Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-14 / 28. szám

I^^IPH^Beszámoló három fiatal énekes sikeréről •A hét rádió- és könyvkritikája • Búcsú Otto Klemperertől • Régi orosz művészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban Bukósisak RÁDIÓ Két élet nyílik meg előttünk Vészi Endre új hangjáté­kában: a cserbenhagyó gázolóé és az áldozaté. Az előbbi országszerte ismert vidéki színész, az utóbbi fiatal távirat­kihordó. A színészt pályája, sikerei csúcsán, de való­jában kiégetten, önmagával békétlen lelkiállapotban éri a megrázkódtatás. A fiatalember viszont álmai netovábbjá­nak elérésekor, a hőn áhított motorkerékpár nyergében válik a baleset áldozatává. Sokáig úgy vélik megmenthető, ám a valósággal csodaszámba menő javulás után embólia végez vele. A kórházi ágyon emlékezetében végigpereg életének filmje, amely a keserves nevelőintézeti indulástól ábrándjainak megvalósulásáig vezet. Ugyanakkor a lelki­ismeret gyötrődéstől megkínzott színész mindent elkövet, hogy jóvá tegye a cserbenhagyás bűnét, következő bemu­tatójára készülve szintén visszapillant múltjára, pályafu­tására, megvizsgálja egész életét. A hangjáték feszült drámai alaphelyzetéből Vészi End­re ezúttal nem tudott jelentős, hatásos művet alkotni. Az áldozat cserbenhagyása olyan súlyos bűn, amely min­den rokonszenvünket megvonja a színésztől; hiába jár a fiú kórházi betegágyához, hiába kutatja fel annak múlt­ját, hiába próbálja meg hosszú beszélgetés során revidiál­­ni művészeti nézeteit, a jóérzésű hallgató csak arra gon­dol: jelentkeznie kellene a rendőrségen, mert tettéért nemcsak önmagának, vagy régen nem látott apjának fe­lelős, hanem a társadalomnak is, amely okkal bünteti igen szigorúan az áldozatát cserbenhagyó gázolót. Vészi Endre vagy nem tűzte ki elég világosan maga elé hangjátékának eszmei, erkölcsi célját, vagy nem tudta szándékát ebben a cselekmény és dialógus láncolatban megvalósítani. Akár­hogyan van is, ez a műve meg sem közelíti korábbi mél­tán elismert rádiójátékainak színvonalát. Iglódi István szenvtelen, időnként meglehetősen tem­­pótlan rendezésében az együttes tagjai jobbára szürkén, egyhangúan mondták fel szerepüket. Barta András KÖNYV A kísérletező ember Németh László könyve, amely az életmű-sorozat legújabb darabjaként jelent meg a könyvesboltokban, a címével is jellemzi, minősíti és mintegy kiszolgáltatja ön­magát. Az írónak talán ha nem is a legnagyobb, de min­denesetre legjellemzőbb könyve ez a kötet, amely nem­csak tartalmában kivételes teljesítmény, hanem egy ma­gatartás megteremtésében, felépítésében is. A kísérletezés itt ugyanis nem egyszerűen merész vállalkozást, kutató kedvet, szenvedélyt jelent, hanem erkölcsi erőt kívánó szellemi fegyelmet, védekezést és kivételes lelkierőt, amely a robotként nehezedő feladatokból is szellemi felfedezése­ket képes kisajtolni. Amikor A tanügy rendezése című kis füzet a felszabadulás után először került a kezembe, érezni lehe­tett ebből a kiáltványszerű pontossággal és katekizmus tömörségű keménységgel megfogalmazott gondolatössze­gezésből, hogy az írónak a tanításról, az iskoláról nemcsak álmai, víziói vannak, hanem elvei, sőt a legtöbbet kívánó és legtöbbet kiváltó óraadói tapasztalatai is. De fordító­ként sem egyszerűen a művek, nyelvek szellemiségét bon­colhatta, hanem a kultúrák születését, élettanát, mintegy biológiai működését tudta nyelvi közelítésből is feltárni. Sőt, a különböző nyelvek búvárlása arra is eszmélteti, hogy a magyar nyelv milyen feltételekkel tudja vállalni a hódítás, a befogadás, a kifejezés és költői megfogalmazás kiteljesítését. A kötet legdrámaibb fejezete a hypertóniáról szóló ön­vizsgálatok, megfigyelések rendszerezése. Az írói megfi­gyelőkészség, az esszéíró elemzési kultúrája, a szépíró le­író stílus­bravúrjai és a betegséggel küzdő ember drámai önelemzései oly megrendítően vannak együtt jelen ezek­ben az írásokban, hogy egyszerre nyűgöznek le az elem­zések fájdalmas igazságával és logikus tárgyilagosságával. Valóban példaszerű és hősi ez a magatartás, olyan tu­dósra emlékeztet, aki mintegy végső érvként kísérletei iga­zolásául önmagát is képes feláldozni. Németh László szá­mára a kísérlet így lett az alkotóerő fenntartásának és a művészetért folytatott szellemi és biológiai küzdelemnek megrendítő eszköze ... (Magvető Kiadó). Illés Jenő Három fiatal énekes Győztesek E­lgondolkoztató jelenség, hogy há­rom fiatal operaénekesünk ara­tott diadalt a nyár elején a világ más­más szögletében rendezett nemzetközi versenyen. Mindhárman jóformán pá­lyakezdők még, mindhárman Révhe­gyi Ferencné növendékei voltak a Ze­neművészeti Főiskolán, és Varga Pál tanította be őket szerepük eredeti nyelven való előadására. Sass Sylvia szófiai Nagydíja? Szüle­tésnapi ajándék. Hiszen ez a karcsú, kislányos termetű, okos tekintetű, vonzó arcú fiatal énekesnő július 12- én ünnepli huszonkét éves születése napját. Az ötvenhét versenyző közül Szófiában ő volt a legfiatalabb, affé­le csodagyermeknek tekintették. (Pe­dig 1971-ben a bécsi énekversenyen már hatodik lett, és tavaly ősszel első díjas volt a Kodály-versenyen.) A több fordulós, rendkívül nagy igényű szófiai verseny betetőzéseképpen a Traviatával nyerte el a Nagydíjat. Jól emlékszem, hogy amikor tavaly, a Traviata IV. felvonásával diplomázott, milyen légies piánokkal, érett szerep­formálással remekelt. Igen ám, de Sass Sylvia a Traviatával azóta sem talál­kozott a színpadon, a teljes szerepet — tetejébe pedig olaszul — Szófia előtt még sosem énekelte. — Ezt nem mertem elmondani ott senkinek, csak a karmesternek vallot­tam be, mielőtt színpadra léptem. Se zenekari, se színpadi próbánk nem volt, csupán zongorakísérettel egyez­tettük a tempókat, és a díszleteket az előadáson láttam először. Sass Sylviát Szófiában Liszt Loreley című dalának előadásáért a kiváló ka­maraéneklés különdíjával is jutalmaz­ták. De ne feledkezzünk meg a verseny másik magyar résztvevőjéről sem Rohonyi Anikóról, aki ötödik lett Szó­fiában. Sass Sylvia elragadtatással be­szél róla, milyen gyönyörűen énekelte Don Carlos Erzsébetet, az ugyancsak nagy tehetségű fiatal énekesnő. Ő is először énekelte szerepét a versenyen, itthon csak részleteket adott elő be­lőle — emlékezetes sikerrel — egyik vizsgaelőadásán. Az elmúlt évadban mindketten az Opera ösztöndíjasai voltak, csak most léptek elő magán­énekessé. Sass Sylviát a Nagydíj eredménye­képpen egyhónapos vendégszereplésre hívták meg Bulgáriába: a Traviatát és a Bohémélet Mimijét énekli. És ide­haza? Szeptember 30-án először az Otello Desdemonáját énekli, október 28-án pedig Szokolay Sámsonjának bemutatóján Delilaht. Kováts Kolos három év óta tagja az Operának, 1971-ben első díjat nyert a budapesti Erkel versenyen. Don Carlos Fülöp királya szerencsét hozott neki. 22

Next