Film Színház Muzsika, 1971. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-20 / 47. szám
A héten bemutatott új lengyel film, a Nulla délkör ugyancsak a nácik veresége után játszódik. Egy kisvárost látunk, kihalt utcákkal, elfüggönyözött ablakokkal. A háború már elvonult, a rend még nem állt helyre. Fegyveres civilek gyülevész bandája gyakorolja a hatalmat, harácsol, garázdálkodik. Lengyel filmben nem először dolgozták fel ezt a történelmi pillanatot. Az újítás az eddigi változatokkal szemben az, hogy ennek a városkának az őslakói elnémetesített lengyelek, akiket a szokásosnál is erősebben bénít meg a történelmi fordulat. A lengyel népi kormány megbízottjának tehát ahhoz, hogy — társak híján, csaknem önmagára utaltan — megtisztítsa a várost a gyilkos bandától, elsősorban arra van szüksége, hogy felolvassza a jeget, bizalomra, aktivitásra serkentse az embereket képes-e erre a sebesülései nyomát még mindig érző, fáradt és fásult katonatiszt, Bartkowiak hadnagy? A sikert végülis éppen a hadnagy emberi nagysága, esze, meggyőződése és bátorsága vívja ki. Nevelő, szervező munkája azonban csak hosszú távon hozhat eredményt. A hadnagy tehát átmenetileg alakoskodni is kénytelen: látszólag megtűri a garázdálkodást és közben a leszámolást készíti elő. Amikor eljön az ideje, egy revolvert a nadrágszíjába dug, egy másikat a kabátja alá, a hátára kötöz és elindul a banditák szállása felé. Az út közepén halad, karjai lazán lógnak az oldala mellett, kétoldalt vészjóslóan néznek rá a sötét ablakszemek. Hát igen, szándékosan írom le úgy ezt a jelenetet, mintha egy vadnyugati film feszült pillanatairól számolnék be. Mert valóban olyan. A folytatásában is: ahogy a hadnagy lekapcsolja a banda tagjairól a vezért, ahogy sarokba szorítja és a hátának nyomott pisztollyal feltételeket szab neki, aztán ahogy felugatnak a coltok és elszabadul a pokol a ház különböző szintjein és beszögelléseiben. Igaz, bekapcsolódnak ebbe a végső nagy küzdelembe a jogaikra, kötelességeikre ébredő helyi lakosok is és ilymódon a film visszatér — ha pillanatokra is — a mondanivaló igényesebb dramaturgiai eszközeihez, mindez azonban már nem változtat lényegesen azon, hogy a ki kit győz meg gazdag motivációjú problémája a ki kit talál el tányéré egyszerűsödik itt. Valójában persze, még a film elejének értékei is csak viszonylagosak, a befejezés felől nézve látszanak többnek, mint amik. Nemcsak az alaphelyzet nem eredeti itt, hanem a megmunkálás számos eleme sem. Nem a tehetséget vitatom. Ahogyan a rendező Waldemar Podgorski és az operatőr Marek Nowicki például a banda éjszakai tivornyáját elénk tárja az megejtően jó és hiteles hangulatú. De ugyanakkor olyan is, ahogyan más filmek hasonló helyzeteiben megszoktuk. Úgy jó, ahogyan elvárható és nem úgy, hogy meglepjen. És lényegében ez a többlet marad el a film sikerültebb figuráiból is. Hitelesek, igazak, csak nem eléggé érdekesek. Bartkowiak hadnagy talán az egyetlen kivétel, igaz, ebben a színészi alakításnak döntő része van. Ryszard Filipski beesett, markáns arca, fáradtszomorú szeme, nehézkes mozgása szinte csak adott keret ahhoz a szuggesztív játékhoz, amellyel a művész az újra és újra feltámadó emberi akaraterőt felmutatja. Dicséretet érdemel jónéhány más színész is és az aztán már igazán nem a film alkotóin múlik, bekalkulálhatatlan véletlen, hogy a bandavezér kísértetiesen hasonlít a harmincas évek nagy magyar komikusára és ennek következtében nálunk a félelmetessség még oly parányi látszatát sem tudja kelteni. Van a hétnek még egy bemutatója, amelyet azonban igen röviden, az újonnan is ócskának számító áruk gyűjtőnevével intézhetünk el. A Szenzációvadászok nyilvánvalóan bóvli. A film színesen, szélesvásznon tárja elénk Szardínia legszebb tájait. Nem kétséges, hogy a dekoratív fényképezhetőség kedvéért társult e film létrehozására a főcímben megnevezett három cég. De hát a játékfilmhez egyéb is kell. Ezt az egyebet szállította Marcello Fondato rendező, aki Ennio Flaiano társaságában vállalkozott a forgatókönyv elkészítésére is. Szinte magam előtt látom, amint Fondato alakítgatja a sztorit. Vigyünk a hegyek közé egy kíváncsi turistacsoportot, három ember kevés, hát már sok, legyenek öten, azok között sok variációt lehet kezdeni, flörtöket, félreértéseket. Természetesen más-más típusúak legyenek, korban, alkatban, még hajszínban is különbözőek. No, persze, sztárok kellenek, nevek. A világosbőrű Pamela Tiffin és a sötét Sylva Koscina együtt nagyon jól mutat majd és a szőke Boniglia is jól üt el a barna Jean Sorettól. No, igen, miért is mennek a hegyekbe? Lehet-e ez kérdés Szardíniában? Egy körözött bandita fogadja őket jó pénzért a rejtekhelyén. Mennyi izgalmas lehetőség az odavezető úton. Aztán a menekülésükben is, hiszen a rendőrség, katonaság épp ekkor indít hajtóvadászatot. Körülbelül így foghattak bele ebbe a filmbe és éppen mert gyakorlott filmesek, végül elhelyeztek benne néhány mélyebbnek látszó társadalmi, lélektani gondolatot is arról, hogy miért is lesz valaki bandita, s hogy milyen kevés választja el a gyilkolástól az úgynevezett tisztességes embert is, ha következmények nélkül lövöldözhet. Néhol már közel járnak Fondatoék ahhoz is, hogy mélyebb összefüggéseket tárjanak elénk, uralkodni engedvén a kontrasztokat és leleplezvén a félelmetes hír mögötti kisszerű valóságot, ízlésük és vállalkozásuk jellege azonban újra és újra visszakalauzolja őket a hamis, feszínes eszközökhöz. Az eredeti cím „I protagonisti” őszintébb, mint amit a film nálunk kapott: itt valóban csak főszereplők vannak, nem élő, drámai figurák, és a főszereplők között is a legtöbbre a csodálatosan szép hegyvidék becsülhető. ■ Kürti László NULLA DÉLKÖR. A kormány megbízottja és a bandavezér (Ryszard Filipski és Janusz Klosinski) SZENZÁCIÓVADÁSZOK. A kiránduló társaság és a bandita Szardínia sziklái között (Lou Castel, a bandita alakítója, Jean Soret, Sylva Koscina, Luigi Pistilla)