Film Színház Muzsika, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-28 / 17. szám
ZENE Hangversenybemutatók Két estén három bemutató, s egy világhírű vendégművész szereplése avatta eseménnyé a Rádiózenekar és az Állami Hangversenyzenekar hangversenyét a Zeneakadémia nagytermében. Igaz, az egyik „újdonság” hosszú ideig várt a bemutatóra: Liszt „Szent Kristóf legendája" című kantátája kilenc évtizeddel születése után hangzott fel először hangversenyteremben, Forrai Miklós vezényletével. Az ismeretlen, késői Liszt, aki utolsó zongoraműveiben oly közvetlen előkészítője volt századunk zenéjének, csak megkésve jutott el a nagyközönséghez. S kérdéses, hogy eljutott-e eléggé. Ezt a Liszt Ferencet megszólaltatni nem érdem, hanem egyenesen kötelesség. Ki vállalkozzék rá, ha nem mi, magyarok. A Szent Kristóf kantáta a gondolatok újszerűségében, eredetiségében nem vetekedhet ugyan a zongorára írt késői csárdások értékével, bemutatását mégis őszinte örömmel üdvözölhetjük. A vázlatokban fennmaradt kompozíció Darvas Gábor hangszerelésében szólalt meg. Darvas már avatott kézzel nyúlt több Liszt-műhöz, s ez a stílusérzék vezette a Kristóf legenda zenekari feldolgozásában is. De ezúttal mintha a korábbi Liszt hangjára ,"szelídítette" volna, kissé simára csiszolva az öreg Liszt sokszor nyers, darabos, de épp csiszolatlanságában vonzó zenei elképzeléseit. A baritonszólót Melis György énekelte kitűnően, a zárókórust a Budapesti Kórus szólaltatta meg. A legenda ismeretlen szerzőtől származó szövege a nagyerejű Szent Kristóf történetében a szeretet mindenható erejét példázza. Raics István, legkiválóbb zenei műfordítónk, ezúttal is mesteri tolmácsa volt a költői szépségű szövegnek. Az Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus közös estjén hangzott fel Ránki György új műve is, egy oratórium Radnóti Miklós „A la recherche” című versére. 1944 tragikus napjaira emlékszik a mű, melyben Ránki a költemény megrendítő erejének zenei megjelenítésére törekedett. A kompozíció vegyeskarra, gordonka, nagybőgő, ütőhangszerek és hárfa együttesére korlátozott zenekarra, és baritonszólóra készült. A kórus hangulati elemekkel kapcsolódik a szólista előadásában megszólaló vershez. Supala Kolos, fiatal énekesgárdánk egyik legnagyobb ígérete, fölényes biztonsággal, érettséggel, drámai erővel tolmácsolta a zeneszerző gondolatait. Közreműködése az előadás erőssége volt. A hét kimagasló eseményének Durkó Zsolt új zenekari művének bemutatója bizonyult. „Fioriture ungherese" mondja az eredeti olasz cím, pontosabban és jobban fejezve ki a mű alapkoncepcióját, mint a magyar cím, mely magyar díszítőelemek jelenlétére utal a kompozíció zenei anyagában. Durkó minden eddigi jelentkezése az erős, jelentős egyéniség jegyeit viselte magán, s e tekintetben új alkotása is igazolta a hozzá fűzött várakozásokat. Hagyomány és újítás: a magyar zenei gondolkodásmód, s a legkorszerűbb kifejezőeszközök alkalmazása korántsem egymásnak ellentmondó elvek korunk magyar zenéjében. Durkó már több művében szándékozott ezt bizonyítani, s mindig meggyőző sikerrel. Ami zenekarkezelésében nálunk még szokatlan, túlságosan új, esetleg meghökkentő, annak nála a művészi gondolat ereje adja meg létjogosultságát, s nem valamiféle eredetieskedés, vagy önkényes újdonságkeresés. Ugyanakkor pedig süketnek és érzéketlennek kell lennünk ahhoz, hogy már első hallásra fel ne fedezzük, hogy ez a zeneszerző a bartóki hagyaték örököse, s továbbfejlesztője korunk követelményei szerint. „Európai és magyar” szintézise volt Bartók, s más eszközökkel Kodály legnagyobb művészi tette századunk zenéjében. Ugyanezt teszi Durkó Zsolt is, komolyan véve a példát, amit e két mester utódainak adott. A Rádiózenekar Lehel György vezényletével mutatta be a művet, újra bizonyítva, hogy ez a kitűnő" együttes és vezetője milyen jó érzékkel reagál minden újra napjaink magyar zene hangverseny vendége. Nikit Magaloff Csajkovszkij b-mol zongoraversenyét ját??Ostazzsenia fls?TracFásaban sza•’ffibnkiu -szinte ISHIÖrökön Csajkovszkij-portré bontakozott ki a francia szellemhez, s ezzel Liszthez is oly közelálló zeneszerzőé. Magaloff megmutatta azt a Csajkovszkijt, akit Sztravinszkij negyven évvel ezelőtt felfedezett magának: a latin szellemtől, eleganciától oly erősen áthatott Csajkovszkij-zene szépségét és értékét. Magaloff zongorázása virtuozitásban, a zongorahang differenciáltságában egyenesen lenyűgöző volt, ismét csak bizonyítva, hogy ez a nagy művész napjaink legjelentősebb előadó-egyéniségei közé tartozik. Fábián Imre VADNAY Hazajött meghalni — jegyezte meg valaki a kávéházban, ahol a törzsasztalnál két nappal azelőtt még ott ült Vadnay László, Hollywoodban élt filmíró és humorista, nagy sikerű magyar és amerikai filmek szerzője. Hazajött élni - felelt egy másik barátja. Hazalátogatott, de itt élt igazán Pesten, mely az övé is volt, ahol megrajzolt figurái születtek. Igen, búcsúztató fordulatnak valóban alkalmas volna, hogy Hacsek és Sajó teremtője élhetett évtizedekig Amerikában, de csak Pesten búcsúzhatott el, mint Hacsek és Sajó megszemélyesítői, Herczegh Jenő és Komlós Vilmos. Mondhatnánk, hogy az ő halála olyan volt, akár Lajtai Lajosé, ki Stockholmból érkezett búcsúzni Pestre, „ott, ahol a hatos megáll". De az igazság mégis mindkettőnél az volt, hogy Pestet szippantani, ezt a várost lélegzeni jöttek a messzeségből, hogy innét tűnjenek el a messzeségbe. Vadnay berobbant Pestre, körtelefont csinált, száz randevút beszélt meg barátaival a szállodai szobából, este már ott volt a Fészekben, másnap a kávéházban, hogy elmesélje az elmúlt öt év sztorijait, hogy harsogjon itthoni terveiről, úgy lépett be a jól ismert helyiségekbe, mintha a harminc elködlött év három nap volna. Természetes volt, hogy úgy mondta: „hazajöttem, itthon vagyok”, hiszen mindenről tudott, ami legutóbbi látogatása óta itthon történt, beszélt az élőkkel és az eltávozottakról, s a televízió előtt a terveiről. „Három hétig maradok, sajnos, vissza kell mennem" - mondta a Fészekben. Társasága nevetett: „Ugyan, Laci, úgyis tovább maradsz." Tovább maradt. Egy váratlan, tragikus csattanóval Pesten halt meg, ahol Hacsek és Sajó dühödten vitázott és komor időkben is megnevettette az embereket. Rudolf Jedlicka, a prágai Nemzeti Színház neves baritonistája énekelte Mozart „Don Juan” című operájának címszerepét. Olaszul énekelt, Jedlicka kiváló színész is, alakításának ezúttal inkább színészi oldalát méltathatjuk; éneke halványabban hatott. Beugrással énekelte Donna Anna szerepét Czakó Mária, a debreceni Csokonai Színház operaegyüttesének tagja, megérdemelt, nagy sikerrel. Egy hét alatt két vendég Des Grieux-t halottunk az Operaház „Manon Lescaut”-előadásában: Attilio Planinsek volt az első, Angelo Lo Forese a második. Angelo Lo Forese éppen egy évvel ezelőtt mutatkozott be nálunk, mostani benyomásaink is igen kellemesek. Angelo Lo Forese ezúttal hangjának lírai adottságait is megmutathatta. Mindkét előadáson Házy Erzsébet volt a kitűnő címszereplő. (Képünkön: Angelo Lo Forese] VENDÉGÉNEKESEK