Film Színház Muzsika, 1970. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
Három nyilatkozat a nagy tanácskozás előtt Dr. pártkongresszust megelőző napok a különféle munkafilm, a színházi és a zenei élet eredményeiről, problémáiról, jóterületeken és országszerte jó alkalmat kínáltak arra,lenlegi helyzetéről és jövendő teendőiről. Felkerestük dr. Barna hogy egy új és bizonnyal termékeny korszak előtt visszatekint Andrásnét, a Művelődésügyi Minisztérium zenei és táncművésünk az elmúlt évekre s összegezzük azokat a tapasztalatokat, szeti főosztályának vezetőjét, dr. Malonyai Dezsőt, a színházi amelyeknek birtokában a kongresszus küldöttei meghozzák főosztály vezetőjét és dr. Újhelyi Szilárdot, a filmművészeti főmajd a jövőre vonatkozó határozataikat. E kongresszus előtti osztály vezetőjét. Az alábbiakban a velük folytatott beszélgőnapokban lapunk szerkesztői felkeresték három művészeti ágyések rövid összefoglalását adjuk, állami vezetőit, hogy felkérjék őket, adjanak rövid áttekintést a Lapunk címét követve: beszéljünk először a filmről. FILM DR. ÚJHELYI SZILÁRD: „Önként vállalt közéleti elkötelezettség” — Az Irányelvek bevezető részében az MSZMP Központi Bizottsága az eddig követett politika jóváhagyását kéri a X. kongresszustól — mondja dr. Újhelyi Szilárd. — Ebből a dokumentumból kitűnik tehát, hogy a párt vezető testülete nem valamilyen látványos fordulatot, valamilyen gyökeres változást tart szükségesnek eddig követett politikánk irányvonalában, hanem ennek az irányvonalnak folytatását, az elmúlt évek eredményeire támaszkodva, magasabb színvonalon. — Ami bennünket, a saját munkánkat még közelebbről érint, az Irányelvek megállapítja, hogy „a párt kultúrpolitikájának helyességét a legutóbbi négy esztendő gyakorlata is igazolta”, s utal arra, hogy ezt az időszakot, egyebek között a művészi alkotó munkában is alapvetően a szocialista törekvések erősödése jellemzi. — Vajon ez az általános érvényű megállapítás milyen mértékben vonatkozhat filmművészetünkre? — A válasz nagymértékben függ attól, ki mit ért „szocialista törekvések” alatt. Volt idő, amikor kizárólag az apologetikát tekintettük annak. Ma erről másként gondolkozunk. Az Irányelvek harmincadik pontjának első bekezdése rendkívül tömören megfogalmazza: „A művészetek színvonalának emeléséhez nélkülözhetetlen tömegbázisunk további erősödése, amihez a szocializmus a legjobb feltételeket biztosítja. Ez a művészektől azt igényli, hogy sajátos eszközökkel segítsék megérteni és formálni gazdagabb, egyszersmind bonyolultabb világunkat. Életünk öszszetettsége nem lehet indok sem a társadalmi kérdésektől való elfordulásra, sem azok elvont, általánosító vagy negativista ábrázolására. Az ettől való félelem sem adhat teret a sematikus művészet és a dogmatikus művészet-szemlélet feléledésének, sem pedig a hibákat, nehézségeket letagadó vagy megkerülő ábrázolásnak.” — Ennek a tömör szakasznak értelmezése világossá teheti, mit érzünk ma a művészetben, a filmművészetben is, szocialista törekvésnek. Ha tehát most ennek tudatában ismétlem meg a kérdést, vonatkoztatható-e a magyar filmművészetre az a megállapítás, hogy a IX. kongresszus óta eltelt négy esztendőben erősödtek benne a szocialista törekvések, úgy gondolom, hogy az önelégültség vádja nélkül felelhetnénk igennel. És, ha igennel felelhetünk, meg kell mondanom azt is, hogy ez azoknak a filmeknek köszönhető elsősorban, amelyeket cselekvő filmeknek nevezünk s amelyeknek együttesét a magyar filmművészet fővonalának tartjuk. — Ez a — világszerte — „magyar iskolának” nevezett jelenség semmiképpen nem jelent valamilyen egységes stílusirányzatot, mint ahogy nem jelenti valamely filmi műfaj kizárólagosságát, vagy alkotók valamelyik csoportosulásának monopóliumát. E „fővonulatban” minden műnek és minden alkotónak helye, szerepe lehet — korra, műfaji érdeklődésre való tekintet nélkül — aki, a már idézett szavak szerint „segít megérteni és formálni gazdagabb, egyszersmind bonyolultabb” világunkat. — Az elmúlt évek filmművészeti sikerei mellett a magyar film útját viták is kísérték. E viták a műfaji kérdések mellett a magyar film és a közönség viszonyát is érintették. Az utóbbi években, ezt hangsúlyozni szeretném, a magyar filmnek mint egésznek, tehát különböző stílusú, műfajú és színvonalú alkotások együttesének volt meg az a hatása, amelyet a társadalom fejlődéséhez adott hozzájárulásnak lehet tekinteni. A kép természetszerűleg nem egyenletes. De egy rendkívül fontos jelenséget a kép teljessége érdekében jeleznem kell. Az, hogy a politikai vezetés nem igényli a taktikai jellegű, apologetikus támogatást, szorosan összefügg azzal, hogy az alkotók ma önként vállalják a közéleti elkötelezettséget. S az érdemleges viták jó része éppen arról szól, hogyan lehetne ezt az önként vállalt elkötelezettséget még jobb, hatásosabb művekben érvényesíteni. — Ami mármost az egyéb vitákat illeti... Lehet-e azon vitatkozni, hogy a film általában és így a magyar film is a szórakoztató iparból a művészet irányába fejlődött, és hogy ennek megfelelően a közönség differenciálódott; hogy a csak másfél órás kikapcsolódást igénylő, még kétségkívül szélesebb rétegen kívül létezik egy olyan, ma már több százezres nagyságrendű közönségréteg is, melynek számára a műélvezet egyúttal a szórakozást is jelenti ? — Vitatéma-e az, hogy mi ezeket az igényeket is szeretnénk kielégíteni; lehetséges-e ezt a törekvést egyszerűen pénzkidobásnak minősíteni ? Miféle arisztokratizmus lenne ezt a fejlettebb minőséget jelző, de ugyancsak tömegigényt figyelmen kívül hagyni vagy akár csak lebecsülni? — Minden irányzatnak — elkerülhetetlenül — vannak előfutárai és vannak epigonjai. Voltak epigonjai a klasszikus realista irányzatnak is, az olasz neorealizmusnak is, és voltak és vannak a francia újhullámnak is. Teljesen lehetetlen elképzelni, hogy egy fényben álló tárgynak ne legyen árnyéka. Egyébként az a felfogás, amely a sikert kizárólag a kasszaeredményből állapítja meg, voltaképpen nem vitaképes. Ez a szemlélet önmagában éppolyan hibás, mint az ellenkezője, amely a gyér látogatottságból következtetne egyes filmek művészi rangjára. A siker kritériuma szerintem az, hogy az adott film milyen társadalmi hatást ér el a saját közönségénél. Ebben a vonatkozásban éppúgy sikernek könyvelhetjük el Várkonyi Zoltán Szemtől szembe című filmjét, amelyet a bemutató utáni első három hónapban 350 000 ember nézett meg, mint a Várkonyi Zoltán rendezte Kőszívű ember fiait, amelynek 3 753 000 nézője volt. — Elfogadhatatlannak tartom azt az álláspontot, amely szerint a magyar film „fővonalának” nincsen közönsége. A valóságos helyzet az, hogy a magyar filmeknek nagyobb a nézőközönsége, mint a külföldieknek. Differenciálódás természetesen létezik, de ez arányosan .