Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-25 / 21. szám
Sikerek közben „Eleven világot a színpadon../" Babarczy Lászlónak, a Kaposvári Csiky Gergely Színház tehetséges rendezőjének a nevét egyre többen ismerik a szakma szűken vett körén kívül is. Eredményei elismerésre méltók és ennek nyomán valószínűleg biztosított számára az alkotó munkához szükséges egészséges légkör is. — Valóban, lényeges egzisztenciális problémáim nincsenek, mint „magánembert” nem nyomaszt semmi, igaz, sokat kell utaznom Budapest és Kaposvár között, de ezt a kis kényelmetlenséget a szakmáért igazán érdemes vállalni. — Így szólt a mondat: „mint magánembert nem nyomaszt semmi”. — Bár a kettőt nem szívesen választom külön, de ami igazán nyomaszt, az nem magánemberként érint. A céljaink és a megvalósítás lehetősége közötti jelenlegi ellentmondásokra gondolok és arra, hogy ne „színház-színházat’’ csináljunk, hanem olyat, aminek hitele van — nem elvont kulturális és esztétizáló hitele —, s a mi mai életünkre vonatkozó jelentéssel bír és azért nézi meg a közönség, mert úgy érzi, hogy személyes köze van hozzá. — Mit jelent az „elvont kulturális és esztétizáló hitel” meghatározás? — Brecht nyomán valahogy úgy fogalmaznám meg: oly módon kell megküzdeni a magunk színházáért, hogy ki kell bújnunk abból a hálóból, amit az előző korok a saját ízlésük szerint szépnek aposztrofáltak, tehát, hogy a színház ne az unalmas szépség világa legyen, hanem az eleven, izgalmas világot mutassa be. — Vannak ennek akadályozó tényezői? — Természetesen elsősorban olyan darabokat kell játszani, amelyek erre alkalmasak, de talán még ennél is fontosabb, hogy a színházi alkotóközösséget egységes, újat akaró szellem hassa át. Itt nemcsak egységes világnézetre gondolunk, hanem egységes esztétikai törekvésekre is. — A többes szám szándékolt? — Igen, a kaposvári színházban kialakulóban van egy ilyesfajta közösség. — Miért szükséges hangsúlyozni a közösség fogalmát? — Szívesen hangsúlyozzák ezt az egységet, de többnyire nem sikerül megvalósítani. Általában az történik — ez a magyar színházi élet hagyományaiban gyökeredzik —, hogy a színházak a személyes sikereikért küzdő csoportokra, vagy individuumokra bomlanak föl. Vagyis így elvtelenné, etikátlanná válik a színházi tevékenység. Ami persze nem azt jelenti, hogy akik csinálják, elvtelenek, vagy erkölcstelenek, hanem azt, hogy az a szellem, aminek át kéne hatni és összetartani őket, nem tud elég erős lenni. Még nem is valamiféle szakmai-erkölcsi hozzáállást kifogásolok, hiszen a függöny felgördülése után mindenki egyformán igyekszik képessége legjavát nyújtani, hanem azt, hogy sokszor erőtlenek, gyengék az irányfények, amelyek ezt a munkát vezethetnék. Ilyenkor természetszerű, hogy a színészek, rendezők magukramaradottaknak érzik magukat és a legkülönbözőbb módokon próbálkoznak sikereket elérni. Én nem arra gondolok, hogy valami utópisztikusan boldog állapot jöjjön létre, hiszen a színházi munka egyénekre épül, de határozott szellemű közösségben még a bukások is értelmesek lehetnek. Egy szilárdnak nevezhető értékrend mindenkinek megkönnyítené a munkáját. — Ez a törekvés nem általános? — Én azt hiszem, hogy már nagyon sok színházban folyik ezért a küzdelem. Természetesen az lenne a legjobb, ha ez a légkör a színházi élet részében megvalósulna és mindenki tudná, mennyivel járult hozzá a magyar színház szellemi arculatának megteremtéséhez. — a k — Egy fiatal rendező tapasztalatai „A hitem változatlan" Ebben az évadban a Békés megyei Jókai Színház vezető rendezője, tavaly ugyanebben a színházban volt. Három évig a Mikroszkóp rendezője, előtte egy évig a veszprémi színháznál dolgozott A bölcsészkar elvégzése után került a főiskola rendező szakára. — Nálunk a művészetoktatás a színpad hátsó falától a zenekari árokig tart, ezen túl a szakma ködfelhőbe burkolódzik, — mondja Szűcs János. — Pedig nem jó dolog a közönségtől elszakadva, öncélúan „művészkedni”. Én ebben az ügyben olyan fokon vagyok elkötelezett, hogy nem is értem, hogyan lehet figyelmen kívül hagyni a nézőtéren ülő embereket, a rendezők, hogy tudnak elszakadni, „társadalommentesen " dolgozni. — Mi hát a rendező feladata? — A színház művészeti, egyszersmind társadalmi intézmény. Feladata nem egyszerűen a szórakoztatás, és kulturális nevelés. Ez is, de nem csak ez. Feladata az is, hogy művészi eszközökkel politikai állásfoglalást képviseljen. A rendező feladata tehát világnézeti színházat teremteni. Ez mindenféleképpen indulatokat kavar föl, de a semmi nem kavar föl semmit. — Mennyire látszik reálisnak e koncepció megvalósítása? — Hogy ezt hol, melyik színházban fogom tudni megvalósítani, most nem tudom. Ez többféle körülmény közrejátszásától függ. Nincs nagy szakmai múltam, de a békéscsabai két év nyomán — amikor igen jó helyzetben voltam — talán körvonalaiban kiderült, hogy milyenfajta színházat akarok csinálni. A lehetőségek azonban annyiban korlátozottak, hogy a jó alkotó légkörhöz belső biztonságérzetre is szükség van. Ebben most — külső okoknál fogva is — némileg híjában állok. — Milyen egy vidéki színház rendezőjének élete? — Aki vidéki rendezőséget vállal, az vállalja azt is, hogy nagyon nehéz életet él. Az évad derekán feleségemmel — aki Pesten él — gyakorlatilag hetente három órát találkoztunk, mert éppen azon a napon tanít egész nap, amikor én szabadnapos vagyok. Kisfiámat ugyanennyit láttam. — A következő évadra a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződött. — Budapestre hazajárni onnan sem lesz könnyebb, de örömmel vállalom. — Térjünk vissza a színházi elképzelésekhez. Mi kell hozzá, hogy megvalósuljanak? — Én nem ragaszkodom a vezetői pozícióhoz, de azt szeretném, ha olyan munkát végezhetnék, amihez kedvem van. Az esetek többségében azonban ez csak akkor érhető el, ha a kedv mellé „helyzet” is társul. A békéscsabai színházban már kialakult a színészek között egy viszonylag egészséges légkör, egyre több színész érzi darabonként a helyét. — A Szűcs János által rendezett darabokra az üde, bizakodó, humor jellemző. — A hitem változatlan. (B. K.) Szűcs János, a Békés megyei Jókai Színház vezető-rendezője Új szerepek előtt „Mintha állandóan készülnék..." Tucatnyi filmben, tévéjátékban játszott. Csak emlékeztetőül: Hahó, a tenger!, Szindbád, Végre hétfő, Rózsa Sándor. Jönnek az újak is: Luttor Mara Jelbeszédje, Fazekas Lajos Ámokfutása. Játszott a Gyermekszínházban Tündér Ilonát és Győrben, mint vendég, Shakespeare-t. Ádám Ottó tanítványa, az induláskor Horváth Teri igazította meg a nyakláncát, emberi szóval szólt hozzá Szirtes Ádám. Mégis ... — Szeretem a magányt, s ami talán még rosszabb: keresem is. De nem lehet az sem, hogy ez az igazi természetem: mintha rá lennék kényszerítve. Nem, nem egyformák a napjaim. Van, hogy délelőtt próbálok, délután és este fellépek, közben szinkron és néha film, máskor meg semmi. Amíg Győrben voltam, egész nap próbáltunk, elég sokat utazgattam. Pestre vissza egy filmbe, azt hittem, hogy nagyon kifáradtam. De csak egészen rövid ideig tudok pihenni. Pihenés közben öszszegyűjtök egy csomó feszültséget, amit csak a munka tud levezetni.Nagy költő lehet Huszárik Zoltán, ha felfedezte Muszte Annában a virágáruslányt. A Szindbád virágáruslánya Muszte Anna. Szép és kiszolgáltatott, de nem feltűnően szép és nem feltűnően kiszolgáltatott. Ha feláll a metró mozgólépcsőjére, nem ismerik fel.) — Hiszek abban a színházban, ahová szerződtem, hiszek abban a szeretésben, amellyel fogadtak. Szerettem nagyon a gyerekeket, a Gyermekszínházat, de nagyon szeretnék sokat énekelni és táncolni a Vidám Színpadon ... Maximalista vagyok, eddig nem olyannak látszottam, mint amilyen vagyok, mint amilyen lenni szeretnék. Ha nincs is sok lehetőségem, legalább igényem legyen, önmagammal szemben. Nekem nagyon kell a szabadság, nagyon kell a szeretet, hogy levegő legyen körülöttem a színpadon. De szükség van feladatra is. Ez biztos, hogy így van... (Az osztálytársai: Bencze Ilona, Marsek Gabi, Tímár Béla, Koroknay Géza, Szegváry Menyhért, Nagy Gábor. Ki, hol tart most? És hozzájuk képest hol tart Muszte Anna? őt nem érdekli, nem izgatja a közismertség-sorrend. Bízik magában, az időben, a tapasztalatokban, a munkában. — Törőcsik Marit nézem meg legtöbbször a színházban. Sokat gondolok rá, talán a példaadómnak is mondhatnám, ha nem tisztelném annyira. Olyan bölcs! Annyit tud az életről, a színházról! A nagy álmokból elég volna, ha egy is megvalósulna: egyszer vele, neki, érte játszani! Minden szavának, mozdulatának emberi fedezete van. Ezt pedig nem lehet utánozni, eltanulni. Ha elmegyek valahová, minden kő, fa, hegy, folyó tud mesélni. S ha nem hallom a mesét, akkor kitalálom magam. Ha felveszem a jelmezt, ha díszletek közé kerülök, akkor kapom meg azt a lökést, amitől kontúrt tudok rajzolni egy figurának, alaknak, hangulatnak. Nyitott szemmel járok, de nem veszek észre mindent elsőre. Viszszatérek, szorongva nézem, mi az, amit akkor nem vettem észre? Néha csak egy apróság kerül rá az első képre, az első benyomásra. Máskor épp a lényeget nem veszem észre elsőül, csak az apróságokat. Nem hiszek az impressziók csalhatatlanságában. Én próbálni szeretek előadás előtt, nem szöveget elemezni. Akció közben, menet közben szerzem meg a figura karakterét, nem ábrándozva. (Nem könnyű elhagyni a gyerekeket, a meséket, a megtalált gyermekkort. Emlékszik a grundra, ami a ház mellett volt.) — A vidéki életre jobban emlékszem: a kerítés foghíjaira, a láda mintáira, amin dédnagyanyám ült, a történetekre, amiket mesélt. Egyetlen jó szótól kezdtem el jól tanulni. Egy ilyen jó szót mindig várok, most is.Énekelni fog? Táncolni fog? Vidám színházat szeretne, örömöt, kedvet nekünk. Énekórák jönnek, táncórák mennek — igazából Csehovot idézi Muszte Anna. Azt mutatja meg nézőknek, nekünk, amit elmulasztottunk az életünkből. És azt, hogy érdemes elindulni nagy, szép célokért. Ha énekelve, ha táncolva — hát úgy.) (a. m.) mi Séta a kertben Muszte Anna 77