Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-17 / 33. szám
ábrázolásában láthatta a közönség. Szentgyörgyiről elterjedt az egymást váltó igazgatók között: „Pista bácsi marad kis gázsira is, nem hagyja a házát, szőlőjét.” Így azután a legnagyobb színésznek volt talán a legkisebb fizetése. Pataky József Kolozsvárról a budapesti Nemzeti Színházhoz szerződött. 1938- ban ünnepelték negyedszázados tagságát. Németh Antal igazgatóval többször is tárgyalt, amíg megállapodtak, hogy milyen darabban milyen szerep legyen a jutalomjátéka. A Csikós című népszínműben Marci számadót játszotta. Gál Gyula méltatta a jubilánst, aranygyűrűt kapott, a tagoktól ezüsttálcát és egy diplomát a színház valamennyi művészének aláírásával. Hosszú életének legszebb kritikáját Krúdy Gyula tömörítette egyetlen mondatba: „Ez a horgasfejű aktor egyenesen Déryné korából jött, hogy elandalítson.” A horgasfejű aktor emlékezései, tárcái, anekdotákkal oldott elbeszélései egy időben rendszeresen megjelentek nyomtatásban az egyik napilap vasárnapi kulturális mellékletében, de publikált az Ignotus szerkesztette Nyugatban is. „Magvetés — aratás’” jeligével részt vett az Országos Színészegyesület Igazgatótanácsa által kiírt Halmos Izor-féle pályázaton, és a „Magyar színészet története 1790—1890” című munkájával elnyerte az első díjat. A Táltos kiadó kötete ma már könyvritkaságnak számít. Nem volt rest, hogy életének történetét papírra vesse. Egy nagyalakú albumszerűségben, több száz gépelt oldalon, élvezetes stílusban foglalkozik családjával, pályatársaival, élete nyolcvanhárom esztendejének fontosabb eseményeivel, sikerekkel és bukásokkal, a dokumentumok hitelességével, dátumokhoz kötötten egyúttal a kor pontos rajzát adja. A Csokonai utcai műhelyházban tárolt anyag volt az alapja az Emkeházban kialakult múzeumnak a harmincas években. A második világháború alatt Pataky József Dénes fia, aki a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, Pannonhalmára, az apátságba menekítette mindkét intézmény kincseit. Visszakerült minden, csak Jászai Mari heverőjével és karszékével nem tudott elszámolni a múzeum becsületes őre, lába kelt az ostrom alatt, végül az is meglett. Pataky Józsefet 1947-ben nyugdíjazták. Akkor adta át a gyűjteményt részben a Nemzeti Múzeumnak, részben a Széchényi Könyvtárnak. Fia, dr. Pataky József orvos, ma itt él a Lenin krt. 2-ben a háromszobásra leválasztott lakásban, és ami édesapja idejében Turay Mihály karnagy zenetára volt, ma ismét eredeti és praktikus célt szolgál, mellékhelyiség. A falon fegyvergyűjtemény, legszebb darabja az ulánus tábornok ükapa lovassági kardja. A másik szobában Shakespeare-t ábrázoló olajfestmény, a neves színész, Gabányi Árpád munkája, Gabányi spiritiszta volt. Megidézte a nagy drámaíró szellemét, és — mint mondta — annak alapján készítette el a portrét. Egy nagy óezüst babérkoszorúnak minden egyes levelére rágravírozva a Kolozsvárott játszott szerepek neve és darabok címe. — Ha kiürült a család pénztárcája, ezt vitték először zálogba — mutat rá dr. Pataky. Felhívja a figyelmemet egy aranyozott keretbe foglalt páholytükörre és egy oszlopfőtöredékre. — Édesapám adott érte húsz koronát a munkásoknak, amikor lebontották a régi épületet. Kezembe adja Katona József Bánk bánja első kiadásának foszladozó, ceruzahúzásokkal és rendezői instrukciókkal meggyötört példányát. A harmadik szobában katonás rendben sorakoznak a színháztörténeti és életrajzkötetek, fölöttük a jubileumi diploma olyan aláírásokkal, amelyet így, egy lapon, a szenvedélyével megáldott vagy megvert autogramgyűjtő, álmában sem láthatott. Jegyzetei között találtam egy Krúdy-idézetet: „A Nemzeti Színház tagjai szent emberek, akiket isten különös kegyelméből küldött a magyar földre.” Pataky József a Nemzeti Színház tagja volt, és ezek szerint szent ember. Jómagam úgy emlékszem rá, hogy növendékgyerkőc koromban időnként feltűnt enyhén hajlott szálfatermete, keveset lépett fel, és mialatt Németh Antal, Nagy Adorján, Abonyi Tivadar, vagy Szilassy Gyula rendezett a „világot jelentő deszkákon”, Pataky Jóska bácsi az agg Szilágyi Lajossal vívta a sivár társalgóban véget nem érő sakkcsatáit, és közben kedélyesen bosszantgatta partnerét: Jaj, de jól já com-comcom-com. Jaj, de jól jácom-com-com-com. A többi szent fél emelettel feljebb játszott. A színpadon valaki ennyire belülről is láthasson . . . Komolyan mondom neked, eddig még egyik férjem sem ismert enynyire.. . Igaz, író férjem még nem volt. .. És aztán erre jönne a nagy poén, az áldás, a mindent aranyba borító, huncutkás, szemérmes és mégis meleg kacérkodás, a poénnak álcázott vallomás: — Eddig . . . Ezzel szemben belép a büfébe a titkárnő. Tisztelettel és határozottan nevén szólítja a szerzőt. A direktor úr szeretettel várja odafent a dolgozószobájában ... Kezdenek tehát elrendeződni a dolgok. A szerző felhörpinti a kávéját, és indul. A házában még érzi azért, hogy valamelyest emelkedett az ázsiója a büfé közönsége szemében az iménti mélyponthoz képest. „Azért ez mégiscsak valaki” — gondolják többen. S a szerző pedig érzi ezeket a gondolásokat. Igaz, ő most sokkal inkább abba az öltözőbe menne fel, de nem lehet. A titkárnő nem tágít mellőle. Liftet is hoz. És be nem áll a szája. Valami elragadtatásról beszél, ami elöntötte az egész színházat. Ilyen itt még nem volt. Egy zseniális darab született, amelyet zseniális rendező fog megrendezni, zseniális színészekkel. Ő csak tudja, hiszen a harmadik felvonást ő gépelte, maszekban, mert a gépírónő nem bírta volna. És akkor még a szerepezést is ő maga végezte. Az egész darabot ő szerepezte. S itt most megint meg kell állni egy pillanatra. Ez megint egy olyan szóömleny, amit a gyakorlatlan szerző hajlamos készpénznek venni. Ám, aki tudja, hogy milyen nehéz és milyen gondosságot kívánó munka egy darabot kiszerepezni, azaz minden egyes szereplőnek végszavakra bontva kigépelni a szerepét, az azt is tudja, hogy így a világ legjobb darabját is egy életre meg lehet utálni. És különben is: egy szerep kiírva, végszavak után egymás alá rakosgatva olyan, mint egy döglött madár az út szélén. Eltaposott szárnyak, lekókadt fej. Aki tehát a darabot kiszerepezi, annak jó véleménye nem is lehet a műről. Az csak a száraz, béna szárnyakat látja. Mégis, mint mond a szerző a titkárnőnek a liftben? — Maga túloz, Irénke (Mancika, Gizike . .. etc.). A direktor viszont nem túloz. Meleg, férfias kézszorítás. Mélyen a szerző szemébe néz, és nyomatékkal konyakot kér be. A szertartásnak, azon felül, hogy megtörténik, hogy kifejezi az egész színház mélységes tiszteletét a szerző iránt, még két sarkpontja van. A direktor beszámol egy sejtelmes telefonálásról, amely ma reggel történt. A hívó fél egy magas fél volt. Lehet, hogy nem is élő személy, hanem csak egy hang, amelyik illetékes hely nézeteit tolmácsolta. Illetékes hely nagyon örül ennek a próbakezdésnek, és csak annyit kötött a direktor lelkére, hogy vigyázzon. Nagyon vigyázzon. Ezt ő — a direktor — jó jelnek tartja. Nem az intést, hanem a figyelmességet. Azt, hogy odafent ennyire számon tartják a dolgot. Ez az egész színháznak is sokat jelent. A másik dolog egy kínos ügy. Talán már hallotta a szerző. Egy vis major. Nem volt más választása a színháznak. Neki, igen. Neki, a női főszereplőnek ma este be kell ugrania. Különben elmaradna az előadás. A 128. S ez pedig, ebben a szorító gazdasági helyzetben ... Ezt meg kell értenie a szerzőnek, ő tudja, milyen fájdalmas ez egy szerzőnek, ha a női főszereplő, akire a szerepet írta, nincs jelen, amikor felolvassa művét. De hát nem volt más választás. És itt lángoló szavak következnek a művésznő hősies önfeláldozásáról. Hogy micsoda kincse a színháznak. Milyen nagyszerű ember. Senki más nem tudná a világon ezt az öregaszszonyszerepet ilyen erőteljes fiatal nő létére egy nap leforgása alatt megoldani. Jöjjön el a szerző este az előadásra és dobjon fel egy csokor virágot. Neki. — Estére hőst avatunk! 13