Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)

1982-03-10 / 10. szám

Iparpolitika és vállalati alkalmaskodás A III. Ipargazdasági Tudományos Kon­ferenciát március 9-11. között rendezi az MTA Ipargazdasági Bizottsága és Ipar­­gazdaságtan Kutatócsoportja. A konfe­rencia célja: a tudományos vita ösztön­zése, a kutatások orientálása, a tudo­mányterület egyes ágaiban folyó tudomá­nyos munkák áttekintése, valamint a tu­domány és a gyakorlat képviselői közötti párbeszéd elősegítése. A konferencia té­mái között szerepelnek az iparpolitika és a távlati iparfejlesztés kérdései, a terme­lési szerkezetet befolyásoló tényezők, az ár- és szabályozórendszer, valamint az iparpolitika összefüggései, a kutatás- és fejlesztés időszerű feladatai, a vállalati középtávú tervezés, a vállalati munkaerő­­gazdálkodás, a piacpolitika, valamint a hatékonyság mérésének problémái. A nagyszámú előadás közül ezúttal az ipar­­politika és a termelési szerkezet átalakí­tásának tárgykörébe tartozó előadások­ban tallózunk. Hatékonyság: 1­ó a vártnál lassúbb javulás A különböző előrejelzések és elemzé­sek szerint fennáll a lehetősége annak, hogy a VI. ötéves terv irányvonalától el­térő fejlődés következik be — írja dr. László János, „Iparpolitikai célok és az árrendszer” című előadásában. Ennek je­lei a belföldi termelés és forrásképződés, valamint felhasználás folyamataiban is tapasztalhatók. A tervezettnél alacso­nyabb a gazdaság nemzetijövedelem-ter­­melő képessége, ugyanakkor a tervezett­nél nagyobb belföldi felhasználás arra utal, hogy a vártnál lassúbb ütemben nő a hatékonyság, és az iparban igen lassú a termelési szerkezet megújulása. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy el tudjuk-e ke­rülni a termelés esetleges további stagná­lását vagy csökkenését? Vannak-e lehe­tőségeink a termelés hatékonyságának ja­vítására, a szerkezeti változások meg­gyorsítására, az importigényesség tartal­mi változtatására, továbbá az exportha­tékonyság és az export volumenének nö­velésére? Mindezek alapján kérdéses — írja a szerző —, hogy le tudjuk-e vezetni a kialakulóban lévő feszültségeket a be­ruházási és­ fogyasztói piacon úgy, hogy nem korlátozzuk tovább a termelésnö­veléshez szükséges felhalmozást, s ugyan­akkor olyan gyors strukturális változá­sokat kényszerítünk ki, amelyek a terme­lés és a felhalmozás importigényességé­nek radikális módosítását eredményezik. A szerző a gazdaságpolitikai kérdések tükrében elemzi árrendszerünket. Töb­bek között rámutat arra, hogy a világ­piaci ár rendszerint egy adott évre infor­mál a piaci feltételekről, így magában foglal egyfajta rövid távú szemléletet. Nincs stratégiája, legfeljebb önmagában nevezhető stratégiának a világpiaci árak­hoz való mindenkori alkalmazkodás. Az éves alkalmazkodásnak pedig veszélyei vannak. A gazdaságpolitika azonban nem mondhat le a célok hosszabb távon való megfogalmazásáról. A fejlesztési stratégia kulcskérdése energia- és nyersanyagellátásunk várható alakulása. Ezzel kapcsolatban Hegedűs Miklós előadásában többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a 80-as évek­ben a gazdaság növekvő energia- és alap­anyag-szükségletét — tehát a növek­ményt — nem elégíthetjük ki rubel el­számolású forrásokból. A nem szocialista piaci nyersanyagbeszerzés legjelentő­sebb forrásaivá a fejlődő országok vál­nak. Elvileg elképzelhető, hogy az alap­vető nyersanyagokat és energiahordozó­kat a számunkra előnyösen exportálha­tó feldolgozóipari termékek ellenében vá­­­­sároljuk meg. A jelenlegi feldolgozó­­ipari termékkínálatunk struktúrája azon­ban nem felel meg ezen országok igé­nyeinek. Bármilyen beszerzési alternatívát is válasszunk, a jövő iparfejlesztésében köz­ponti helyet kell kapnia a nyersanyag-és energiafelhasználás racionalizálásának. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes termelési tényezők reális népgaz­dasági szintű költségarányait többé-ke­­vésbé megbízhatóan tükröző ár- és sza­bályozórendszer érvényesüljön. A kitermelő és feldolgozó ágazatok fej­lesztésével kapcsolatos döntéseknél fi­gyelembe kell venni, hogy az energia­­hordozók világgazdasági felértékelődése „csak” a hazai hatékonysági viszonyokat módosította, változatlanul hagyta azon­ban a hazai természeti erőforrásoknak nemzetközileg kevéssé versenyképes helyzetét. Figyelembe kell venni továb­bá, írja Hegedűs Miklós, hogy a primér ágazatok javára történő strukturális el­tolódás a gazdasági növekedés növekvő tőkeigényességét vetíti előre. Mivel a fel­dolgozóipar tőkeigényessége a hatékony­ság javításával számottevően csökkenthe-­­tő, a jövőbeni gazdasági fejlődés és a re­latíve szűkülő beruházási nehézségek kö­zötti ellentmondás feloldásának legfőbb módszere a feldolgozóipari ágazatok ha­tékonyságának jelentős növelése. Stratégia és diverzifikáció Az ipar strukturális megújulásának elengedhetetlen feltétele, hogy az ipar­­vállalatok kidolgozzák „ saját fejlesztés-­” politikájukat, stratégiájukat. Tóth Imre Zoltán, „Vállalati stratégia és vezetési rendszer’’ című előadásában külföldi szerzők tapasztalataira is utalva, felhív­ja a figyelmet arra, hogy az új vállalati stratégia sikeres megvalósításának súlyos akadályát képezi a korábban kialakult — az előző stratégiához esetleg jól illeszke­dő — szervezeti viszonyok és vezetési megoldások. Ezek késedelmes felzárkózá­sa a stratégiához főként azzal magyaráz­ható, hogy a korábbi érdekérvényesítési lehetőségek megváltoztatásának a szük­ségességét a vállalatok felsőbb vezetése csak saját belső konfliktusai, a stratégiai cselekvés nehézségei nyomán érzékeli, s általában csak nehezen, hosszabb vajúdá­si idő után képes a megfelelő új szerve­zeti és vezetési rendszert kialakítani. Nem lehet tehát teljes, sem pedig maradékta­lanul helyes az a vállalati stratégia, ame­lyik a vállalatnak csupán a környezeté­hez való viszonyát kívánja megújítani, s nem számol azzal, hogy ennek feltéte­leként, s ezzel egységben a vezetésnek és a szervezeti viszonyoknak is meg kell újulnia. Dr. Bagó Eszter, „Vállalkozás és diver­zifikáció” című előadásában bírálja azt az egyoldalú törekvést, hogy a vállalati tevékenységet csak a vállalati méret meg­változtatásával kívánják rugalmasabbá tenni. A rugalmasság növelésének másik fontos módszere a piaci hatásokra épülő vállalati kezdeményezés, s ennek egyik lehetséges iránya a termelés és a piacok széthúzása. Iparunkban csak szórványo­san, néhány vállalatnál találhatunk olyan jelentősebb profilbővítési akciót, amely a diverzifikáció előnyeinek tudatos ki­használására irányult. Ezek­ jó része a te­vékenységi struktúra vertikális bővítését célozta. Csak néhány esetben került sor horizontális profilbővítési akciókra, ezek is többnyire központi fejlesztési progra­mokhoz kapcsolódnak. Óvni kell a vállalatokat attól, hogy az új tevékenység elvonja a vállalat erőfor­rásait és a vezetés figyelmét a már régeb­bi, egyébként jövedelmező tevékenységek fejlesztésétől. A diverzifikáció — különö­sen versenypiacokon — csak akkor lehet sikeres, ha az akciót végrehajtó vállalat a gyártmányfejlesztésben és a piacra való betörésben jelentős erőket képes mozgó­sítani. A siker alapja, feltétele a specia­­lizáció erősítése. Az alkalmazkodás műszaki háttere A vállalati gyártmánystruktúra alakí­tásának és a gyártás technikai alapjainak összefüggéseit elemzi a gépiparban dr. Parányi György. A reprezentatív vizsgá­latból kiderült, hogy az V. ötéves terv­időszakban a termelés 11,3 százalékát ké­pező új gyártmány lépett be, a jelentő­sen korszerűsített gyártmányok a terme­lés jó egyharmadát adják. Az ide sorolt gyártmányok felét elsősorban technoló­giai szempontból, felét felhasználói szem­pontból is jelentősen korszerűsítették. Végeredményben az 1980. évi termelés­nek a kisebbik fele, 47,4 százaléka a terv­időszakban bevezetett és a jelentősen kor­szerűsített gyártmányokból tevődik Atisz­­sze. A szerző a végtermékstruktúra mellett a gyártmányelem-struktúrát is vizsgálja. Kimutatja, hogy a teljes mintában a vál­lalati tervezésű elem mintegy 70 százalék, tehát igen magas. Ezen belül kedvező a gyártmánycsaládban, vagy több gyárt­mányban közös, alkatrészek számottevő aránya. Az átlagosnál kedvezőtlenebb azonban a­ helyzet az új gyártmányok esetében, ahol kiugróan magas az egyedi rajzszámos elemek részesedése; a csak egy gyártmányhoz alkalmazott elemek aránya ennél is magasabb. A tipizált szabványosított elemek aránya mindösz­­sze 8,2 százalék, azonban még ennek a felét is házilagosan állítják elő. A gyártmányelemek forrás szerinti megoszlása arra utal, hogy saját gyártás­ban állítják elő az elemek több mint 63 százalékát, és a kereskedelemből az ele­meknek mindössze 22 százalékát vásá­rolják. Kooperációkban gyártják az ele­mek mintegy 15 százalékát. A fejlett ipa­ri országokban az összes és a saját gyár­tású elemek aránya éppen fordított. Különösen nehéz helyzetben vannak a vállalatok, ha új gyártmány bevezetésé­ről van szó. Az új gyártmányokhoz szük­séges új elemekről túlnyomórészt csak saját gyártásban tudnak gondoskodni. A gyártmány­elem-struktúra tehát nem­ se­gíti elő a gyártmányok szerkezeti rugal­masságának növekedését. A gépmunkások számának és a gépek darabszámának évenkénti szembeállítá­sából kitűnik, hogy 1970-ben 100 gépre még 83 fő, 1978-ban már csak 61 fő ju­tott és ez az arány azóta stagnál. A gép­állomány és különösen a gépi időalap növekedése mindjobban meghaladja a megfelelő munkás időalapot, növelve a kihasználatlan kapacitásokat. Figyelemre méltó a vizsgálatnak az a megállapítása, mely szerint a gépállo­mánynak a háromnegyed részét alkotó korszerű és átlagos színvonalú gépeknek csaknem 80 százalékát széles sávban le­het alkalmazni, tehát viszonylag könnyen konvertálhatók. A kifejezetten gyárt­­mányspecifikus gépek az összes gépbe­szerzésnek darabszám szerint mindössze a 6,3, értékben a 10 százalékát alkotják. Parányi György vizsgálatai a gépipari vállalatok strukturális alkalmazkodása anyagi feltételeire,­technika és techno­lógiai összefüggéseire derít fény. Elem­zéseiből messzemenő következtetések vonhatók le a fejlesztési politikára álta­lában, s különösen a szakosítás és a spe­­cializáció fejlesztésére, a tipizálásra, a háttéripar és a gyártmányelemek keres­kedelmi forgalmazása feltételeinek meg­teremtésére. i — v — ÚJ VÁLLALATOK ALAPÍTÁSÁHOZ, beindításához mindig is különleges veze­tői képességekkel megáldott, „nagy” egyé­niségekre volt szükség Az egyszer már beindított nagyvállalatokat azután — a századunk első harmadáig — már elve­zette az esetleg kevésbé tehetséges máso­dik generáció, illetve néhány korrekt tisztviselő is Elsősorban csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne térjenek le a kijelölt és bevált útról. A technológia, a fő pia­cok sokszor évtizedekig nem változtak. Nem véletlen, hogy ebben az időben még nem is nagyon tanították a vállalatve­zetést, a vállalatok vezető tisztviselői va­lóban csak tisztviselők voltak. A század közepére alapvetően megvál­tozott a helyzet. A vállalatvezetés szín­vonala, rugalmassága egyre inkább alap­vető tényezővé válik a vállalati eredmé­nyekben Erre a változásra a tőkés tulaj­donosok viszonylag gyorsan reagáltak. Lemondtak a vállalatvezetés funkciójá­ról, és azt a legmegfelelőbbnek tartott szakemberekre bízták. A tőkés felismer­te, hogy sokkal kisebb baj, ha gyerme­kei a játékkaszinókban, a lóversenypá­lyákon szórják a pénzt, mintha a vállala­tot vezetik — rosszul. Az iparilag fejlett tőkésországokban a rátermett, már bizo­nyított vállalati vezető a legkeresettebb „cikké” vált. Ma már egy-egy jó mened­zser elcsábításáért az évi egymillió dollá­ros fizetés mellé további milliós nagyság­­rendű jutalmat is adnak, csakhogy meg­kaphassák a kívánt embert. Aki viszont valahol nem jól vizsgázott, az ingyen sem kell senkinek. A modern tőkés társadalmakban tehát a nagyvállalati vezetők kiválasztásánál a szubjektív szempontok többé-kevésbé ki­kapcsolódtak. A jó vezető olyan érték, a rossz pedig akkora kár, hogy nincs he­lye az érzelmi szempontoknak. Mi a helyzet nálunk? A SZAKEMBEREK KÖZÖTT éppen úgy, mint a vállalati dolgozók körében, egységes a vélemény, hogy egy-egy vál­lalat munkájának színvonala igen jelen­tős mértékben függ a vezetők rátermett­ségétől. Nagyvállalatoknál sokszor csak százmilliókban lehet kifejezni a vállalati vezetés hatékonysága közötti különbsé­get. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a gazdaságpolitikához, az árrendszerhez, az érdekeltségi rendszerhez hasonló nép­­gazdasági jelentősége van annak, milyen mértékben sikerül a legmegfelelőbb em­bereket állítani a vállalatok élére. Sajnos azonban ezzel a témakörrel ed­dig nem foglalkoztunk jelentőségének megfelelő súllyal, tudományos megalapo­zottsággal. Kezdetben kizárólag a politikai szem­pontok, döntöttek. Ez bizonyos mértékig indokolt is volt. Ma már azonban azt is látnunk kell, hogy a vezetési szakmát jól értő ember a legjobb politikai megoldás, erős helyi párt- és szakszervezet mellett. Napjainkban ugyan már egyre inkább a szakmai szempontok kerülnek előtérbe. Ezt azonban az iskolai végzettséget doku­mentáló papírral azonosítják és nagyon lassan nyer teret az a felismerés, hogy itt nem elsősorban a mérnöki szaktudást, a szűkebben vett szakmai hozzáértést kel­lene számonkérni, hanem a vezetői ráter­mettséget kellene minden esetben na­gyon körültekintően elbírálni. Azt is lát­ni kell, hogy helyenként még mindig kí­sért a megbízhatóságot egyoldalúan sze­lekciós kritériumnak tartó gyakorlat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kine­vezett igazgató, ha csak valamilyen fe­gyelmi vétséget nem követ el, helyén ma­radhat akkor is, ha rátermettségét nem bizonyította kellőképpen. A jó, eredmé­nyesen működő, de az illetékes irányí­tó szerveknek néha ellentmondó igaz­gatókat gyakrabban váltják le, mint „szürke” kollégáikat. A VÁLLALATI VEZETŐK SZELEK­CIÓJÁBAN tehát a magyar gazdaságirá­nyítási rendszer még nem volt képes megfelelő szintre emelkedni. A problé­mát azzal akarták megoldani, hogy kü­lönböző érdekeltségi rendszereket dolgoz­tak ki a vállalati vezetők számára, és máris eredményes lesz a vállalat. (E módszer hasonlít ahhoz, amikor a labda­rúgó kapitány, aki vereséget szenved a tehetségtelen játékosokból álló csapa­tával, nem új tehetségek után néz, ha­nem a meglévőket akarja jobban premi­zálni. Márpedig: aki nem tud jól labdába rúgni, az sok pénzért sem tud.­ Hangsúlyozni kell: a szocialista gazda­ságban sokkal nagyobb jelentőségű a ve­zetők sikeres előzetes szelektálása, mint a tőkés társadalmakban. Szemben az utóbbiakkal ugyanis, nálunk nem bonta­kozik ki —­különféle, itt nem részletezett okokból — a vezetőknek az az automati­kus szelekciója, amely a vállalkozások boldogulásával, illetve csődbemenetelé­vel kapcsolatos. Ezért kellene végre előbbrelépni a vezetők érdemleges, va­lóban vezetői­ képességeken alapuló kivá­lasztásában. Olyan rendszerre gondolok, amikor a pályázóiknak nemcsak megfe­lelő előéletet kell bizonyítaniuk, vagyis azt, hogy korábban hol és milyen ered­ménnyel dolgoztak, hanem a szóban forgó vállalatból is jól kell „vizsgázniuk”. Meg kellene tőlük kérdezni — persze, ismertetve velük a vállalat helyzetét —, hogyan is képzelik el annak jövőjét, mit tennének annak érdekében, hogy az üzem többet, jobbat produkáljon. Milyen ter­mékeket cserélnének ki, milyen üzleti tevékenységgel kívánnák segíteni az el­adást, mire használnák fel a rendelke­zésre álló beruházási összegeket stb.) (Persze ehhez az is óhatatlanul szüksé­ges, hogy akik döntenek a felvételről, azok tudjanak kérdezni.) Az elmondottakkal nincs ellentétben, hogy már most is számos kiváló válla­lati vezetőnk van. A vállalati vezetés általános színvonala azonban akkor emelhető nagy mértékben, ha majd olyan tulajdonosi szervezeteket alakítunk, ame­lyek viselik is a vezetés jó vagy rossz­­ voltának a következményeit. E tulajdono­si szervezeteknek kell dönteniük a vezetők kiválasztásáról, leváltásáról és díjazásá­ról. Lehetővé kell tenni, hogy a veszte­séges, tönkretett vállalatok rendbetéte­léért nagyobb jövedelmet biztosítsanak, mint a jól működők vezetéséért. Ezek a követelmények ma még szinte általános ellenállásba ütköznek. Az élet azonban rákényszerít annak belátására, hogy a jó vezető egyúttal politikai érték, a rossz pedig politikailag is kárt okoz. Kopátsy Sándor VÁLLALATVEZETŐK: A kiválasztás a döntő mm» iwiii ■ i nwrMTin---------------­ 1982. MÁRCIUS 107

Next