Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)
1982-03-10 / 10. szám
Iparpolitika és vállalati alkalmaskodás A III. Ipargazdasági Tudományos Konferenciát március 9-11. között rendezi az MTA Ipargazdasági Bizottsága és Ipargazdaságtan Kutatócsoportja. A konferencia célja: a tudományos vita ösztönzése, a kutatások orientálása, a tudományterület egyes ágaiban folyó tudományos munkák áttekintése, valamint a tudomány és a gyakorlat képviselői közötti párbeszéd elősegítése. A konferencia témái között szerepelnek az iparpolitika és a távlati iparfejlesztés kérdései, a termelési szerkezetet befolyásoló tényezők, az ár- és szabályozórendszer, valamint az iparpolitika összefüggései, a kutatás- és fejlesztés időszerű feladatai, a vállalati középtávú tervezés, a vállalati munkaerőgazdálkodás, a piacpolitika, valamint a hatékonyság mérésének problémái. A nagyszámú előadás közül ezúttal az iparpolitika és a termelési szerkezet átalakításának tárgykörébe tartozó előadásokban tallózunk. Hatékonyság: 1ó a vártnál lassúbb javulás A különböző előrejelzések és elemzések szerint fennáll a lehetősége annak, hogy a VI. ötéves terv irányvonalától eltérő fejlődés következik be — írja dr. László János, „Iparpolitikai célok és az árrendszer” című előadásában. Ennek jelei a belföldi termelés és forrásképződés, valamint felhasználás folyamataiban is tapasztalhatók. A tervezettnél alacsonyabb a gazdaság nemzetijövedelem-termelő képessége, ugyanakkor a tervezettnél nagyobb belföldi felhasználás arra utal, hogy a vártnál lassúbb ütemben nő a hatékonyság, és az iparban igen lassú a termelési szerkezet megújulása. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy el tudjuk-e kerülni a termelés esetleges további stagnálását vagy csökkenését? Vannak-e lehetőségeink a termelés hatékonyságának javítására, a szerkezeti változások meggyorsítására, az importigényesség tartalmi változtatására, továbbá az exporthatékonyság és az export volumenének növelésére? Mindezek alapján kérdéses — írja a szerző —, hogy le tudjuk-e vezetni a kialakulóban lévő feszültségeket a beruházási és fogyasztói piacon úgy, hogy nem korlátozzuk tovább a termelésnöveléshez szükséges felhalmozást, s ugyanakkor olyan gyors strukturális változásokat kényszerítünk ki, amelyek a termelés és a felhalmozás importigényességének radikális módosítását eredményezik. A szerző a gazdaságpolitikai kérdések tükrében elemzi árrendszerünket. Többek között rámutat arra, hogy a világpiaci ár rendszerint egy adott évre informál a piaci feltételekről, így magában foglal egyfajta rövid távú szemléletet. Nincs stratégiája, legfeljebb önmagában nevezhető stratégiának a világpiaci árakhoz való mindenkori alkalmazkodás. Az éves alkalmazkodásnak pedig veszélyei vannak. A gazdaságpolitika azonban nem mondhat le a célok hosszabb távon való megfogalmazásáról. A fejlesztési stratégia kulcskérdése energia- és nyersanyagellátásunk várható alakulása. Ezzel kapcsolatban Hegedűs Miklós előadásában többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a 80-as években a gazdaság növekvő energia- és alapanyag-szükségletét — tehát a növekményt — nem elégíthetjük ki rubel elszámolású forrásokból. A nem szocialista piaci nyersanyagbeszerzés legjelentősebb forrásaivá a fejlődő országok válnak. Elvileg elképzelhető, hogy az alapvető nyersanyagokat és energiahordozókat a számunkra előnyösen exportálható feldolgozóipari termékek ellenében vásároljuk meg. A jelenlegi feldolgozóipari termékkínálatunk struktúrája azonban nem felel meg ezen országok igényeinek. Bármilyen beszerzési alternatívát is válasszunk, a jövő iparfejlesztésében központi helyet kell kapnia a nyersanyag-és energiafelhasználás racionalizálásának. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az egyes termelési tényezők reális népgazdasági szintű költségarányait többé-kevésbé megbízhatóan tükröző ár- és szabályozórendszer érvényesüljön. A kitermelő és feldolgozó ágazatok fejlesztésével kapcsolatos döntéseknél figyelembe kell venni, hogy az energiahordozók világgazdasági felértékelődése „csak” a hazai hatékonysági viszonyokat módosította, változatlanul hagyta azonban a hazai természeti erőforrásoknak nemzetközileg kevéssé versenyképes helyzetét. Figyelembe kell venni továbbá, írja Hegedűs Miklós, hogy a primér ágazatok javára történő strukturális eltolódás a gazdasági növekedés növekvő tőkeigényességét vetíti előre. Mivel a feldolgozóipar tőkeigényessége a hatékonyság javításával számottevően csökkenthe-tő, a jövőbeni gazdasági fejlődés és a relatíve szűkülő beruházási nehézségek közötti ellentmondás feloldásának legfőbb módszere a feldolgozóipari ágazatok hatékonyságának jelentős növelése. Stratégia és diverzifikáció Az ipar strukturális megújulásának elengedhetetlen feltétele, hogy az iparvállalatok kidolgozzák „ saját fejlesztés-” politikájukat, stratégiájukat. Tóth Imre Zoltán, „Vállalati stratégia és vezetési rendszer’’ című előadásában külföldi szerzők tapasztalataira is utalva, felhívja a figyelmet arra, hogy az új vállalati stratégia sikeres megvalósításának súlyos akadályát képezi a korábban kialakult — az előző stratégiához esetleg jól illeszkedő — szervezeti viszonyok és vezetési megoldások. Ezek késedelmes felzárkózása a stratégiához főként azzal magyarázható, hogy a korábbi érdekérvényesítési lehetőségek megváltoztatásának a szükségességét a vállalatok felsőbb vezetése csak saját belső konfliktusai, a stratégiai cselekvés nehézségei nyomán érzékeli, s általában csak nehezen, hosszabb vajúdási idő után képes a megfelelő új szervezeti és vezetési rendszert kialakítani. Nem lehet tehát teljes, sem pedig maradéktalanul helyes az a vállalati stratégia, amelyik a vállalatnak csupán a környezetéhez való viszonyát kívánja megújítani, s nem számol azzal, hogy ennek feltételeként, s ezzel egységben a vezetésnek és a szervezeti viszonyoknak is meg kell újulnia. Dr. Bagó Eszter, „Vállalkozás és diverzifikáció” című előadásában bírálja azt az egyoldalú törekvést, hogy a vállalati tevékenységet csak a vállalati méret megváltoztatásával kívánják rugalmasabbá tenni. A rugalmasság növelésének másik fontos módszere a piaci hatásokra épülő vállalati kezdeményezés, s ennek egyik lehetséges iránya a termelés és a piacok széthúzása. Iparunkban csak szórványosan, néhány vállalatnál találhatunk olyan jelentősebb profilbővítési akciót, amely a diverzifikáció előnyeinek tudatos kihasználására irányult. Ezek jó része a tevékenységi struktúra vertikális bővítését célozta. Csak néhány esetben került sor horizontális profilbővítési akciókra, ezek is többnyire központi fejlesztési programokhoz kapcsolódnak. Óvni kell a vállalatokat attól, hogy az új tevékenység elvonja a vállalat erőforrásait és a vezetés figyelmét a már régebbi, egyébként jövedelmező tevékenységek fejlesztésétől. A diverzifikáció — különösen versenypiacokon — csak akkor lehet sikeres, ha az akciót végrehajtó vállalat a gyártmányfejlesztésben és a piacra való betörésben jelentős erőket képes mozgósítani. A siker alapja, feltétele a specializáció erősítése. Az alkalmazkodás műszaki háttere A vállalati gyártmánystruktúra alakításának és a gyártás technikai alapjainak összefüggéseit elemzi a gépiparban dr. Parányi György. A reprezentatív vizsgálatból kiderült, hogy az V. ötéves tervidőszakban a termelés 11,3 százalékát képező új gyártmány lépett be, a jelentősen korszerűsített gyártmányok a termelés jó egyharmadát adják. Az ide sorolt gyártmányok felét elsősorban technológiai szempontból, felét felhasználói szempontból is jelentősen korszerűsítették. Végeredményben az 1980. évi termelésnek a kisebbik fele, 47,4 százaléka a tervidőszakban bevezetett és a jelentősen korszerűsített gyártmányokból tevődik Atiszsze. A szerző a végtermékstruktúra mellett a gyártmányelem-struktúrát is vizsgálja. Kimutatja, hogy a teljes mintában a vállalati tervezésű elem mintegy 70 százalék, tehát igen magas. Ezen belül kedvező a gyártmánycsaládban, vagy több gyártmányban közös, alkatrészek számottevő aránya. Az átlagosnál kedvezőtlenebb azonban a helyzet az új gyártmányok esetében, ahol kiugróan magas az egyedi rajzszámos elemek részesedése; a csak egy gyártmányhoz alkalmazott elemek aránya ennél is magasabb. A tipizált szabványosított elemek aránya mindöszsze 8,2 százalék, azonban még ennek a felét is házilagosan állítják elő. A gyártmányelemek forrás szerinti megoszlása arra utal, hogy saját gyártásban állítják elő az elemek több mint 63 százalékát, és a kereskedelemből az elemeknek mindössze 22 százalékát vásárolják. Kooperációkban gyártják az elemek mintegy 15 százalékát. A fejlett ipari országokban az összes és a saját gyártású elemek aránya éppen fordított. Különösen nehéz helyzetben vannak a vállalatok, ha új gyártmány bevezetéséről van szó. Az új gyártmányokhoz szükséges új elemekről túlnyomórészt csak saját gyártásban tudnak gondoskodni. A gyártmányelem-struktúra tehát nem segíti elő a gyártmányok szerkezeti rugalmasságának növekedését. A gépmunkások számának és a gépek darabszámának évenkénti szembeállításából kitűnik, hogy 1970-ben 100 gépre még 83 fő, 1978-ban már csak 61 fő jutott és ez az arány azóta stagnál. A gépállomány és különösen a gépi időalap növekedése mindjobban meghaladja a megfelelő munkás időalapot, növelve a kihasználatlan kapacitásokat. Figyelemre méltó a vizsgálatnak az a megállapítása, mely szerint a gépállománynak a háromnegyed részét alkotó korszerű és átlagos színvonalú gépeknek csaknem 80 százalékát széles sávban lehet alkalmazni, tehát viszonylag könnyen konvertálhatók. A kifejezetten gyártmányspecifikus gépek az összes gépbeszerzésnek darabszám szerint mindössze a 6,3, értékben a 10 százalékát alkotják. Parányi György vizsgálatai a gépipari vállalatok strukturális alkalmazkodása anyagi feltételeire,technika és technológiai összefüggéseire derít fény. Elemzéseiből messzemenő következtetések vonhatók le a fejlesztési politikára általában, s különösen a szakosítás és a specializáció fejlesztésére, a tipizálásra, a háttéripar és a gyártmányelemek kereskedelmi forgalmazása feltételeinek megteremtésére. i — v — ÚJ VÁLLALATOK ALAPÍTÁSÁHOZ, beindításához mindig is különleges vezetői képességekkel megáldott, „nagy” egyéniségekre volt szükség Az egyszer már beindított nagyvállalatokat azután — a századunk első harmadáig — már elvezette az esetleg kevésbé tehetséges második generáció, illetve néhány korrekt tisztviselő is Elsősorban csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne térjenek le a kijelölt és bevált útról. A technológia, a fő piacok sokszor évtizedekig nem változtak. Nem véletlen, hogy ebben az időben még nem is nagyon tanították a vállalatvezetést, a vállalatok vezető tisztviselői valóban csak tisztviselők voltak. A század közepére alapvetően megváltozott a helyzet. A vállalatvezetés színvonala, rugalmassága egyre inkább alapvető tényezővé válik a vállalati eredményekben Erre a változásra a tőkés tulajdonosok viszonylag gyorsan reagáltak. Lemondtak a vállalatvezetés funkciójáról, és azt a legmegfelelőbbnek tartott szakemberekre bízták. A tőkés felismerte, hogy sokkal kisebb baj, ha gyermekei a játékkaszinókban, a lóversenypályákon szórják a pénzt, mintha a vállalatot vezetik — rosszul. Az iparilag fejlett tőkésországokban a rátermett, már bizonyított vállalati vezető a legkeresettebb „cikké” vált. Ma már egy-egy jó menedzser elcsábításáért az évi egymillió dolláros fizetés mellé további milliós nagyságrendű jutalmat is adnak, csakhogy megkaphassák a kívánt embert. Aki viszont valahol nem jól vizsgázott, az ingyen sem kell senkinek. A modern tőkés társadalmakban tehát a nagyvállalati vezetők kiválasztásánál a szubjektív szempontok többé-kevésbé kikapcsolódtak. A jó vezető olyan érték, a rossz pedig akkora kár, hogy nincs helye az érzelmi szempontoknak. Mi a helyzet nálunk? A SZAKEMBEREK KÖZÖTT éppen úgy, mint a vállalati dolgozók körében, egységes a vélemény, hogy egy-egy vállalat munkájának színvonala igen jelentős mértékben függ a vezetők rátermettségétől. Nagyvállalatoknál sokszor csak százmilliókban lehet kifejezni a vállalati vezetés hatékonysága közötti különbséget. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy a gazdaságpolitikához, az árrendszerhez, az érdekeltségi rendszerhez hasonló népgazdasági jelentősége van annak, milyen mértékben sikerül a legmegfelelőbb embereket állítani a vállalatok élére. Sajnos azonban ezzel a témakörrel eddig nem foglalkoztunk jelentőségének megfelelő súllyal, tudományos megalapozottsággal. Kezdetben kizárólag a politikai szempontok, döntöttek. Ez bizonyos mértékig indokolt is volt. Ma már azonban azt is látnunk kell, hogy a vezetési szakmát jól értő ember a legjobb politikai megoldás, erős helyi párt- és szakszervezet mellett. Napjainkban ugyan már egyre inkább a szakmai szempontok kerülnek előtérbe. Ezt azonban az iskolai végzettséget dokumentáló papírral azonosítják és nagyon lassan nyer teret az a felismerés, hogy itt nem elsősorban a mérnöki szaktudást, a szűkebben vett szakmai hozzáértést kellene számonkérni, hanem a vezetői rátermettséget kellene minden esetben nagyon körültekintően elbírálni. Azt is látni kell, hogy helyenként még mindig kísért a megbízhatóságot egyoldalúan szelekciós kritériumnak tartó gyakorlat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kinevezett igazgató, ha csak valamilyen fegyelmi vétséget nem követ el, helyén maradhat akkor is, ha rátermettségét nem bizonyította kellőképpen. A jó, eredményesen működő, de az illetékes irányító szerveknek néha ellentmondó igazgatókat gyakrabban váltják le, mint „szürke” kollégáikat. A VÁLLALATI VEZETŐK SZELEKCIÓJÁBAN tehát a magyar gazdaságirányítási rendszer még nem volt képes megfelelő szintre emelkedni. A problémát azzal akarták megoldani, hogy különböző érdekeltségi rendszereket dolgoztak ki a vállalati vezetők számára, és máris eredményes lesz a vállalat. (E módszer hasonlít ahhoz, amikor a labdarúgó kapitány, aki vereséget szenved a tehetségtelen játékosokból álló csapatával, nem új tehetségek után néz, hanem a meglévőket akarja jobban premizálni. Márpedig: aki nem tud jól labdába rúgni, az sok pénzért sem tud. Hangsúlyozni kell: a szocialista gazdaságban sokkal nagyobb jelentőségű a vezetők sikeres előzetes szelektálása, mint a tőkés társadalmakban. Szemben az utóbbiakkal ugyanis, nálunk nem bontakozik ki —különféle, itt nem részletezett okokból — a vezetőknek az az automatikus szelekciója, amely a vállalkozások boldogulásával, illetve csődbemenetelével kapcsolatos. Ezért kellene végre előbbrelépni a vezetők érdemleges, valóban vezetői képességeken alapuló kiválasztásában. Olyan rendszerre gondolok, amikor a pályázóiknak nemcsak megfelelő előéletet kell bizonyítaniuk, vagyis azt, hogy korábban hol és milyen eredménnyel dolgoztak, hanem a szóban forgó vállalatból is jól kell „vizsgázniuk”. Meg kellene tőlük kérdezni — persze, ismertetve velük a vállalat helyzetét —, hogyan is képzelik el annak jövőjét, mit tennének annak érdekében, hogy az üzem többet, jobbat produkáljon. Milyen termékeket cserélnének ki, milyen üzleti tevékenységgel kívánnák segíteni az eladást, mire használnák fel a rendelkezésre álló beruházási összegeket stb.) (Persze ehhez az is óhatatlanul szükséges, hogy akik döntenek a felvételről, azok tudjanak kérdezni.) Az elmondottakkal nincs ellentétben, hogy már most is számos kiváló vállalati vezetőnk van. A vállalati vezetés általános színvonala azonban akkor emelhető nagy mértékben, ha majd olyan tulajdonosi szervezeteket alakítunk, amelyek viselik is a vezetés jó vagy rossz voltának a következményeit. E tulajdonosi szervezeteknek kell dönteniük a vezetők kiválasztásáról, leváltásáról és díjazásáról. Lehetővé kell tenni, hogy a veszteséges, tönkretett vállalatok rendbetételéért nagyobb jövedelmet biztosítsanak, mint a jól működők vezetéséért. Ezek a követelmények ma még szinte általános ellenállásba ütköznek. Az élet azonban rákényszerít annak belátására, hogy a jó vezető egyúttal politikai érték, a rossz pedig politikailag is kárt okoz. Kopátsy Sándor VÁLLALATVEZETŐK: A kiválasztás a döntő mm» iwiii ■ i nwrMTin--------------- 1982. MÁRCIUS 107