Film Színház Irodalom, 1942. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1942-10-09 / 41. szám
minimm 1. SITKEY 2. MIHÁLYI A Vígszínház francia újdonságában, Ivan Noé »Christian«-jaiban két kitűnő kabinet-alakítás, két epizódistának remekbe sikerült művészi munkája tűnt fel a híres együttes játékaiban. Az egyik Litkey Tréné, a Vígszínház régi és megbecsült hölgy tagjáéi, a másik Mihályi Ernőt, a nemrégiben vígszínházi színésszé avanzsált, volt Pódium Kabaré-tagot dicséri. Litkey a régi garnitúra tagja, nem primadonna és nem szubrett, nincsenek hősnő-allűrjei, a színház váltakozó hullámverésében nagy lelki nyugalommal nézi hosszú évek óta, mint merülnek fel és alá a színháznak szükségszerűen felvetődő crack-ei, de ő csak néz és elvisel minden habzárst, mint egy pontos, megbízható és hűséges tisztviselő (színész-tisztviselő) a nagy gépezetben, végzi a maga dolgát, eljátszik mindent, amit ráosztanak, mert tudja, hogy a minisztérium sem kizárólag a miniszterből és az államtitkárból áll, hanem a sok kisebb-nagyobb tisztviselőből is, nemcsak főszereplőkből áll a darab, hősnőből és primadonnából, hanem megbízható képességű kisebbrangú színészből is, epizódistából, aki sokszor gazdagít fel döntő sikerré egy-egy jellemző és finom alakításbeli nüansszal egy egész darabot. Valóságos tengere a változatosnálváltozatosabb epizódszerepeknek rajzik fel lelki szemeink előtt, ha erre a kedves, okos, művelt színésznőre gondolunk. Litkey nem az úgynevezett pávaszterepek színésznője, inkább lelkiségtől terhes, úgynevezett mondanivaló szerepet szokás rá kiosztani. Olyanokat, amelyekben az embernek mondanivalója van. És Litkeyben a színház még nem csalódott. Primadonnák már csődjöt mondtak, nem is egyszer, de a remek, okos, nyugodt Litkey Irén soha. Ezúttal egy francia kispolgári család mindenesét játssza, tompos eredetiséggel, kicsit csámpás nemtörődömséggel, korlátoltan, a maga szűk látókörének jellemző eszméletlenségeivel. Ahogy odaáll Christian feleségével, úrnőjével, vitatkozni, vagy feleselni, hajmeresztőostobán és semmivel sean törődő szenvtelenséggel, egy birka megható stupiditásában, kenguru járásával és teljes és tökéletes szellemi, ágybéli inferioritásában: szinte Daumier-szerű vonásokat érzünk a megrajzolt portrén... A társalgóban a szünetben beszélgetünk Litkeyvel a figura nagy sikeréről. »Beszélnek róla a városban« — közöljük vele. ■»Íme, nem kell okvetlenül legfőbb szerepet játszani, hogy az embernek sikere legyen.«. — Tudom én azt, — mondja vidáman és cseppet sem elégedetlenül. — Ezt csinálom már jónéhány esztendeje, hát hogyne tudnám. Haraszti Hermin blúza van rajtam e szerepben és Varsányi Irén köténye. Talán ezért is van sikerem. Ezek az ereklyék vigyáznak rám... ... És boldogan csoszog ki a színpadra cseléd,mamaszaiban, mert az ügyelőtől jelzést kapott, hogy az ő jelenése következik. A nézőtéren nyíltszíni taps fogadja. (Boldog. Pedig soha sem lesz belőle primadonna, akiért majd a nézőtéren megőrülnek. Csak komoly, értékes »utilité«. Kenyér és nem pástétom.) Mikor a kabaré-színész először lépett fel a legelőkelőbb magánszínház színpadán, — bizonyos gyanakvással s bizony kritikusan fogadták Valahogy nem bíztak benne, nem tudták, hogy miért szerződtette Mihályi Ernőt — éppen a Vígszínház? Mert ez a város csupa színigazgatóból és színházi főrendezőből is áll egy — kicsit. Legyen valakinek, akármi is a foglalkozása, a színházzal való kapcsolatában (Pesten minimum haloitűéknek érzik magukat az emberek) kutya-kötelességüknek tartják, hogy szakvéleményük legyen a darabról, a művészekről, a díszletekről, a rendezésről s a színház műsorpolitikájáról. Itt tudja a legtöbb ember kívülről a régi kuplékat, emlékeznek híres, régi előadásokra, nagy alakításokra Gyárfás pesti kupléitól Hegedűs Gyula Tokerámájáig. És deminutiót éreznek abban, ha valakinek valamilyen színházi eseményről nincs véleménye, ha valaki a legkisebb színházi eseményhez nem tud hozzászólni. Persze, hogy felborzolta a pestieket az a merésznek érzett esemény, hogy a hűvösen előkelő és oly finnyás Vígszínház — horribile dictu! — egy kabarészínészt szerződtetett a grande ensemble tagjai közé! Az új színész azonban hamarosan csatát nyert. Kiderült róla, hogy a kabaré, mint úgynevezett színházi »Kleinkünstler«nek tulajdonképpen leginkább lett volna neki való és mégsem tudott számára olyan széles érvényesülési skálát nyitni, mint a Vígszínház amely pedig ellenállhatatlanul felbugyborékoló kvalitásai alapján — pláne csak epizódszerepeket bízhatott reá... Igen ám, de Mihályi epizódfigurái olyan autentikusak voltak, ahogy Bókay jellemezte nekem, egyszer: »mintha csak egyenesen rz utcáról léptek volna fel alakjai a színpadra...« Tényleg, vetítsük csak emlékezetünkbe Mihályi alakját a Christianban, amelyben pedig úgyszólván és szóról-szóra — néma szerepet játszik. Az Armenonville-be ebbe az elegáns párisi étterembe belép egy vendég. Hedonista, bonhóm figurája megjelenik a bejáratnál, slarát-piros arcán felvillan az öröm, hogy mennyi földi jót fog nemsokára élvezni. Nett, tiszta, vakító ingű, kedélyes öregúr: szinte rá van írva az arcára, hogy szarvasgombát, kaviárt, vagy más hasonló ínyencséget fog a pincértől rendelni. Persze az ilyen élvezetekben elpuhult öregecske révé nem egy gárdatiszt ifjonti lépteivel siet asztalához, hanem bizony — legalábbis csoszog. Mihályi valamilyen tétova és enyhén tabetikus »tick«-el ült le asztalához és olyan gyermekesen vidor bugyutasággal bámul bele a nagyvilágba, hogy az ember önklántelenül is elmosolyodik és még önkéntelenebből felvillan benne a »deja vu« káprázata. Ezt az embert, már láttuk valahol, valamikor, a régi párisi kóborlásaink közben, valamilyen finom, párisi étteremben ... Autentikus. És párisi! És ez a Mihályi Ernő nagy művészete, amelyet estérőlestére nyíltszíni taps jutalmaz. (e)