Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-15 / 42. szám
Színházi esték • Szín Pisztoly az uborkásüvegben KAPOSVÁR: Ivanov Vidéki színházaink műsorfüzetei sok tanulsággal szolgálnak. A Csiky Gergely Színház dramaturgiája most azt találta ki, hogy Csehov leveleiből ad bőséges válogatást. (Nem néztem utána, de úgy tűnik, olyan levélrészlet is van a szövegek közt, ami még sehol sem jelent meg magyarul. Még a zárójelen belül maradva: a műsorfüzetet Litvai Nelli szerkesztette.) Most pedig következzék egy idézet: „Képzeletemben Ivanov és Lvov élő emberek. Itt vannak az agyamban, és úgy érzem, hogy egy centimétert sem hazudtam, egy jottányit sem okoskodtam túl a kelleténél. Ha papíron nem élnek és nem világosak, akkor nem ők a hibásak, hanem az, hogy képtelen vagyok a gondolataimat átadni." Nos, a kaposváriak, Zsámbéki Gábor vezérletével bebizonyították: Csehov képes volt átadni a gondolatait. Csehov, mint minden klasszikus egyszerre vallott saját koráról és a miénkről is. A miénkhez hogyan lett köze? Úgy, hogy Zsámbéki Gábor — valamiféle sztetoszkópot illesztve Ivanov mellkasához —, kihallotta a mű valódi szívverését, a vallomást és az ítélkezést. Ilyenek vagyunk, de nem jó, hogy ilyenek vagyunk. Nem szabad ilyennek lennünk. Az előadást Pauer Gyula díszletében látjuk. Egyenrangú társaként a rendezőnek, egyenrangú társaként a színészeknek. Nem jó szó itt már a bevett kifejezés: díszlet, kulissza. Élő, vagy majdnem élő anyag a „díszlet” anyaga: korhadó fakéreg. Az első felvonásban több centiméter vastagon áll a színpadon, s ettől a szereplők járása bizonytalanná válik. Alig lehet megállni rajta, az apró buckákon, göröngyökön pontosan kell egyensúlyozni. A romlás, a pusztulás képei? Közhely. Pontos ábrázolása, megjelenítése, kifejeződése annak, hogy ezeken a rögökön kellene a szereplőknek megállni, megvetvén lábukat, méghozzá sürgősen: addig, míg fiatalok. Négy felvonásban játszszák az előadást, három szünettel. Kell ez a három szünet, hogy felkészüljünk a várhatóra, a kitalálhatóra, hiszen tudjuk: Csehov pisztolya — a végén — el fog dördülni. És — micsoda groteszk fintor a dramaturgiákra! — Ivanov pisztolya sokáig ott úszkál egy uborkásüvegben, a részeg, zsivalyozó társaság jóvoltából. Ivanov, konyakig nyúlva a dunsztosüvegbe, kiemeli, aztán sokáig tisztogatja. Nem, még nem a halálra készül. Csak jelzi, hogy nem a duhaj, szomjas, káposztát zabáló, vodkát vedelő társasághoz tartozik. De bekeríttetett adósságai vannak, felesége betegségével nem tud igazán mit kezdeni, fiatal szerelmével sem, senkivel sem. Ivanov beteg, amint a világ is beteg. E betegségnek nincs neve. Ezért orvossága sincs. Ivanov felesége meghal, Ivanov elvehetné fiatal szerelmét, de tettét megvalósíthatatlannak érzi. Az élet nem kezdhető el elölről. Lvov doktor feleségének orvosa hiába hivatkozik folytonosan a becsületre, a tisztességre. Ivanov becsületesebb, tisztességesebb mindenkinél. Ivanovot felmenti az előadás, a rendezés. A néző is. Zsámbékiról eddig is tudtuk, hogy legjobb rendezőink egyike. Most nemzedékéről vall. Azokról, akik tehetségesnek, mondhatni, zseniálisnak indultak, de aztán „minden egész eltörött ...” Ez az aránylag egyszerű felismerés a darab egészén makacs következetességgel valósul meg. Az emlegetett korhadékokat később komoly kupacokká söprik össze. Mint megannyi töppedő sírhalom, az esküvőn összegyűlő szereplők rajtuk sírnak, rájuk borulnak, Ivanov pedig, pisztolya segítségével, ide temetkezik. Pedig nemrég még új életre készült. Szása, a fiatalság érzékien megvalósult képlete feladatának tartaná a megmentését, Ivanov föltámasztását a tetszhalálból. Nemrég még négykezest játszottak itt pörgő ujjakkal a kisleányok, furcsa, lehetetlen, de ismerős emberek mászkáltak itt, fogadkoztak, áltatták magukat és egymást.Nincs hely se az előadás, se se a darab részletes leírására. De ha ítélet kell, tessék: mindkettő remekmű. Helyet kell szorítani a színészeknek. Rajhona Ádám Ivanovot olyannak ábrázolja, amilyennek Csehov megírta. Vállalja eltékozolt ifjúságát, az őszülés első pillanatát is. Vállalja egész életét. Vállalja a szembenézést, a konzekvenciákat. Ördöggörcsben fetreng a nyitóképben, s ugyaneme görcs tér vissza haláltusájában. Szenved, de nem szenveleg. Kitaszított, a végtelenségig érzékeny. Kemény, de az élet törvényei, a nyomorúság törvényei még keményebbek. Elbukik, de feltámad bennünk újra és újra. Kopott a ruhája, de tartása akár fejedelminek is nevezhető, jó pillanataiban. Fellobbanásai nem kitörések, csak balhiedelmek. Pogány Judit zsidólányfelesége a tehetetlen mártíromság fényeit hozza. Ivanovot egyedül ő leplezhetné le, de beteg és magatehetetlen. Míg él, rokonszenvünk ezé a normális észjárású asszonyé, de miután meghalt, vesszük csak észre, milyen könnyű elfelejteni. Átlagos, átlagos. Kun Vilmos öregedett grófja mániákus. „Badarság, badarság...” hajtogatja, de a nyomorúságot, a szegénységet ő se képes legyűrni. Szánandó, sebezhető, akárha egy öreg Ivanov is lehetne. Dánffy Sándor joviális lányos apa. Pontosan formált karakter, nem édeskés egészen, de igazán meg sem keményedő. Olsavszky Éva a feleségét adja, néhány mondatos szerepéből is kifénylik életismerete, tudása, szép tehetsége. Tóth Éva is. Itt pontot kellene tenni. Persze, hogy nem kész színésznő. Azért főiskolás. Mégis képes egy kulcsszerep elját-' Szására. Helyey László Lvov doktorának tiszta tekintete és balga becsületessége kacérkodik rokonszenvünkkel. Míg a rábízott asszony él, hiszünk neki. De az asszony halálával kitetszik: bábfigura csak, egy sohasem volt-sohasem lesz becsületesség viaszából. Ha fény éri, elolvad, vonásai elmosódnak. Csákányi Eszter nem fél a harsány eszközöktől. Neki szabad élemedettnek, élvetegnek lenni, látszik, hogy csak a pénze adja azt a látszatot, hogy igazán élő. Vajda László bőven patakzó humorral, kedvvel ad egy minden lében kanál jószágkormányozót. Nagy tervek, nagy csődök: ő föl se veszi, mert az a típus, aki a társaság lelke. Ez a lélek épp oly üres, mint a társaság. A színész humora pompás, a figuráé elviselhetetlen. Csernák Árpád kártyás fiatalembere remek találat. Néhány mondatos szerepében is pontosan jelez egy csehovi karaktert. Dehát olyan jó mindenki, a színlap sorrendjében írom a neveket: Farkas Rózsa, Lukács Andor, ifj. Mucsi Sándor (micsoda humora van!), Stella Attila, Jeney István, ifj. Somló Ferenc, meg a további vendégek: Kari Györgyi, Simány Andrea, Raskó Erzsébet, Csernella Ágnes, Jancsik Ferenc és Galkó Bence. Tragikusan szép, felemelően okos előadás. A rendező munkatársai: Saád Katalin és Gazdag Gyula. Zene: Székely Iván. A darabot Elbert János fordításában játsszák Apáti Miklós Rajhona Ádám és Tóth Éva is. (Fotó: Fábián József) .