Film Színház Muzsika, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-09 / 45. szám
Kiből lesz filmrendező? FELVÉTELI VIZSGA A színművészeti főiskolán Ellesett párbeszéd — Tegyük fel, hogy öt év után most érkeztem haza Budapestre Mit ajánl nekem legutóbbi olvasmányai közül elolvasásra? — Legutóbb a Nyomorultakat olvastam. — És olvasta a Pármai kolostort is. — Igen. — Mit gondol, miért kérdeztem ezt ? — Bizonyára azért, mert itt is és ott is szerepel a Waterlooi csata. — Jól van! Mi a különbség a két leírás között? Hogyan rendezné meg az egyiket és miként a másikat? — A romantika dominálna itt, s a részletek aprólékossága ott. —• Mi a legkedvesebb filmje? — A Rocco ... — Mondjon egy szerzőt a világirodalomból, aki a Rocco problémavilágát feldolgozta már... — ... Dosztojevszkij. — Remek! Mi a különbség Dosztojevszkij és Visconti világnézete között? — Mindkettő szimpatizál az emberi jósággal, de Visconti pusztulásra ítéli Roccót, Dosztojevszkijnél viszont az emberi jó győzedelmeskedik. Délelőtt 9 és 2 óra között A párbeszéd a Színház és Filmművészeti Főiskola egyik felvételi vizsgáján hangzott el délelőtt 9 és 2 között. A bizottság a felvételre váró filmrendező-jelöltek stílusérzékét, eszmei hozzáértését vizsgálta. A főiskola folyosója leginkább egy fogorvosi váróteremre emlékeztetett: mintha csupa olyan ember került volna ide, akiket ugyan régen foglalkoztat egy gondolat... de most, hogy elérkezett a megvalósulás pillanata, a legszívesebben elszaladnának. Kik jelentkeznek filmesnek? — erre voltunk kíváncsiak. Van itt agronómus, aktív tsz-elnök (aki a parasztság életéről szeretne filmet csinálni), fiatal orvos és orvos-asszisztens,aki gyerekkora óta művész akar lenni, már harmadik éve jelentkezik a főiskolán, mindig új és új tanszakra, de eddig még sehová sem vették fel). Várakozik itt fényképész, aki unja az örökös portrézást; úgy gondolja, talán jobb lenne a filmoperatőri szakma ... Van itt vidéki zenetanár, aki nagyon szeret a moziba járni és van segédmunkás a Televízióból ... Valóságos társadalmi keresztmetszet! A felvételire várók három bizottság elé kerülnek. Egyiknek az élén Herskó János filmrendező áll, a másiknak Bászta István filmoperatőr a harmadiknak Reményi Sándor zenetanán Az egyik bizottságról már szóltunk, a másik a felvételiző megfigyelőkészségét és a képi kifejezésmódhoz való viszonyát vizsgálja. Ennek tagja Szöllősy Andrásné is, a főiskola művészettörténet tanára. Ide is bekukkantottunk. Egy ismeretlen Pieter de Hooch reprodukciót tett éppen a növendék elé. — Milyen hangulatot áraszt a kép? — kérdezte. — Családi melegséget, nyugalmat, derűt — mondta a jelölt. — Az a feladat, hogy rendezze át a képet úgy, hogy arról nyugtalanság s díszharmónia áradjon. A felvételiző próbálkozott, ám a gyakorlat nem sikerült. Aztán Pásztor István kérdezett. — Mondjon egy olyan budapesti színhelyet, ahol akár egy párizsi filmet is lehetne forgatni. — A Gorkij fasor ..., Ezután egy, a leszereléshez közel álló kiskatona ült a bizottság elé. A szokott kérdés ezúttal is elhangzott. f.r A végzet hatalma Don Carlos és Melitone (Littay Gyula és Gyimesi Kálmán) Bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban Verdi középső alkotói korszakának ez a nagyszabású műve az ősbemutatón, Szentpéterváron, nem ért el kirobbanó sikert. Későbbi sorsa sem oly fényes, mint „szomszédjaié", például az „Álarcosbál”-é. Lehet, hogy Piave spanyol eredetiből adaptált szövegkönyve volt az ok, a kevésbé egységes színpadi szerkezet, tán a történet szélsőséges romantikája is. „A végzet hatalma” igazán csak néhány évtizede, jó rendezésben, jeles zenei megszólaltatásban jutott el az igazi népszerűségig. A mi operaszínpadjainkról is két évtizeden át távol volt. (Nemrégiben a rádió rögzítette hangszalagra, Lamberto Gardelli vezényletével.) Most a Szegedi Nemzeti Színházé az érdem, hogy ismét színpadon is megszólalt ez a széles, igazi Verdidallamokban rendkívül gazdag, hálás énekes- és színész-feladatokat kínáló, szenvedélyes hősök megformálását kívánó alkotás. Szép állomása ez az előadás is annak a Verdi-sorozatnak, amelyben csupán az elmúlt néhány esztendő alatt az „Otelló”-t, a „Don Carlos”-t, a „Nabuccó’’-t, „A szicíliai vecsernyést, s a szabadtéri „Aidá”-t és „A trubadúr”-t mutathatják fel a szegediek. Ez az előadás a premieren, amikor láttuk, még nem volt oly forróan kész, mint például a „Nabucco”. A rendezés — amely nagyszerűen építette fel az első három képet —, később fáradtabb megoldásokkal is megelégedett. Egy-egy részlet kidolgozására tán nem volt elég a rendelkezésre álló idő. Versényi Ida, a rendező és Sándor Lajos, a díszlettervező együttműködése — mint már korábban többször — ezúttal is harmonikusan célratörő és Verdit szolgáló volt. Az állandó színpadi alapépítmény jó játékteret eredményezett, nemes és nagy szenvedélyek csaphattak össze. A szenvedély hőfokát a zenei megszólaltatás szabta meg. Vaszy Viktor nagy lendületű dirigálása alatt a zenekar talán eddigi legegyenletesebb teljesítményét adta, nem kísérő, nem aláfestő, de velejéig drámai zenélést! Karikó Terézre ezúttal differenciáltabb feladat hárult, mint az emlékezetes sikerű „Nabuccó”-ban. Bensőséges figurát formált — kiváltképp első áriájával s a gvárdiánnal való jelenetében kaptunk tőle töretlen hangalakítást. A harmadik