Film Színház Muzsika, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-05 / 1. szám
1Aj magijátot,iamszatíra Délibáb minden mennyiségben NE RESTELKEDJÜNK, valljuk be őszintén, szeretnénk egyszer már mi is úgy istenigazában kimulatni magunkat. Ismerek olyan magyar polgárt, aki éppúgy féltve tartogat egy-egy húszast tárcája titkos rekeszében, akárcsak a filmbeli Angyal Bandi kartárs, hogy alkalomadtán ő is megszerezze vele az igazi jómulatság édes örömét. Csakhogy nem a Búsuló Kanászhoz vagy hasonló szakmabelihez címzett csárdában, cigányzene hangjai mellett, hanem mondjuk az Uránia vagy Vörös Csillag moziban, egy új magyar filmvígjáték előadása közben. Köztudomású, hogy erre az utóbbi időben ritka alkalom kínálkozik. Most azonban e délibábos filmszatíra vetítésének kezdeti időszakában felcsillan a szemünk, enyhe jóleső spiccet érzünk, ízesen nevetgélünk, olykor egy-egy hahotát is megeresztünk. Kecsesen, kellemesen perdülnek elénk az ötletek: Angyal Bandi budapesti lakos kistisztviselői lelkének minden búsmagyar nosztalgiáját beleénekli, sőt beledalolja a cigarettafüstös vendéglátóipari éjszakába. Van valami eredetiség-íze, újdonságszaga ennek az elindításnak, a rendezői frisseségnek, amellyel a mondanivalót rögtön a lényegnél kezdi el. A nézőt azonnal megcsapja az anakronizmus levegője: egy idejétmúlt szellem dáridózik itt felruházva a nevetségesség sok ötletes, látványos vonásával. Érezni az új rendezői lendület szelét, amely némi szertelenségektől sem tartózkodik. Dehát az adott műfajon belül ez nem csak megengedett, hanem olykor egyenesen megkívánt stílus. Ám egyszer csak nagyot perdül az ötlet rokka. Valahová nyugatra fújt bennünket az imént említett lendület, hogy belekóstoljunk, milyen is a „hírünk a nagyvilágban”. És ezzel a kellemesen csípős ironizálást felváltja a totális burleszk-szatíra mindent elsöprő pusztai vihara. Szinetár Miklós a rendező (és Banovich Tamás társrendező), akinek volt mersze és elég ötlete, frissesége ,a józan mértéktartás elvetésével is a szürkeség, az unalom ellen támadni, most átbukfencezik az ötletek teljes elszabadultságának világába. Van itt minden, akárcsak egy szórakoztatóüzemi kombinátban, mondjuk a Vidám Parkban. Van elvarázsolt kastély, hullámvasút, céllövölde, még vattacukor is. Minden pörög, forog, tótágast áll, minden be van kapcsolva. Az enyhe spicc helyett megrohan minket valami szédület. TOVÁBBRA SEM MONDUNK MÁST, jó dolog a szatíra. Főleg ha valóban jó. De minden azért a szatíra jogcímén sem mozoghat. Legalább a nézőtéri széknek kell fix ponton nyugodnia, különben a néző elveszti „nézőpontját”. S itt csakugyan erről van szó. Elkezdődött a komédia Angyal Bandival, folytatódott a külföldi, majd a belföldi álpropaganda kigúnyolásával. Azzal ugyanis, hogy lelkiismeretlen üzletvezetők a nagyobb profit, illetve a nagyobb tervteljesítési prémium érdekében hogyan hazudjék délibábossá a magyar eget. A kettő között — meg kell mondani — sok különbség nincs. Eközben belekeveredünk egy ultrabetyáros, szuper-pusztás, hipergatyás kabaré miliőbe. Angyal Bandi továbbra is ott van előttünk, mégis elveszítjük szemünk elől ezt az érdekesnek bemutatkozó fi ú Kökényszemű barna kislány.” Angyal Bandi így bűvöli Eddát, a milliomoslányt. (Agárdi Gábor és Váradi Hédi)