikerült rábeszélnem, hogy itthon maradjunk..." more.erzsebet@fmh.pl­.hu

Next