Fejér Megyei Szemle, 1970 (7. évfolyam, 1. szám)

1970-01-01 / 1. szám

koztak átkelni Csepel szigetére, voltak akiket kikerültek a rajtaütések és voltak magányosan harcolók. A túlpart csak légi úton tudott segíteni. Állandóan bombázta a német ékeiket és a Dunapentele—Adony—Perkáta területeiket. Ezekben a januári napokban tűntek fel ismét németek Radicsa körül. A vasúti átkelőúton két német páncélkocsi ért orosz fogatos utánpótló szakasz­ra. Egy délelőtt több páncélost láttak a külső Adonyi úton. Az erdő alatt jöttek a legelő felől. Megálltak, páran kiugráltak, és térképet tanulmányoztak. Jó 40 perc múlva tovább dübörögtek Kulcs irányába.­­ Más visszaemlékező arról beszélt, hogy több napon át itt bent is voltak németek, gépkocsikon jöttek, pán­célautó kísérte őket. Ekkor történt, hogy lovakat rekviráltak a Dózsa György utcában, csónakokat akartak levontatni szürkületkor a Dunára. Két gazda a lovait éppen az istállóból vezette kifelé, amikor egy „varrógép” alacsony repü­lésben kis méretű bombákat vetett kertjükbe. Egyikük, Mészáros Lajos, lovával együtt repeszeket kapott, a légnyomás egy fészerbe vetette, elvérzett, ő az egyedüli polgári halálos áldozata Kulcsnak. A németek tehát kísérleteztek dunai átkeléssel, habár ez az itteni erőkről nyert képet tekintve inkább csak felde­rítő átkelés lehetett. Egyszer állítólag volt is odaát egy csoport. Az erős jégzaj­lás azonban kilátástalanná tette a kísérleteket. A Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság január 22-én — még a védelmi harcok idején — parancsot ad a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokainak, hogy zúzzák szét a védelembe ékelődött ellenséget és állítsák vissza a Duna nyugati partján az eredeti helyzetet. Az oroszok Ercsitől délre megállították az egyik éket, délen pedig Nagyvenyim elfoglalása után (január 23.) Dunapentelénél elvágták a né­met állásokat utánpótlásuktól (január 28.). A német támadások kezdeti sikerek utáni lelassulása láttán az O. K. H. nem erőltette az újabb támadásokat, hanem átcsoportosításokat hajtott végre. Az 1. német Páncélos Hadosztály január 26- tól a Velencei-tótól Pusztaszabolcson át Perkáta felé, majd innen Pentele irá­nyában mozgott. Közben szovjet bombázók szórták meg őket, de volt erejük három napos páncélos csatát vívni Rácalmás határában Galambos pusztánál (január 29—31.). Ennek eredménye annyi volt, hogy elvágott ékükkel létrejött az összeköttetés, de Pentelét nem tarthatták. Perkáta felé húzódtak vissza, üzemanyag-hiánytól is szorongatva, újabb bekerítés elől. Két nap múlva elhagy­ták Galambost. Mivel Rácalmáson február 2-án jelentek meg ismét a szovjet katonák, ezt a dátumot tartjuk ezidőszerint községünk végső felszabadulásának. Felszabadulás volt, igen, ha ezt akkor még nem is tudták, nem is érezték az emberek. Hogy megváltozott valami, azt nemsokára tapasztalták. De addig még ismét át kellett élniök a front mögötti terület zaklatott életét. Jöttek mentek 6—7 héten át a különböző egységek. Pihenőbe jöttek vissza, indultak a frontra: Perkáta—Seregélyes—Berlin! Sokan így búcsúztak el a házak lakóitól. Hadtápterület lett Kulcs. A falu egyik nagy épületében (Gölle ház) élelem­raktár volt. A villasori Boda házban fertőtlenítő állomás és mosoda. Az egyik villában orvostiszt lakott. Dél felől sokszor hajtottak fel lábon szarvasmarhát A falu egyik lakója volt a vágójuk, hentesük. Több helyen volt konyhájuk, de a lakosság is főzött, különösen ahol „tisztek” laktak. Az ilyen házaknál esetleg ez is állt. Az oroszok próbáltak ismerkedni, barátkozni. Fényképek kerültek elő a kopott szélű, megtört fotók. Napok hetek múltával, gondolatok támadtak az itteniekben. Érző emberek ezek az oroszok. Családot, gyermeket, munkát hagy­tak otthon azért, hogy más népekért, idegen földért vérezzenek. Ők is félnek, 270

Next