Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-14 / 28. szám
I^^IPH^Beszámoló három fiatal énekes sikeréről •A hét rádió- és könyvkritikája • Búcsú Otto Klemperertől • Régi orosz művészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Bukósisak RÁDIÓ Két élet nyílik meg előttünk Vészi Endre új hangjátékában: a cserbenhagyó gázolóé és az áldozaté. Az előbbi országszerte ismert vidéki színész, az utóbbi fiatal táviratkihordó. A színészt pályája, sikerei csúcsán, de valójában kiégetten, önmagával békétlen lelkiállapotban éri a megrázkódtatás. A fiatalember viszont álmai netovábbjának elérésekor, a hőn áhított motorkerékpár nyergében válik a baleset áldozatává. Sokáig úgy vélik megmenthető, ám a valósággal csodaszámba menő javulás után embólia végez vele. A kórházi ágyon emlékezetében végigpereg életének filmje, amely a keserves nevelőintézeti indulástól ábrándjainak megvalósulásáig vezet. Ugyanakkor a lelkiismeret gyötrődéstől megkínzott színész mindent elkövet, hogy jóvá tegye a cserbenhagyás bűnét, következő bemutatójára készülve szintén visszapillant múltjára, pályafutására, megvizsgálja egész életét. A hangjáték feszült drámai alaphelyzetéből Vészi Endre ezúttal nem tudott jelentős, hatásos művet alkotni. Az áldozat cserbenhagyása olyan súlyos bűn, amely minden rokonszenvünket megvonja a színésztől; hiába jár a fiú kórházi betegágyához, hiába kutatja fel annak múltját, hiába próbálja meg hosszú beszélgetés során revidiálni művészeti nézeteit, a jóérzésű hallgató csak arra gondol: jelentkeznie kellene a rendőrségen, mert tettéért nemcsak önmagának, vagy régen nem látott apjának felelős, hanem a társadalomnak is, amely okkal bünteti igen szigorúan az áldozatát cserbenhagyó gázolót. Vészi Endre vagy nem tűzte ki elég világosan maga elé hangjátékának eszmei, erkölcsi célját, vagy nem tudta szándékát ebben a cselekmény és dialógus láncolatban megvalósítani. Akárhogyan van is, ez a műve meg sem közelíti korábbi méltán elismert rádiójátékainak színvonalát. Iglódi István szenvtelen, időnként meglehetősen tempótlan rendezésében az együttes tagjai jobbára szürkén, egyhangúan mondták fel szerepüket. Barta András KÖNYV A kísérletező ember Németh László könyve, amely az életmű-sorozat legújabb darabjaként jelent meg a könyvesboltokban, a címével is jellemzi, minősíti és mintegy kiszolgáltatja önmagát. Az írónak talán ha nem is a legnagyobb, de mindenesetre legjellemzőbb könyve ez a kötet, amely nemcsak tartalmában kivételes teljesítmény, hanem egy magatartás megteremtésében, felépítésében is. A kísérletezés itt ugyanis nem egyszerűen merész vállalkozást, kutató kedvet, szenvedélyt jelent, hanem erkölcsi erőt kívánó szellemi fegyelmet, védekezést és kivételes lelkierőt, amely a robotként nehezedő feladatokból is szellemi felfedezéseket képes kisajtolni. Amikor A tanügy rendezése című kis füzet a felszabadulás után először került a kezembe, érezni lehetett ebből a kiáltványszerű pontossággal és katekizmus tömörségű keménységgel megfogalmazott gondolatösszegezésből, hogy az írónak a tanításról, az iskoláról nemcsak álmai, víziói vannak, hanem elvei, sőt a legtöbbet kívánó és legtöbbet kiváltó óraadói tapasztalatai is. De fordítóként sem egyszerűen a művek, nyelvek szellemiségét boncolhatta, hanem a kultúrák születését, élettanát, mintegy biológiai működését tudta nyelvi közelítésből is feltárni. Sőt, a különböző nyelvek búvárlása arra is eszmélteti, hogy a magyar nyelv milyen feltételekkel tudja vállalni a hódítás, a befogadás, a kifejezés és költői megfogalmazás kiteljesítését. A kötet legdrámaibb fejezete a hypertóniáról szóló önvizsgálatok, megfigyelések rendszerezése. Az írói megfigyelőkészség, az esszéíró elemzési kultúrája, a szépíró leíró stílusbravúrjai és a betegséggel küzdő ember drámai önelemzései oly megrendítően vannak együtt jelen ezekben az írásokban, hogy egyszerre nyűgöznek le az elemzések fájdalmas igazságával és logikus tárgyilagosságával. Valóban példaszerű és hősi ez a magatartás, olyan tudósra emlékeztet, aki mintegy végső érvként kísérletei igazolásául önmagát is képes feláldozni. Németh László számára a kísérlet így lett az alkotóerő fenntartásának és a művészetért folytatott szellemi és biológiai küzdelemnek megrendítő eszköze ... (Magvető Kiadó). Illés Jenő Három fiatal énekes Győztesek Elgondolkoztató jelenség, hogy három fiatal operaénekesünk aratott diadalt a nyár elején a világ másmás szögletében rendezett nemzetközi versenyen. Mindhárman jóformán pályakezdők még, mindhárman Révhegyi Ferencné növendékei voltak a Zeneművészeti Főiskolán, és Varga Pál tanította be őket szerepük eredeti nyelven való előadására. Sass Sylvia szófiai Nagydíja? Születésnapi ajándék. Hiszen ez a karcsú, kislányos termetű, okos tekintetű, vonzó arcú fiatal énekesnő július 12- én ünnepli huszonkét éves születése napját. Az ötvenhét versenyző közül Szófiában ő volt a legfiatalabb, afféle csodagyermeknek tekintették. (Pedig 1971-ben a bécsi énekversenyen már hatodik lett, és tavaly ősszel első díjas volt a Kodály-versenyen.) A több fordulós, rendkívül nagy igényű szófiai verseny betetőzéseképpen a Traviatával nyerte el a Nagydíjat. Jól emlékszem, hogy amikor tavaly, a Traviata IV. felvonásával diplomázott, milyen légies piánokkal, érett szerepformálással remekelt. Igen ám, de Sass Sylvia a Traviatával azóta sem találkozott a színpadon, a teljes szerepet — tetejébe pedig olaszul — Szófia előtt még sosem énekelte. — Ezt nem mertem elmondani ott senkinek, csak a karmesternek vallottam be, mielőtt színpadra léptem. Se zenekari, se színpadi próbánk nem volt, csupán zongorakísérettel egyeztettük a tempókat, és a díszleteket az előadáson láttam először. Sass Sylviát Szófiában Liszt Loreley című dalának előadásáért a kiváló kamaraéneklés különdíjával is jutalmazták. De ne feledkezzünk meg a verseny másik magyar résztvevőjéről sem Rohonyi Anikóról, aki ötödik lett Szófiában. Sass Sylvia elragadtatással beszél róla, milyen gyönyörűen énekelte Don Carlos Erzsébetet, az ugyancsak nagy tehetségű fiatal énekesnő. Ő is először énekelte szerepét a versenyen, itthon csak részleteket adott elő belőle — emlékezetes sikerrel — egyik vizsgaelőadásán. Az elmúlt évadban mindketten az Opera ösztöndíjasai voltak, csak most léptek elő magánénekessé. Sass Sylviát a Nagydíj eredményeképpen egyhónapos vendégszereplésre hívták meg Bulgáriába: a Traviatát és a Bohémélet Mimijét énekli. És idehaza? Szeptember 30-án először az Otello Desdemonáját énekli, október 28-án pedig Szokolay Sámsonjának bemutatóján Delilaht. Kováts Kolos három év óta tagja az Operának, 1971-ben első díjat nyert a budapesti Erkel versenyen. Don Carlos Fülöp királya szerencsét hozott neki. 22