Fejér Megyei Hírlap, 2021. április (66. évfolyam, 76-99. szám)

2021-04-01 / 76. szám

PL szerkesztoseg@f m­h. h­u Egy 51 éves, életerős férfi friss emlékei a covidos intenzív osztályon szerzett „élményeiről . Covid19 - ez létezik, vagy megint csak valami kamu? Kevés az információ, a média csinálja a pánikot, maszk, tá­volságtartás, fertőtlenítés, ka­rantén. Aztán egyszer hirtelen csak bekopog. Szinte egyszerre kapja el az egész család. A fiata­lok könnyen átvészelik, egy-két nap láz és ennyi­, mentek tovább. Karanténból home office, még a munkából sem esnek ki. Nálam durvábban jelentkezik. Láz, láz és láz - méghozzá magas. Nem tudjuk lehúzni. A vérnyomásom leesik. Mentő kell, mert baj lesz! Tombol a járvány, a harma­dik hullám mindent visz. Nem akarok kórházba kerülni! De ha meg késő lesz? Mit csinál­junk? Nincs választási lehe­tőség, menni kell! A medve nem játék, de ez sem ám! Itt a mentő, a gyorsteszt persze po­zitív. Bedöcögünk a sürgőssé­gire, ezer ember. Te Úristen! Szegény magyar egészségügy, szegény magyar betegek! Dél­után 5 óra­ jönnek a szokásos lassú vizsgálatok, majd a diag­nózis hajnal kettőkor: kétoldali tüdőgyulladás, itt kell maradni. Oké, csak ágyat lássak már! Lázas és fáradt vagyok, kevés a levegő. Végre ágyban, jön az infúzió, az oxigénmaszk. Kicsit jobb, de nem az igazi. Alacsony a vérem oxigénszintje. Az ujjon mérik. Ügyes kis műszer, ha ha­zajutok, rendelek egyet. Kevés, kevés. Át kell tolni az intenzív­re, lélegeztetőgépre kell tenni. Villámcsapás! Mi? Engem? Na ne! Én megyek haza - jön rám a pánik, csak menekülni akarok innen. De nem lehet. Ebbe be­lefutottam, gratulálok magam­nak. Pedig próbáltam vigyázni, hordtam a maszkot, figyeltem a kézmosásra, de mégis... Ez van. Most itt fekszem a ketrecben. Nagy a jövés-menés körülöttem: orvosok, nővérek mindenki raj­tam dolgozik, mint a filmekben. Üvegfalak, nagy lámpák, gépek, amik túlvilági hangon csipog­nak. Eszembe jut a feleségem, a gyerekeim. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Itt harcolni kell az életért, nem adhatom fel! Sok kedvesség nincs, fárad­tak az orvosok, nővérek is. Telt ház van, de még annál is többen. Egy nővér szigorúan sorolja a házirendet. „Kacsa, ágytál, szót fogad, ha meg akar gyógyul­ni. Nincs sok idő magára, mint ahogy másra sem.” Két ember tartozhatna egy nővérhez, de most 6-8 betegre kell figyelni­ük. Romlanak a túlélési esélyek, ugye? Nem kell ehhez matek­zseninek lenni. Itt fekszem egyedül a kétségbeesésemmel, senki nem fogja a kezem. Egye­dül vagyok, egyedül kell ezt a harcot megvívnom. Valaki még­is megérint. A kis doktornő az, a védőangyalom. „Minden rend­ben lesz, legyen erős, tartson ki!” Hálás vagyok ezért a pár szóért. Lassan elnyom az álom, de valaki újra az ágyamnál van. Jézus az, a testvérem, a bará­tom. Csak néz rám szelíden, de ebben a nézésben minden ben­ne van. A remény, a támogatás és a végtelen szeretet. Mégsem vagyok egyedül! Megcsináljuk, meggyógyulunk... ! Nem tudom, reggel van-e vagy este. Csipognak a lélegeztetőgé­pek, pumpálják az életet adó oxigént. A paraván félrecsúszott egy kicsit, a szomszédom mély altatásban 94 napja, mint később megtudom. Látszólag élettelenül fekszik. Nem öreg, 50-55 körül lehet. Te Úristen! Vissza lehet még jönni onnan? Vagy csak a szomorú hír ér haza, hogy fel­költözött a mennybe? Ez itt már tényleg nem játék! A következő éjjel elszállt a gépe. Őrült sípolás, feladta, nem bírta tovább. Egye­dül maradtam a teremben. Aztán egy kis jövés-menés, és minden elcsendesedett. Ennyi volt az élet, így kell végeznünk? Nem, én élni akarok! Látni akarom még a csa­ládom! Még sok dolgom van. De ha egyszer kikerülök innen, át kell gondolni mindent. Hova a nagy rohanás, mire jó a veszekedés, és a pénz nem minden. Egymás­ra kell figyelnünk, szeretet kell, semmi más. Nem kell új autó, új ház, nem kell az Adria, nem kell semmi, csak szeretni egymást. Tovább küzdök. Kiszolgálta­tott az ember, se inni, se enni, de még a WC sem megy egyedül. Ezt az égést! - gondolom ma­gamban. De mit tehetnék? Por­szemek vagyunk, egyik percről a másikra kiszolgáltatottá vá­lunk. Hol van már a múlt heti magabiztosság? Összeomlott. Tudjátok, mi a nagy dolog itt a földön? Ha nem szorulsz má­sokra az alapfunkcióid ellátá­sához. Suli, munka, háztartás, kert? Mindez nem olyan fontos, hidd el! Az egészség az első, figyelj magadra! Inkább, mint hogy itt könyörögj egy korty vízért. Félszegen kérni az ágyt­álat, vagy hogy a kacsát vigyék már ki - kegyetlen érzés. Kom­fort semmi. Csak a túlélés a cél. Az intenzívről elbocsátó őran­gyal doktor­nőm utolsó, nekem cím­zett mondata: „László, szereti magát a Jóisten!” Új szomszédot kapok, már altatják is el. Istenem, nincs 50 így ránézésre. Este az ápoló üzenetet súg a fülébe. A kislá­nya üzent neki. „Apa, most már kelj fel, és gyere haza! Nem jó játék ez, gyere haza! - ezt üzeni a kislányod.” Folynak a könnyeim. Hangtalanul sírok, kegyetlen tud lenni az élet. El­telt még egy este, és elszállt a gépe. Nem bírta tovább. Ő már nem tud hazamenni a kislányá­hoz. Ki neveli fel azt a kicsit? Ki fogja úgy szeretni, ahogy azt az apja tette? Őrült veszteségek ezek, a hírekben meg csak egy szám jelenik meg: 223 halott, ebből 9-en 50 éves kor alatt. Ő az egyik, és a kislánya hiába várja haza. Telnek a napok. Szerencsém van, a szervezetem jól reagál a gyógyszerekre. A kis doktornő őrangyalom benéz minden nap, és ad egy kis erőt. Neki sokat köszönhetek. Mintha elmozdul­tam volna a holtpontról, mintha jobban lennék, de még nagyon türelmesnek kell lennem. 8-10 napja fekszem itt, és nem látni a végét. Az ápolók fáradtak, a be­tegek meg csak jönnek befelé. Bővíteni kell még az osztályt. Ágyakat hoznak, tolják be az új gépeket. Felszerelés tényleg van, csak ápoló és orvos nincs. Érzem, mindent megtesznek ér­tünk. Persze nem mosolyognak, már rég nem. Hónapok óta nem voltak szabadságon. Elfáradtak, elcsigázottak. Sok sikerélmé­nyük nincs itt az intenzíven. Igazi hősök ők! Hétköznapi hőseink, akik napi 12 órában ve­lünk küzdenek a mi életünkért. Aranyba kéne foglalni az összes orvos és ápoló nevét, még akkor is, ha ilyen morcosak. Minden nap imádkozom, rég csináltam ilyet. Az imába ka­paszkodom, kell a lelki támasz, ezt másképp nem lehet túlélni. Segít az ima. Az enyém is, és sok baráté, ismerősé, akik szin­tén imádkoznak értem. Nagyon sokan. Itt döbbensz rá, hogy bizony sokan szeretnek. Csak a hétköznapi rohanásban elme­gyünk egymás mellett. De most sokan megtorpantak. Hoppá, ha vele is, akkor velünk is bármikor előfordulhat. Nagyon jól esett a sok támogatás, nagyon sokat se­gített. Nagyon szép ez az együtt­érzés is, ugye nem is gondoljuk, hogy mennyi ember szurkol ne­künk. Köszönet érte! Istenem, segíts rajtunk! Ne engedd, hogy mindenkit elvigyen ez a kórság! Összefolynak a napok, a nap­palok és az éjszakák. Mintha jobban lennék, és igen, javulnak az eredmények. Fény az alagút végén. De remélem nem a vonat lámpája az! :) Talán nem. A 12. napon áttolnak egy megfigye­lőszobába. Egyedül vagyok itt. Jobb is, ez itt már lazább egy fokkal. Enni, inni tudok már önállóan. Pár napja megetettek, fel kellett volna ülnöm, aztán állnom, de elszállt az erőm. Mintha megérezte volna a mor­cos ápolónő. Rám ripakodik: „Tessék felülni, szedje össze magát! Tornásszon, mozgassa át magát!” Jól van na, miért kell mindjárt kiabálni szegény em­berrel. Persze jót akar, tudom én is, csak már nem tudja szé­pen mondani. A lényeg, hogy felbosszantott, és azért is felül­tem. Aztán egy nap múlva, ha bizonytalanul is, de felálltam. Az oxigént továbbra is kaptam, de határozottan javultam. Végre kiadhattak a zárt intenzív rész­ről. Kellett már a hely. Beteg annyi, mint a tenger. Aki job­ban van, azt tolják is tovább. Még ez is az intenzív, de már a lightosabb része. Gépről jön az oxigén még, de alakul már. Fo­lyamatosan csökkentik. Infúzió, oxigén, kevés kaja, kevés víz. Légzőgyakorlatok. Küzdeni kell tovább. Nem esik ám jól az a torna, ne gondolja senki. Na de hát ez van, de inkább a torna... Emlékszel, honnan jöttem? Eltelt még pár nap. 26 napja vagyok itt. Most már csak egy sima covid-osztályon. Túl va­gyok a nehezén. Lassan hazaen­gednek, és otthon gyógyulhatok tovább. A család ölelésében. Fellégezhetünk, megúsztuk, meggyógyultam. Kemény lecke volt, de mint minden szenvedés, ez is sok mindenre rávilágított. Tanulni kell belőle, mert van üzenete. Nyilván mindenkinek más és más. Számomra a végte­len szeretet gyógyító ereje, Isten és Jézus segítséget nyújtó keze, a családom kitartó támogatása, a barátok és ismerősök kiállása. Az intenzívről elbocsátó őran­gyal doktornőm utolsó, nekem címzett mondata: „László, sze­reti magát a Jóisten!” - mint ahogy mindannyiunkat szeret. Vigyázzatok magatokra, ez tényleg nem játék! U. i.: 1 hónapot töltöttem a kórházban. Küldetésben, keresztényekért Ma a keresztényeket éri a leg­több támadás a világban. Inter­jú Steiner József missziológus lelkésszel, aki rövidesen ismét Afrikába utazik, hogy segítsen az ottani híveknek. 5. Cm ki-s/.tori az intenzív KEGYETLEN BUGYRÁBÓL ' ” ■www mi „Apa, most már kelj fel, és gyere haza! Nem jó játék ez, gyere haza! - ezt üzeni a kislányod." Fotó: Sh­utterstock Heller István cecei plébános arról, mit is adnak nekünk az élet nehézségei, s arról, szo­kott-e locsolkodni? 4. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 2021. április 1. Nem vagyunk keserűek

Next