Figyelő, 1961. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1961-07-05 / 27. szám
A DÖNTŐBIZOTTSÁGOK A SZERZŐDÉSI FEGYELEM MEGERŐSÍTÉSÉÉRT A Minisztertanács és a Gazdasági Bizottság a közelmúltban tárgyalta a Központi Döntőbizottság elnökének beszámoló jelentését a döntőbizottságok munkájáról. A jelentés többek között rámutatott arra, hogy az utóbbi években nálunk alkalmazott új gazdaságpolitikai intézkedések, különösen az anyagi érdekeltség fokozott érvényesülése nyomán vállalataink mind nagyobb gondosságot tanúsítanak szerződéseik megkötésénél és erőteljesebben — bár még korántsem kielégítő mértékben — érvényesítik a szerződéseik megszegéséből származó anyagi igényeiket. Ezt bizonyítja például, hogy 1960-ban a döntőbizottságokhoz több mint 88 000 vitás ügy érkezett, azaz 10 százalékkal több, mint 1955-ben és 51 százalékkal több, mint 1957-ben. Egyoldalú vállalati érdekek A döntőbizottságok funkciója általában gazdasági szervező, fegyelmező és nevelő, illetve ellenőrző tevékenység formájában jelentkezik. Ezenkívül a gazdasági igazgatás területén külön meg kell említeni a Központi Döntőbizottság közreműködését a tervszerződések kiegészítő részét jelentő szállítási alapfeltételek megalkotásánál. A döntőbizottságok gazdasági szervező funkciója leggyakrabban akkor jelentkezik, amikor a vállalatok között a tervszerződések mennyiségi, minőségi és más feltételeire vonatkozó vitákat döntik el. A csupán mennyiségben vagy értékben megadott tervszámokat a vállalatoknak megnövekedett önállóságuk folytán fokozottan maguknak kell kitölteniök a tervszerződésekkel, s ha megállapodni nem tudnak, a döntőbizottságnak kell — gyakran igen jelentős kérdésekben — a feltételeket megállapítania. A döntőbizottságok ezáltal egyre fontosabb szerepet töltenek be a vállalatok egymás közötti kapcsolatainak szervezésében, e kapcsolatok és a népgazdasági terv összhangjának biztosításában. Műszeriparunk például 1960-ra és a következő évekre jelentős megrendelést kapott a külkereskedelemtől orvosi műszerek és készülékek szállítására, de a gyárak húzódoztak az új típusok előállításától és nem akarták az exportszerződést a kívánt feltételek szerint megkötni. A döntőbizottság kötelezte a gyárakat a szerződések megkötésére. Azóta beigazolódott, hogy e termékek gyártása a műszeriparra kedvező és tervteljesítésüket jelentősen előmozdítja. Másik példa: a döntőbizottság igen szigorú kötbérrel biztosította a villamos motorkocsik járműszerkezeti alkatrészeinek élölmaradozó szállítását a Fővárosi Villamosvasút részére. Azóta az alkatrészellátás jelentősen megjavult: a naponta üzemeltethető villamoskocsik számaránya — a teljes kocsiparkhoz viszonyítva — 60—65 százalékról 90 százalékra emelkedett. Kedvező jelenség, hogy a vállalatok megnövekedett anyagi érdekeltségének hatására a döntőbizottságok ügyforgalmában az ilyen szerződéskötési viták aránya állandóan emelkedik: míg 1957- ben ezek a viták az összes ügyeknek még csak 6,8 százalékát tették ki, 1960- ban ez az arány a KDB-nél 17 százalékra, a Fővárosi Döntőbizottságnál 13,5 százalékra emelkedett. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a vállalatok anyagi érdekeltsége folytán erősen emelkedik a kártérítési ügyek számaránya is, ugyanakkor a pénzügyi fegyelem megszilárdulására mutat a behajtási ügyek arányának jelentős csökkenése (1957-ben 13 százalék, 1960-ban 4 százalék). A döntőbizottságoknak azonban küzdeniök kell a helytelenül értelmezett anyagi érdekeltségből folyó olyan jelenségek ellen is, amikor egyes vállalatok figyelmen kívül hagyva a népgazdaság érdekeit — gazdaságossági okokra hivatkozva — megtagadják a szerződéskötést. Előfordult például, hogy egy vállalatunk exportrádiók garanciális alkatrészeinek pótlása során nem tartotta be a megállapított határidőt, mivel a rádiókészülékek „kifutott” típusok voltak, az alkatrészek gyártásához pedig egy aránylag elég drága új szerszámra lett volna szükség. A gyár nem törődött azzal, hogy eljárása fontos külföldi piacunkat veszélyezteti. A döntőbizottság a garanciális pótlás teljesítését háromszorosára emelt kötbérrel biztosította. Előfordul olyan eset is, hogy valamely vállalat túlzott importigénnyel lép fel,azzal a meggondolással, hogy tervének teljesítését így „túlbiztosítsa”. Az ilyen alaptalan igényt a döntőbizottság elutasítja. A döntőbizottságok munkájának zömét a fegyelmezés és nevelés, elsősorban a szerződésszegések vagyoni következményeinek alkalmazása teszi ki. Ennek leggyakoribb formája a kötbér. A tervek és a szerződések pontos teljesítése érdekében a döntőbizottságok általában szigorú gyakorlatot folytatnak. Ez előmozdítja a minőség megjavítását is. A döntőbizottságok például 1959. végétől kezdve különösen megszigorították a beruházási építkezéseknél az ún. hiánypótlási határidők elmulasztása miatt a kötbéres gyakorlatukat. Kétségtelenül ennek eredménye lett az, hogy négy nagy állami építőipari vállalatunk ellen — ahol e gyakorlat hatását felülvizsgálták — ilyen kötelességszegések miatt 1960-ban csak feleannyi ügyben kellett eljárást indítani, mint az előző esztendőkben. Fontos feladatuk a döntőbizottságoknak az is, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel rászorítsák a vállalatokat a terveknek részleteiben való teljesítésére is. Ma még ugyanis gyakran fordul elő, hogy egyes vállalatok, ha valamely szerződésükkel kapcsolatban lemaradás veszélye áll fenn, vagy ha számukra előnyösebbnek látszik, más irányú kötelezettségük elmulasztásával egyéb , kedvezőbb feltételek mellett gyártható — termékeknek az előirányzottnál nagyobb mennyiségű termelésével érik el tervük teljesítését. Egyik nagy fémfeldolgozó vállalatunk például 1960. III. negyedében több millió forint értékű áru szállításával késett el, mégis ezt a negyedévi tervét 104 százalékra teljesítette. Ilyen esetben a formális tervteljesítés tartalmát tekintve nem azonos a szerződésekben rögzített konkrét kötelezettségekkel. Az ilyen tervszerűtlenség természetesen más vállalatoknál nehézségeket okoz, akadályozza tervteljesítésüket. Érdemi intézkedést a jelzésekre A döntőbizottságok ellenőrző funkciója abban áll, hogy az eljárásaik során tapasztalt tervezési, gazdálkodási, termelési és egyéb hiányosságokra felhívják az illetékes szervek, rendszerint a vállalat felügyeleti szervének figyelmét és esetleg konkrét javaslat kapcsán a hibák kiküszöbölését indítványozzák. Ezáltal a döntőbizottságok sok, gyakran nagy jelentőségű gazdasági probléma megoldását segítik elő. Sajnálatos, hogy a hatóságok gyakran nem válaszolnak a jogszabályban megállapított 30 nap alatt ezekre a jelzésekre, sőt, az is előfordul, hogy egyes válaszok csak formális jellegűek, érdemi intézkedésről nem számolnak be. Mindez nemcsak nehezíti, lassítja a döntőbizottságok ügyintézését, hanem árt a népgazdaság érdekeinek is. A döntőbizottságok az ügyek helyes eldöntése érdekében állandó kapcsolatot tartanak fenn más hatóságokkal, különösen a gazdasági minisztériumokkal és az Országos Tervhivatallal, a megyei döntőbizottságok a tanácsi végrehajtó bizottságokkal. Ez utóbbi kapcsolat azonban egyes megyékben nem kielégítő; a végrehajtó bizottságok jelentős része még nem veszi igénybe kellő mértékben a döntőbizottságok munkáját és tapasztalatait a helyi gazdasági feladatok megoldásában. A Gazdasági Bizottság a döntőbizottságok munkájáról szóló beszámoló jelentést megvitatta és elfogadta. Határozatában — több konkrét intézkedés elrendelése mellett — újból megállapította, hogy a tervszerződés a vállalatok tervteljesítésének, az önálló elszámolás, a vállalati kooperáció és az állami fegyelem erősítésének egyik fontos eszköze. A szerződési rendszert ezért következetesen meg kell szilárdítani és törekedni kell a termelés és az értékesítés minél szélesebb területeire való kiterjesztésére. A Gazdasági Bizottság felhívta a minisztereket, hogy a szerződések megkötését rendszeresen ellenőrizzék. A határozat helyesli a döntőbizottságoknak az állami fegyelem megszilárdulása érdekében folytatott szigorú gyakorlatát. Azt is kimondta, hogy fokozni kell a tervek és a szerződések maradéktalan teljesítése érdekében elvárható követelményeket, s ezért a szerződésszegés esetére meghatározott szankciókat csak egészen kivételes esetekben szabad mérsékelni. A döntőbizottságok minőségrontási ügyekben különös szigorúsággal kötelesek eljárni és gyakrabban alkalmazzanak felemelt kötbért. Előírta a Gazdasági Bizottság azt is, hogy a döntőbizottságok megkeresésére lefolytatott vizsgálat alapján az eddiginél fokozottabban kell érvényesíteni az egyéni felelősséget. Az elmondottak azt bizonyítják, hogy a kormány nagy súlyt helyez a tervszerződésekre, mint a gazdasági élet szervezésének egyik jelentős eszközére és kellően értékeli azt a szerepet is, amelyet a döntőbizottságok ezen a téren betöltenek. A Gazdasági Bizottságok határozata és az ennek nyomán kiadásra kerülő újabb intézkedések tovább fogják szilárdítani az állami és szerződési fegyelmet. Dr. Paris László, a Központi Döntőbizottság elnöke Több figyelmet a „vegyeskeretre“ A termelésben felhasznált anyagok egy része — anyaggazdálkodási szempontból — az ún. vegyeskeretbe tartozik, amely az anyagfajták tekintélyes részét, a központi gazdálkodásba tartozó kb. 2000 termék többszörösét öleli fel. Ezek nagy része importanyag. Az import vegyeskeret összbehozatalunknak mintegy 12—15 százalékát teszi ki, anyagimportunknak pedig több mint 25 százaléka tartozik ide. (Pl. TV-ballon, plexi-üveg, présporok, ipari gyémánt, festékféleségek, viridur-lemez, finomvegyszerek, anódmassza, kondenzátorok, tranzisztorok, hegesztő elektróda, poliészter lakk stb.). Minthogy e keretbe többségükben igen értékes anyagok tartoznak, amelyek behozatalára jelentős devizaösszeget költünk, elsőrendű érdek, hogy az illetékesek fokozott gonddal és körültekintéssel járjanak el a behozatal szükségességének és mennyiségének megítélésében. Gyártjuk , mégis importáljuk Ismeretes, hogy az ipar évente több mint 170 ezer televíziós készüléket gyárt belföldi fogyasztásra és exportra, s bár a TV-gyártás már több éve folyik, a képcsövekhez szükséges ballonokat tőkés országokból importáljuk, több millió deviza forintért. A gyártásra kijelölt Nagykanizsai Üveggyár már évek óta kísérletezik, s bár eddig mintegy 8 —10 milliót költöttek kísérletekre, mégsem készült a képcsőhöz felhasználható ballon. Hasonló a helyzet a tranzisztorokkal is. Széleskörű és nagytömegű felhasználása ellenére a hazai gyártás lényegében kísérleti stádiumban van és az otthon gyártott mennyiség eltörpül a behozatal mellett. Nem egy esetben az ilyen kísérletekre fordított milliók nem állnak arányban az elért eredményekkel. Adott esetben a kidolgozott gyártási technológia devizáért történő megvétele is gazdaságosabb, mint a hazai, hosszú időre elnyúló kísérletezés. A devizával történő takarékosság ellen hat, hogy a felhasználó vállalatok nem mindig ismerik a hazai gyártási eredményeket. Egy alkalommal pl. speciális vastagságú plexi-üveg importigény merült fel. A vizsgálat során kiderült, hogy itthon is gyártják a kért cikket, csak az igénylő nem tudott róla. Más alkalommal kiderült, hogy a külkereskedelmi vállalat olyan présporból készült szerelési anyagokra vállalt szállítási kötelezettséget, melyet külföldről kellett volna behozni, holott itthon is gyártanak a külföldivel egyenértékű présport. Hasonló esetek elkerülése érdekében intézményesen gondoskodni kellene arról, hogy a minisztériumok, illetve vállalatok katalógusokat adjanak ki az általuk gyártott termékekről. Hulladékhasznosítás deviza megtakarítással Minthogy a vegyeskeretbe tartozó cikkekkel központilag nem gazdálkodnak, általános jelenség, hogy csak hosszabb vizsgálatok után sikerül megállapítani, hogy egyes helyeken már nem hasznosítható anyagfajták más helyeken jól felhasználhatók és az import elkerülhető. Az import-takarékosságot gátolja a helyettesítő anyagokkal szembeni idegenkedés is. Egyik vállalatunknál pl. az ország egy évi szükségletét kielégítő bizonyos méretű elhasznált ipari gyémánt húzókövet tárolnak. Ezeket újra felfúrják más szükséges méretre, s így ismét használhatóvá válnak. Az újból felfúrt gyémánt több helyen már jól bevált, mégis húzódoznak tőle és az ismételt felhasználás csak szűk körben valósítható meg. Mint ismeretes, a gyémánt üvegvágók nagy részét importáljuk, pedig ezeket itthon is elő tudnánk állítani, ha az elhasznált húzókövek egy részét összetörnék és keretbe foglalnák. Szervezési hiányosságokból azonban eddig ez sem valósult meg. Felesleges tartalékolás A nem kellő előrelátás is nem egy esetben többletimportot igényel, a vasúti személykocsik belső falát műanyaglemezzel borítják. Vásároltunk is egy gépet, mely ezt a lemezt előállítja — a gép működik is. Csak később derült ki, hogy a préselt lemezekből egy-egy darab a vasúti kocsinak csak részfelületét borítja be. A nagyobb méretű lemezt tehát, bár erre a célra hoztunk be célgépet, továbbra is importálni kell. Az említett esetek a felhasználás területén jelentkeznek, de a tervezést is jelentősen befolyásolják. Ezeken túl azonban van néhány olyan körülmény, amely kifejezetten a tervezésben jelentkezik, és szintén gátolja a takarékos gazdálkodást. A központi gazdálkodás keretébe tartozó termékeknél a szükségletek megállapítása általában és megközelítően meghatározott, műszakilag megalapozott normatívák alapján történik. A vegyeskeretbe tartozó termékek iránti szükségletet már sokkal lazább módon állapítják meg. Az esetek többségében a felhasználók abból indulnak ki, hogy „tartalékolni” tudjanak. Ha egy-egy termékből csak 6—8 nagyobb felhasználó is van (az esetek többségében ennek többszöröse), s mindegyik az igénybejelentéskor egy kis „tartalékkal” megnövelt szükségletet jelent be, könnyen előfordul — amint azt egy vizsgálat is bizonyította — hogy az igénylés a valódi szükségletet kétszeresen meghaladta. A tervezés hibája, hogy e szükségletek meghatározására nincsenek előírt fajlagos mutatók és így a tervezhető készlet lényegében a tervezőtől függ. Ugyancsak nincs előírva, hogy az egyes termékekből mennyi a készletnorma. Tervezési hiba, hogy sok olyan termék tartozik a vegyeskeretbe, amelyeket — népgazdasági fontosságuknál fogva — központi gazdálkodás alá kellene sorolni. (Pl. több tízmillió devizaforint értékű anilinfesték, az alumínium és timföldgyártás segédanyagai stb.) A vegyeskereti import növekedésének természetesen vannak elfogadható indokai. Ilyen pl. a termelés bővülésével párhuzamos anyagigény, valamint a technikai haladás elősegítését célzó átmeneti importszükségletek (pl. a doliészterlakk stb.). Tehát nem mindenáron történő importcsökkentésről van szó, hanem arról, hogy gondos és körültekintő munkával a felesleges behozatalt szüntessük meg. Az Országos Tervhivatalban a vegyeskeretbe tartozó termékekkel történő takarékos gazdálkodás megjavítása érdekében széleskörű munka folyik. Ennek lényege, hogy megalapozottabbá tegyük a felhasználók által benyújtott igényeket; könnyebben és világosabban megítélhetők legyenek az importszükségletek; rendezzék a vegyeskereti nomenklatúrát, s ennek során több termék átkerül a központi gazdálkodás körébe; újból szabályozzák az igénybejelentés módját stb. A takarékosabb gazdálkodás azonban csupán rendeletekkel és tervezési utasításokkal nem valósítható meg. Igen fontos, hogy az irányító hatóságokkal elsősorban maguk az érdekeltek, a fel- használók működjenek együtt az import vegyeskeret gazdálkodás megjavításában. Karácsony Jenő