Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-17 / 11. szám
SÁNDOR IVÁN: HÍV színészi siker KÖRÜLMÉNYEI Gábor Miklós másfél évtizede játszotta először a Nem félünk a farkastól főszerepét. Most látjuk, hogy Albee drámája, George alakja, ellentétben a század második felének válságállapotát a napi divatok szintjén kifejező darabokkal, színpadi figurákkal, mélyül az időben, jön tovább az évtizedekkel, újabb szembesítésekre, végiggondolásokra ad alkalmat a korról, a századközép után a századvég szituációiról. De azt is méri, hogy ezt, immár az idővel együtt futó színpadi jelenlétet a színész milyen művészi-szellemi együtthaladással, újdonságokkal hitelesíti. A Szerep és a Játszó közösen alakítja ki a feszült történésekkel teli folyamatosságot, és együttesen három dologra is rámutat: mi a különbség a tizenöt év előtti George-alakítás és a mai között?; mit fejez ki ez a különbség a korszellem változásából?; mi a kapcsolata mindehhez, és mi a szerepe mindebben a színész művészetének? Az alakítás mindkét alkalommal teljes, nemcsak Gábor Miklós pályáján, hanem a hatvanas esztendők végének, illetve a nyolcvanas évek elejének magyar színjátszásában. A különbségek mégis határozottak. Gábor akkoriban az Albee-dráma történészprofesszorának alakjában elsősorban a kiszolgáltatott személyiség létkörülményeinek nyílt felismeréséért folytatott töprengéseit-küzdelmeit állította előtérbe, a szembeszegülést, a bele nem nyugvást. Most egy minden küzdelemalternatívát már végigpróbált, minden esélyt megtapasztalt, kiszolgáltatottságát jól ismerő egyéniséget ábrázol, aki a tisztánlátással, áttekintéssel és ítélkezéssel kerül fölébe saját kiszolgáltatottságának. Erejét akkor az emberi integritásért folytatott elszánt igyekezet adta; most a már megszerzett integritás, önszembenézéseinek legfontosabb láncszemei akkor a saját elrontott életének részletfelismeréseiben voltak; ma annak tisztánlátása, hogy magának az Életnek a jellegéhez tartozik az, hogy tele van elrontottsággal. Vagyis: Gábor Miklós Georgeja akkor egy folyamat közben volt, most egy folyamaton túl van. Ezek a hangsúlyeltolódások utalnak a színészi játék és a korszellem kapcsolatára is, és kifejeznek sok mindent abból a történéssorozatból, amit századunknak a tízes évektől kezdődő — más-más történelmi szakaszokban, és más-más társadalmi körülmények között tartó — szakadatlan válságából a színészi játék egyáltalán kifejezhet. Mit értünk ez alatt? Tudjuk, hogy a hatvanas évek, az egész világon megvilágítottak néhány, az egész emberiség számára osztatlanul érvényes kérdést: tud-e egymással háborúk nélkül élni?; véget tud-e vetni a századot fojtogató, létet veszélyeztető bizalmatlanságnak?; meg tudja-e oldani az egész világon egyre éleződőbb faji és nemzetiségi ellentéteket, biztosítva a minoritás és majoritás kapcsolatának általánosan demokratikus kezelését?; a súlyosbodó élelmezési, népesedési, gazdasági kérdésekben talál-e olyan teret, amelyen az államgépezet, az intézmények eluralkodásával szemben a személyiség szerepét-szellemiségét még ébren tarthatja?; legalább értelmezni próbálja-e, hogy az automatizmusok mindent elsöprő folyamatai miképpen csapódnak le az életben, az emberi kapcsolatokban, hogyan őrlik fel az emberi autonómiát? Ne soroljuk tovább. A nyolcvanas 7