Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1942-10-09 / 41. szám

minim­m 1. SITKEY 2. MIHÁLYI A Vígszínház francia újdonságában, Ivan Noé »Chris­­tian«-jaiban két kitűnő ka­binet-alakítás, két epizódistának remekbe sikerült művészi munkája tűnt fel a híres együt­tes játékaiban. Az egyik Litkey Tréné, a Vígszínház régi és megbecsült hölgy tagjáéi, a másik Mihályi Ernőt, a nemrégiben vígszínházi színésszé avanzsált, volt Pódium K­abaré-tagot dicséri. Litkey a régi garnitúra tagja, nem primadonna és nem szubrett, nincsenek hősnő-allűrjei, a színház váltakozó hullámverésében nagy lelki nyugalom­mal nézi hosszú évek óta, mint merülnek fel és alá a színháznak szükségszerűen felvetődő crack-ei, d­e ő csak néz és elvisel minden habzárst, mint egy pontos, megbíz­ható és hűséges tisztviselő (színész-tisztviselő) a nagy gépezetben, végzi a maga dolgát, eljátszik mindent, amit ráosztanak, mert tudja, hogy a minisztérium sem kizáró­lag a miniszterből és az államtitkárból áll, hanem a sok kisebb-nagyobb tisztviselőből is, nemcsak főszereplőkből áll a darab, hősnőből és primadonnából, hanem meg­bízható képességű kisebb­­rangú színészből is, epizó­distából, aki sokszor gazda­gít fel döntő sikerré egy-egy jellemző és finom alakítás­beli nüansszal egy egész da­rabot. Valóságos tengere a változatosnál­­változatosabb epizódszerepeknek rajzik fel lelki szemeink előtt, ha erre a kedves, okos, művelt szí­nésznőre gondolunk. Litkey nem az úgynevezett páva­­szterepek színésznője, in­kább lelkiségtől terhes, úgynevezett mondanivaló szerepet szokás rá kiosz­tani. Olyanokat, amelyek­ben az embernek mondani­valója van. És Litkeyben a színház még nem csalódott. Primadonnák már csődjöt mondtak, nem is egyszer, d­e a remek, okos, nyugodt Litkey Irén soha. Ezúttal egy francia kispolgári család mindenesét játssza, tompos eredetiséggel, kicsit csámpás nemtörődömséggel, korlátoltan, a maga szűk látókörének jellemző eszméletlenségeivel. Ahogy odaáll Christian fele­ségével, úrnőjével, vitatkozni, vagy feleselni, hajmeresztő­ostobán és semmivel sean törődő szenvtelenséggel, egy birka megható stupiditásában, kenguru járásával és tel­jes és tökéletes szellemi, ágybéli inferioritásában: szinte Daumier-szerű vonásokat érzünk a megrajzolt portrén... A társalgóban a szünetben beszélgetünk Litkeyvel a figura nagy sikeréről. »Beszélnek róla a városban« — közöljük vele. ■»Íme, nem kell okvetlenül legfőbb szerepet játszani, hogy az embernek sikere legyen.«. — Tudom én azt, — mondja vidáman és cseppet sem elégedetlenül. — Ezt csinálom már jónéhány esztendeje, hát hogyne tudnám. Haraszti Hermin blúza van rajtam e szerepben és Varsányi Irén köténye. Talán ezért is van sikerem. Ezek az ereklyék vigyáznak rám... ... És boldogan csoszog ki a színpadra cseléd,mam­a­­szaiban, mert­ az ügyelőtől jelzést kapott, hogy az ő jele­nése következik. A nézőtéren nyíltszíni taps fogadja. (Boldog. Pedig soha sem lesz belőle primadonna, akiért majd a nézőtéren megőrülnek. Csak komoly, érté­kes »utilité«. Kenyér és nem pástétom.) Mikor a kabaré-színész először lépett fel a legelőke­lőbb magánszínház színpadán, — bizonyos gyanakvással s bizony kritikusan fogadták Valahogy nem bíztak benne, nem tudták, hogy miért szerződtette Mihályi Ernőt — éppen a Vígszínház? Mert ez a város csupa színigazga­tóból és színházi főrendezőből is áll egy — kicsit. Legyen valakinek, akármi is a foglalkozása, a színházzal való kapcsolatában (Pesten minimum haloitűéknek érzik magu­kat az emberek) kutya-kötelességüknek tartják, hogy szakvéleményük legyen a darabról, a művészekről, a dísz­letekről, a rendezésről s a színház műsorpolitikájáról. Itt tudja a legtöbb ember kívülről a régi kuplékat, emlékez­nek híres, régi előadásokra, nagy alakításokra Gyárfás pesti kupléitól Hegedűs Gyula Tokerámájáig. És demi­­nutiót éreznek abban, ha valakinek valamilyen színházi eseményről nincs véleménye, ha valaki a legkisebb színházi eseményhez nem tud hozzászólni. Persze, hogy felbor­zolta a pestieket az a merész­nek érzett esemény, hogy a hűvösen előkelő és oly finnyás­ Vígszínház — horribile dictu! — egy ka­barészínészt szerződtetett a grande ensemble tagjai közé! Az új színész azon­ban hamarosan csatát nyert. Kiderült róla, hogy a kabaré, mint úgynevezett színházi »Kleinkünstler«­­nek tulajdonképpen legin­kább lett volna neki való és mégsem tudott számára olyan széles érvényesülési skálát nyitni, mint a Víg­színház amely pedig el­lenállhatatlanul felbugybo­rékoló kvalitásai alapján — pláne csak epizódszere­peket bízhatott reá... Igen ám, de Mihályi epi­­zódfigurái olyan autenti­kusak voltak, ahogy Bókay jellemezte nekem, egyszer: »mintha csak egyenesen r­z utcáról léptek volna fel alak­jai a színpadra...« Tényleg, vetítsük csak emlékeze­tünkbe Mihályi alakját a Christianban, amelyben pedig úgyszólván és szóról-szóra — néma szerepet játszik. Az Armenonville-be ebbe az elegáns párisi étterembe belép egy vendég. Hedonista, bonhóm figurája megjele­nik a bejáratnál, slarát-piros arcán­ felvillan az öröm, hogy mennyi földi jót fog nemsokára élvezni. Nett, tiszta, vakító­ ingű, kedélyes öregúr: szinte rá van írva az arcára, hogy szarvasgombát, kaviárt, vagy más hasonló ínyencséget fog a pincértől rendelni. Persze az ilyen élvezetekben elpuhult öregecske révé nem egy gárda­tiszt ifjonti lépteivel siet asztalához, hanem bizony — legalábbis csoszog. Mihályi valamilyen tétova és enyhén tabetikus »tick«-el ült le asztalához és olyan gyermekesen vidor bugyutasággal bámul bele a nagyvilágba, hogy az ember önklántelenül is elmosolyodik és még önkénteleneb­ből fel­villan benne a »deja vu« káprázata. Ezt az embert, már láttuk valahol, valamikor, a régi párisi kóborlásaink közben, valamilyen finom, párisi étteremben ... Auten­tikus. És párisi! És ez a Mihályi Ernő nagy művészete, amelyet estéről­­estére nyíltszíni taps jutalmaz. (e)

Next