Figyelő, 1992. április-május (36. évfolyam, 14-22. szám)
1992-04-02 / 14. szám
Eller Erzsébet Nem csak a Tungsramról szól... ban arga F. György, a Tungsram vezérigazgatója szerint a magyar gazdaságpolitika a fő oka annak, hogy ezekben a hetekben a vállalat gyáraiegyetlen kivétellel le kellett állítaniuk a termelést. Anélkül, hogy a több mint egy éve Magyarországon dolgozó amerikai menedzser alapigazságait kétségbe vonnánk, néhány javaslatával és megállapításával mégis vitába kell szállnunk. A Tungsram és valamennyi magyar iparvállalat számára az alapvető problémát a hazai piac beszűkülése, a volt KGST-országok piacainak kiesése és a kényszerből növelt, de korántsem stabil igényekre alapozott konvertibilis elszámolású export jelenti. A Tungsram tulajdonosa a General Electric 1991-ben 60 milliárd dollárnyi termeléssel 4,4 milliárd profitra tett szert. Ugyanekkor a GE magyarországi vállalata a Tungsram a múlt évet 1,1 milliárd forint veszteséggel zárta. A vállalat vezérigazgatója szerint azért lettek ismét veszteségesek, mert miközben termékeik világpiaci ára csökkent, költségeik nőttek. Miért nőtt a Tungsram költsége? Azért, mert „Magyarországon a Pénzügyminisztérium diktálja a gazdaságpolitikát, és bár az inflációt figyelembe véve az elmúlt 3 év alatt 90 százalékkal kellett volna a forintot leértékelni, csak húsz százalékban tette meg”— mondta Varga F. György. A Tungsram első számú vezetőjének természetesen nem kell azon gondolkodnia, hogy a forintleértékelésnek az export ösztönzésén túl milyen egyéb hatásai vannak a gazdaságra, így mi sem ebből a szempontból közelítünk a kérdéshez. (Bár az az újabb információ, mely szerint a GE tárgyalásokat folytat magyar kormánytisztviselőkkel a forint leértékelésével kapcsolatban, már bonyolítja a képet.) Nézzük a tényleges számokat: az MNB információja szerint az 1989 márciusi állapothoz képest a forint a mai napig 59,5 százalékkal értékelődött le. Ugyanezen idő alatt a belföldi termelői árindex (hiszen az inflációt elemezve inkább a termelői árindexet, mintsem a fogyasztói árindexet kell figyelembe venni), a KSH adatai szerint 85,7 százalék volt. Abban persze egyetértünk a Tungsram vezetőjével, hogy a kis lépésekben történő forintleértékelésnek egészen más hatása van az exportra, mint az egyszeri nagyobb lépésnek. Ám maga is kétlelkűnek tűnik, amikor a kormányt egyszer a nagyobb leértékelés miatt, máskor (Figyelő, 1992/1. szám) a magas infláció miatt marasztalja el. S ha már az inflációnál tartunk, vajon mi a garancia arra, hogy egy nagyarányú forintleértékelés az exportőr — jelen esetben a Tungsram — költségeiben nem jelentkezik? Nagyon is valószínű, hogy a leértékelés hatására ismét megnőnének az eneriga és az anyagárak és a fogyasztói árszint növekedés hatására erősödne a bérnyomás is. A Tungsram azért állította le átmenetileg gyáraiban a termelést, hogy ez idő alatt csökkenjenek a készleteik. A növekvő export ellenére ugyanis a vállalat nem volt képes eladni a termékeit a tervezett ütemben és mennyiségben. Ennek pedig csak az egyik oka, hogy a költségeik a versenytársaikhoz képest magasak. A másik pedig az, hogy a nyugat-európai piac telített. Ahogy a GE szóvivője John Betchkal laptársunk kérdésére fogalmazott: „Gondjaikat nem csupán a számukra előnytelen árpolitika okozza, hanem a világítótestek Európa szerte lanyha kereslete is.” Valóban, miközben a General Electric a saját részesedését a nyugat-európai fényforráspiacon 1 százalékról 18 százalékra növelte. Nem elsősorban Tungsram termékekkel, bár minden bizonnyal a Tungsram kereskedelmi hálózatát igénybe véve. A Tungsram vezérigazgatójának bíráló szavai a kormány gazdaságpolitikájáról bármely más magyar vállalat vezetőjétől is elhangozhattak volna. Azzal a különbséggel, hogy míg a magyar vállalatok az árfolyam és a magas banki kamatok hatásai ellen valóban nem sokat tehetnek, törvényeink szerint a Magyarországon beruházott külföldiek devizában is gazdálkodhatnak, és bankhiteleiket a világpiacon is felvehetik. Számukra tehát van választási lehetőség és információnk szerint a Tungsram az utóbbi időben már élt is a devizahitel-felvételi lehetőséggel. Mádi László Kettészakad-e az ország? Immáron két előterjesztett jogszabály hever a Parlament asztalán, amelyik hazánk egyik legégetőbb, legsúlyosabb gondjával kíván foglalkozni, nevezetesen azzal, hogy meg kell állítani az ország mára már egyre nyilvánvalóbb kettészakadásának tendenciáját. A piaci viszonyok „ráengedése” egy gazdaságra vagy társadalomra ugyanis alapvetően erősíti az addig kialakult egyenlőtlenségeket, elmélyíti a szakadékokat. Öszszességében ennek jótékony hatása van, hiszen remélhetőleg nagyobb gazdagságot eredményezhet, amelyet elosztva több juthat a szegényeknek is. Ám mielőtt a még nem létező javak elosztására térnénk, vessünk egy pillantást az induló állapotra. Sokkal eredményesebb és hosszú távon is gyümölcsözőbbnek tűnik a területfejlesztés jövője, ha most, mielőtt a különbségek nem lesznek oly drasztikusak, megpróbáljuk „helyzetbe hozni” a leszakadó régiókat, s azok állampolgárait. A saját és pártom — a Fidesz — meggyőződése is az, hogy az ország regionális és területfejlesztési problémáit alapvetően és hosszú távon csak úgy kezelhetjük, ha utat, telefont, szennyvízcsatornákat és emeltebb szintű iskolákat „telepítünk” ebbe a térségbe. Eközben ügyelni kell arra, hogy ne tegyük tönkre azt, amit eddig nem romboltunk le. Gondolok itt elsősorban a környezeti értékekre, területeink tisztaságára, szépségére. Mindezek miatt meg kell különböztetnünk az elmaradottság eltérő típusait, hiszen teljesen más jellegű problémákkal birkóznak az Északi Középhegység települései, s mással az Alföld elmaradott régiói. Ugyanakkor hasonló a helyzet a határmenti térségekben, ahol — az osztrák határ kivételével — mindenütt nagy az elmaradás. Egyre többen emlegetik a Nyugat—keleti lejtőt, s nem is alaptalanul. Sokféle mutató bizonyítja ezt, akár az átlagkereseteket, akár a munkanélküliséget, akár a társas vállalkozások számát vesszük alapul. Sőt, érdekes módon — hiszen a focihoz is jó csomó pénz kell — az NB I-es labdarúgócsapatok országon belüli elhelyezkedése is ezt igazolja. Mindezek következtében az infrastrukturális fejlesztéseken — a vezetékes gázhálózattól kezdve a bankfiókok létén keresztül a felsőfokú tanintézetekig — túlmenően komoly gazdaságdiplomáciai munkára lenne szükség egyrészt új beruházások telepítésekor, másrészt általában a határok „feloldásában”, „áttetszővé, átjárhatóvá tételében”. A helyzetet, sajnálatos módon sok egyéb tényező is súlyosbítja, az inaktívok számától kezdve az általános egészségügyi állapotig, amely sajnos rendre „lépést tart” az anyagi elmaradottsággal. Gátolja a mobilizációt a katasztrofális lakáshelyzet is, bár ennek ellenére előfordul, hogy szatmári, bihari, békési emberek tízezrei tódulnak fel Budapestre, mert otthonukban már teljesen ellehetetlenül a helyzetük. Gondoljunk csak arra, hogy míg Szabolcs-Szatmár-Beregben 18 százalék felett van a munkanélküliségi ráta — s egyes körzetekben meghaladja a 25 százalékot —, addig Budapesten az állástalanok aránya mindössze 2 százalék körül mozog. A tömeges Budapestre költözés veszélyéből is látszik, hogy mennyire országos probléma ez, s ha hagyjuk, hogy a „hagyományos” szocialista egyenlőtlenségekre ráépüljön a piac polarizáló hatása, akkor tragikus, de legalábbis visszafordíthatatlan helyzet alakulhat ki. Mindezek miatt egy átfogó, hosszú távú határozati javaslatnak, méginkább egy törvénynek mindenképp megvan a létjogosultsága, hiszen ez a probléma magától biztosan nem oldódik meg. A kormányzatnak óriási a felelőssége, de ennek a remélhetőleg pozitív hozzáállásnak ki kell egészülnie az önkormányzatoknak, azok szövetségeinek valamint más szereplőknek a tennivalóival is. Különben az idő túl gyorsan eljár felettünk. Az Antall-kormány elzárkózása, netán halogatása végzetes lehet. 1992. ÁPRILIS 2. NÉZŐPONTOK Faragó Vilmos Pártlétszám így hímek, s benne egy pártszervezeti létszámadatnak, amikor először került szemem elé, nem tulaj-jdonítottam még jelentőséget. A demoszthenészi képességű tárca nélküli minisztertarra a Demoszthenészre tessék gondolni, aki nem pallérozta meg beszédét, kaviccsal a nyelve alatt), gyűlésre hívta pártjának ifjúsági tagozata egy dunántúli városba — ez volt a hír —, a teremben harminc híve gyűlt össze a miniszter pártjának — ez volt a létszámadat. Pech, gondoltam. Szervezési fiaskó. Vagy futballmeccs, rangadó a gyűléssel egyidőben. A következő hír azonban arról szólt, hogy Nyíradonyban, ahol egy másik párt híveinek földfoglaló sokasága keltett országos figyelmet tavaly ilyenkor, most mindössze hatan vallják magukat e párt tagjainak. Ne tulajdonítsak-e jelentőséget a harmincas létszámnak ott, és a hatosnak itt? — kérdeztem. Annál is inkább, mert újabb létszámadat került szemem elé: Lakitelken harminc körüli tagja van a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetének — írta az újság. A legújabbkori magyar történelem szakrális helyszínéről van szó, a legrégibb magyar történelem ilyen helyszíne Pusztaszer, a legújabbé Lakitelek. Harminc körüli párttag az alapítás helyén, mintha Ópusztaszeren három igaz magyar élne csak, Genfben háromszáz kálvinista, Mekkában háromezer mohamedán. És ekkor eszembe jutott a tiszántúli nagyközség, melynek politikai erőviszonyai felől a nyugalmazott közigazgatási embernél, Nádor Jánosnál érdeklődtem. „Ki itt a legnagyobb kormánypárt vezetője?”— kérdeztem. „Lehetnék én is — mondta János —, de öreg vagyok, kapjanak pozíciót a fiatalok, így aztán Pócs Zoli a vezető.” „Miért éppen ő?” „Nézd, ismered Zolit te is, leszázalékolt fiatalember és itt lakik a Széles utcán, csaknem velünk szemben. Ideje is van, könnyen el is érhető. Átmentem hozzá. Vállalod, Zoli? Vállalta.” „Ilyen egyszerű?” „Ilyen. Csak átszólok neki, már jön is. Itt tartjuk a pártgyűlést nálunk, a középső szobában.” „Elfértek?” „Persze.” „Hát hányan vagytok?” „Várjál csak. Van ugye Zoli, van a nagyobbik fiam, annak a felesége, vagyis a menyem, és vagyok én. Volt még Vető tanító úr, de ő vallásos buzgalomba esett, átment kereszténydemokratának. Tehát négyen vagyunk.” „Csak négyen?” „Négyen. Nem elég ez?” Vannak, akik azt mondanák, hogy János kérdező válasza jogos. Elég a négy. Elég a dunántúli város harminc párthíve, elegen vannak a nyíradonyi hatok, és elegen a lakitelki harmincak. Parlamenti pártjaink választási pártok, erejüket nem szervezeti létszámuk adja, hanem a rájuk szavazó tömegek adják. Aki taglétszámukat firtatja, állampárti megszokásból teszi; a szavazópolgártól nemhogy tagsági pártszolidaritás, még ideológiai vonzódás sem kívántatik, elég a pragmatikus megfontolás: arra adja szavazatát, akitől hasznot remél. Igen ám, de ezek a választási pártok ideologikusan határozzák meg magukat. Ha nem így volna, Lakitelek sem lehetne szakrális hely például, a hely szellemét sem idézhetnék a pártszeánszok, és kereszténydemokrata, nemzeti liberális meg népi-nemzeti ideológikumot sem különböztetne meg önmagán belül a legnagyobb kormánypárt vagy önmaga lelkén belül a legnagyobb kormánypárt bármelyik tagja. Minthogy megkülönböztet, akarva-akaratlan jelentősége lesz a pártlétszámnak. Ha egy szerveződés enynyire divergáló eszmeáramlatok körül csomósodik, nem mindegy, milyen erőviszonyok tartják mégis egységben vagy feszítik robbanásig. Aki keresztény, az egyetemes értékeknek kötelezte el magát, aki nemzeti, az magyarságérdekeknek, aki népi, a nemzeten belül is egy társadalmi rétegnek. A kereszténydemokrata magához kell öleljen mindenkit, a nemzeti liberális etnikai különbségeket tesz (hogy ki a magyar, azt is ő mondja meg), a nép nemzeti még osztályharcot is vív. A legtöbb választópolgár természetesen nem tud — nem is akar — eligazodni ezekben az eszmeáramlatokban, ahogyan a népi-urbánus vita rejtelmeiben sem tudott soha. A helyzet most az, hogy vannak ideologikus önmeghatározottságú pártelit-képződmények a centrumban és vannak kis létszámú „alapszervezetek” a periférián. A kettő között pedig legfeljebb pártfegyelmi kapcsolat van, szerves kapcsolat nincs, a centrum pártelitjei léggyökerekkel tapogatóznak lefelé, ahol híveiket sejtik. Aki nem hiszi, kérdezze meg Pócs Zolit, ő vajon kereszténydemokratának, nemzeti liberálisnak, népi-nemzetinek érzi-e magát, avagy mindháromnak egyszerre. Pócs Zolinak nemhogy köze, fogalma sem lesz ezekről az eszme-uniformisokról; hát akkor hogy lenne fogalma a nagyközség népének. Pedig ezt a népet az urnák elé csábítják majd két év múlva, és Pócs Zolinak az lesz a feladata, hogy a népet a maga pártjának nyerje meg. 3