Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-10 / 45. szám
re, amely mindvégig ébren tartja érdeklődésünket. A nézőtér vibráló feszültsége, a nézők különös reagálásai is ezt bizonyítják. Nemcsak a színpadi szituáció groteszk, hanem bizonyos értelemben a nézőtér hangulata is. A színpadi komikum legfőbb forrása az amatőr színjátszó hadifoglyok azon lelkes, ügyes-ügyefogyott igyekezete, amellyel a voronyezsi események felidézésére és egyúttal a jelenlevő, képzelt fogolyközönség szórakoztatására törekszenek. A magyar, szovjet és német tiszt emlékező-felidéző viaskodását a szóbahozott események félig játékos, félig komoly megelevenítése, a műkedvelők egymást segítő, biztató, korholó közbeszólásai, a rendezőt játszó hadifogoly magyarázatai, utasításai, a nőket imitáló katonák szórakoztató közjátékai tarkítják. Néha a játszók maguk is érzik a helyzet groteszk voltát, kilépnek a játékból. De olykor mindenről megfeledkezve, szenvedélyes indulatra gyúlnak: tisztázni akarják a történteket. És noha a történelem már pontot tett az ügy végére, súlyosan elmarasztalta a magyar katonákat hústömegként feláldozó német, és a bokázó magyar hadvezetőséget, nem árt erre újra és újra emlékeztetni. És miért groteszk a nézőtéri hangulat? Nemcsak azért, mert Giricz Mátyás rendező minden lehető külsőséges eszközt is igénybe vett e hatás érdekében (a hadifogoly- zenekar szórakoztatja a nézőket az előadás előtt és a szünetben, a nézőtér hadifogolytáborra emlékeztet, kiállítás illusztrálja a darabbeli eseményeket), hanem azért is, mert író és rendező jól mérte fel a játék eszközeinek bizarr követelményeit. Az idősebb korosztály személyes emlékeivel küzd, miközben harsányan kacag, rosszullét környékezi. A fiatalok könnyebben fogják fel a dolgot: jobbára inkább csak szórakoznak, ám időnként mégiscsak kénytelenek eltűnődni a látottakon, hallottakon. Nézőtér és színpad bonyolult kapcsolatára csak egyetlen példát: szűnni nem akaró vastaps követelte Huszár László remek Karádyparódiájának megismétlését és ezzel mintha nemcsak a feltétlen elismerést érdemlő színészi produkciót jutalmazták volna. Ám ezek egyszersmind az előadás legforróbb pillanatai, a nézőtér együtt játszik a színpaddal. A borotvaélesre hegyezett hatást Giricz társalkotói értékű rendezése sohasem engedi visszájára fordulni. A társulat tagjai színészi képességeik maximumát nyújtva, nagy kedvvel vesznek részt a játékban. A hősi halott magyar katona szerepét meg, rendítő hűséggel és bumfordi humorraléletre keltő« Köti Árpádot elsőnek említeném; a szépen fejlődő, eredeti tehetségű színészre érdemes felfigyelni! Dégi István -rendezőként irányítja az előadást; lényeget kiemelő szövegtolmácsolása, kiváló ritmusérzéke a produkció egyensúlyának biztosítéka. A három tiszt szerepében Simor Ottó, Fonyó István és Kun Vilmos megbízhatóan jó alakítást nyújt. Közülük az utóbbinak sikerült az ellentétes színeket a legjobban kevernie, és ezáltal az előadás alaphangulatába a legjobban beolvadnia. Oláh György német katonája vérbő karakteralakítás. Méltán részese a sikernek Csányi Árpád díszlet- és Greguss Ildikó jelmeztervező, valamint Tőzsér István, a hangulathoz igen jól illeszkedő zene összeállítója. A produkció feltétlenül országos nyilvánosságot érdemel. Barta András Lili HERVÉ OPERETTJE A FŐVÁROSI OPERETTSZÍNHÁZBAN Gyerekkorunkból, amikor rádióhallgatók lettünk,Lili keringő jégnek effajta állítmányai maradtak meg emlékezetünkben: -valéki, -eltűnék«. Egy múlt századi világot sejtettek, amely volt és eltűnt. Trombitás-szerelmet, rózsaszínűt. Fiókban rejtőző, majd padláson hányódó naplót, amelynek egyik lapjára, egyszer, csak egy dátumot írt föl Lili. Szenilis grófot, aki az évtizedek múltával egyre fiatalabb lesz. Morált prédikáló macmazellt, akiről aztán minden kiderül. Az -a mily bohó valék?-ból a Fővárosi Operettszínház bemutatójánÁbránd az ifjúság« lett. Hervé operettje a korábbi aktualizálástól megszabadult; sőt: visszaantikizálták; majdnem olyan, amilyen az eredeti lehetett, az ősbemutatón; és kiderült ... Kiderült, hogy avalék« meg azeltűnék« volt ennek aLili«-nek a világa. Amely volt és eltűnt. (Mindenesetre érdekes lenne utána nézni, hányszor játszották Hervé -Nebáncsvirágját, és hányszor aLilie-t!) A mostani átdolgozásnak az a legfőbb érdeme, hogy nem aktualizált. Ez a naiv történetecske úgy olyan, amilyen, ahogyan van. (Némi zenei mankóra is szükség volt: a -Nebáncsvirág«-ból tettek át beléje egy jellegzetes számot!) A -Lili« címszerepéhez alkalmasint olyan színésznő kell, akinek még van valami köze a -valék«-világhoz. Bajor Gizi ilyen volt, azért vihette sikerre a botladozó művet. Egy mai színésznő olyan messze van Lilitől, mint Antonine Lili nagymamától. Például nem ír naplót. Legföljebb a nagymamáét találja meg. Ezért olyan ellenállhatatlanul kedves, és szinte az újjászületés örömével teli Lehoczky Zsuzsa a harmadik felvonásban, mint önmaga unokája. Zentai Anna nagyszerű hangokkal és gesztusokkal nyitja ki maga előtt egy új szerepkör ajtaját; finom, kardosan mulatságos. Latabár Kálmán az első és a második felvonásban szinte egyenértékűt alkotott Forsch-sal: az öreg grófot egy nagy jellemszínész vitte színpadra. Csányi Jánosban még sok a játékbeli merevség; a harmadik felvonásban éreztük legjobbnak, Fóllay Márta és Gáti György, franciás vígjáték-szülők. Ifjabb Latabár Kálmán ősz parókával a fején mutatott meg legtöbbet színészi képességeiből. Pagonyi János Boprain-je több, mint operettfigura. Németh Sándor, Mikes Emma és Széky József játszott még kisebb szerepeket. Seregi László rendezte az előadást. A kort idéző díszlet Csinády István munkája, a jellemző kosztümöket Gyarmathy Ágnes tervezte, Breitner Tamás vezényelt. D. L. Lehoczky Zsuzsa és Csányi János Latabár Kálmán és Zentai Anna (Tormai A. felv.)