Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-04-16 / 16. szám

TÁNCAIMBAN BENNE VAN TÁNCOSAIM LELKE IS Találkozás Foltin Jolánnal Egyaránt megríkatott De­rű és ború. Szó szerint is, a Bihari Táncegyüttes Derű és ború című műsora nem olyan régen, a Madách Szín­házban többször kicsa­lta a könnyeimet. Az aprók tán­ca, a legapróbbaké, amint derűs-vidám páros táncok­ban fölfedeztem a fiú és a lány, a leendő férfi-nő em­beri kapcsolatát, s a máso­dik rész drámai erejű élet­sorsokat eltáncoló művei borúsabb érzelmeimet hívta elő. Foltin Jolán rendezte a műsort. A koreográfiák nagy része is az ő munkája. Ám az első részbe meghív­ta néhány koreográfus-t­ár­­sát: láthattuk Zsuráfszky Zoltán, Tímár Sándor és Farkas Zoltán egy-egy mű­vét. A Tavaszi Fesztivál so­rán aztán Foltin Jolán volt vendégkoreográfus a Ma­gyar Néphadsereg Művész­­együttesének estjén a Bu­dai Vigadóban. Novák Fe­renc lányai, legényei az ő táncát is járták — lebegő bájt, gazdag érzelmeket ki­fejezően. Persze, tudni kell, s erre a Biharisok legutóbbi mű­sorfüzete utolsó oldalának egy röpke mondata figyel­meztet: „Mesterünk válto­zatlanul Novák Ferenc”. Tehát itt is, ott is jelen van a szelleme. „Tatától, kevés ideje ellenére, a mai Biha­risok is tanulnak ezt-azt — mondja Foltin Jolán —, be­jön beszélgetni a srácokkal. Sok mindenről szó esik, amit a gyerekek őáltala is­mernek meg. Elviszi őket munkáiba, a nagy színházi sikerekbe. Személye az ál­landó otthont, a mindenkori papát, ugyanakkor művészi színvonalat jelent az együt­tesnek.” A mindennapos együttlé­­legzéses munkát a Bihari­ban Foltin Jolán végzi — kimeríthetetlen lelkesedés­sel, energiával, derűvel, s egyre izgalmasabb koreog­­ráfusi-rendezői alkotásokkal lépve a közönség elé. Aztán megismertem sze­mélyesen az akotó embert, aki nem hátrányként vagy felemásan éli meg női mi­voltát, hanem magánem­berként, művészként is csak gazdagodva általa. Ismerve a közmondást: teher alatt nő a pálma. Nem lepne meg, ha férfi művésztársai irigykedve sóhajtanának föl: könnyű neki, hiszen nő. Képtelenség e helyen be­szélgetésünk minden rész­letére kitérni. Pályájáról megtudtam: tizenhat éve­sen kezdett táncolni a Biha­riban, „áttáncoltam őrülten a gimnáziumi éveket, majd az egyetemet is, olyannyira, hogy a Bölcsészkart épp a tánc miatt abba is hagytam. Pedagógus akartam lenni, a kettő együtt nem ment, s rájöttem, ezt a hivatást nemcsak magyar irodalom okításával, de a tánccal is gyakorolhatom.” Majd No­vák Ferenc mind jobban igényelte segítségét, rábí­zott gyerekcsoportokat, meg­bízta részfeladatokkal, vi­dékre és külföldre küldte, s egyre érlelődött benne a szuverén művész, a nép­táncpedagógus és a koreo­gráfus — akit 1979-ben SZOT-díjjal, ’84-ben Er­kel­­díjjal tüntettek ki. Közben szült egy lányt, egy fiút, később egy harmadik lány­gyermeket is. (S mellékesen az Országos Közművelődési Központ főmunkatársaként a gyerektánccal foglalko­zik.) Beszélgetésünkben úgy fo­galmazott, hogy a néptánc a táncművészeten belül a periférián van. Holott az a fajta táncszínház, amelyet mostanában több társával együtt Foltin Jolán is létre­hoz, nem is útkeresésnek, inkább egy követésre föl­tétlenül érdemes út megta­lálásának bizonyult. — Tény, hogy a néptánc hallatlanul meg tudja tölte­ni a színpadot — mondja Foltin Jolán —, talán éppen az életerejével, az ember természetes öröméből faka­dó folyamatokkal. Nem kell különösebb dolgokat ki­agyalni, mert a magyar folk­lór fantasztikusan gazdag. S ahány etnikum, annyifé­le. Az utóbbi húsz évben kiderült, hogy nemcsak néptáncolni lehet vele, ha­nem sok mindent el lehet vele, általa mondani. Hasz­nálhatom eszköznek, hogy beszéljek az anyaságomról, a nő és férfi viszonyáról, a magyarság történelmi tuda­táról vagy nem-tudatáról, megnyomodottságáról, ál­talános emberi dolgokról, hogy mire való vagyok a Földön, teljesítettem-e va­lami küldetést vagy csak úgy nyomtalanul elmúlok. S én nem vagyok olyan bi­gott, hogy ha egy néptánc­folyamatban sikítani kell, mert a drámai szál úgy kí­vánja, akkor ne lehessen azt megcsinálni. A színház bármilyen eszközét lehet közelíteni a néptánchoz és megfordítva. Nem véletle­nek és milyen nagyszerűek Novák színházi közremű­ködései a Kőműves Kele­menben, a Csíksomlyói pas­sióban, az István, a király­ban. Mivel soha nem vol­tam politizáló alkat, a ma­gasztos mondanivaló nálam pici emberi viszonylatok­ban jelenik meg. Mikrovi- 10 FENT ÉS LENT Beszélgetés Lőcsei Jenővel Csak abban állapodtunk meg, mi­ről nem beszélünk majd. Természete­sen a baleset körülményeiről. Azzal foglalkozott a rádió és a tévé, nyilat­kozatokat és ellennyilatkozatokat kö­zöltek a napilapok. Csak éppen máig sem tisztázódott, pontosan mi és ho­gyan történt azon a Rómeó és Júli­a­­előadáson. Szóval, a balesetről nem kérdezem, így aztán Lőcsei Jenővel mindketten úgy teszünk, mintha nem is lenne szokatlan, hogy az Operaház vezető magántáncosa bármikor elér­hető, s így hosszú beszélgetésekre bír­ható a tétlenség hetei alatt. — Mindig is hittem valami sors­szerűségben, így aztán nem is ért vá­ratlanul, ami velem történt. Régóta él bennem, hogy az élet­­nem szórja ajándékait két marékkal. Ha az em­bernek akad egy-két kiugróan jó éve, biztosan jön nagyon rossz is. Nekem 1982-ben minden nagyon jól összejött az életemben és a pályámon: öt év al­bérlet után lakáshoz jutottunk, s bár még a telefont sem emeltem fel, meg­hívtak a bécsi Operaházhoz, így pár­huzamosan két színház is elhalmozott főszerepekkel. Eltelt öt év, s most az­tán húz az ág is. Tavaly tavasszal, egyik napról a másikra, el kellett vo­nulnom három hétre a kórházba, hogy elkerüljek egy operációt. Az évad ele­jén pedig, mire kezdtem formába len­dülni, megsérültem egy Próba-előadá­son. Néhány hét kihagyás után de­cemberben kezdtem el úgy isteniga­­zából dolgozni, és most jutottam el oda, hogy évek óta nem éreztem ma­gaim ilyen jó kondícióban. Ez a bal­eset most megint két-három hónap kihagyást jelent, vagyis egy éven be­lül harmadszor kezdek a nulláról. Egy táncosnak ez a legrosszabb, mert ez olyan pálya, amit — ha lehet — fo­lyamatosan kell csinálni 20—25 évig, úgy a legkönnyebb. Az én életemben nem ez az első hosszabb kényszerpi­henő. Már növendékkoromban is ki kellett hagynom egy fél évet, így két­szer jártam a harmadik évfolyamot. S ebben is érzek valami sorsszerűt, mert akikkel kezdtem, azok között több kiemelkedő tehetségű növendék volt, s mellettük én csak a második vonalba tartoztam. Az élesztéssel viszont olyan társaságba kerültem — bár ott sem én voltam a favorit —, ahol egy-két év alatt juthattam a leg­jobbak közé. Ennek köszönhetően, amikor végeztem, ösztöndíjasként egy évig tanulhattam tovább a leningrádi Vaganova Intézetben, amiért ma is ál­dok mindenkit. Ez az év hallatlanul sokat jelentett nekem, megtanultam dolgozni. Irtózatosan sokat és irtóza­tosan keményen próbáltunk. Nekem olyan intenzitású és igényű munkában azóta sem volt részem. S akkoriban kezdtem elhinni, hogy belőlem táncos lesz valamikor. — Itthon pedig főszerepek sora várta. — Aki Leningrádból jött vagy jön ma is, azt mindig megkülönböztetett figyelem veszi körül az együttesben. Én is, már az első évadban, kartán­cosként, megkaptam életem első fő­szerepét: Crassust a Spartacusban. Természetesen igyekeztem a legjobbat nyújtani. Mégis úgy érzem, nagyon so­kat köszönhetek Seregi Lászlónak, aki összes bukdácsolásom ellenére kitar­tóan bízott bennem, s mindig megadta a lehetőségeket. Szerepeim javát, amelynek csúcspontja a Rómeó, neki köszönhetem.

Next