Film Színház Muzsika, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-04-16 / 16. szám
TÁNCAIMBAN BENNE VAN TÁNCOSAIM LELKE IS Találkozás Foltin Jolánnal Egyaránt megríkatott Derű és ború. Szó szerint is, a Bihari Táncegyüttes Derű és ború című műsora nem olyan régen, a Madách Színházban többször kicsalta a könnyeimet. Az aprók tánca, a legapróbbaké, amint derűs-vidám páros táncokban fölfedeztem a fiú és a lány, a leendő férfi-nő emberi kapcsolatát, s a második rész drámai erejű életsorsokat eltáncoló művei borúsabb érzelmeimet hívta elő. Foltin Jolán rendezte a műsort. A koreográfiák nagy része is az ő munkája. Ám az első részbe meghívta néhány koreográfus-társát: láthattuk Zsuráfszky Zoltán, Tímár Sándor és Farkas Zoltán egy-egy művét. A Tavaszi Fesztivál során aztán Foltin Jolán volt vendégkoreográfus a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének estjén a Budai Vigadóban. Novák Ferenc lányai, legényei az ő táncát is járták — lebegő bájt, gazdag érzelmeket kifejezően. Persze, tudni kell, s erre a Biharisok legutóbbi műsorfüzete utolsó oldalának egy röpke mondata figyelmeztet: „Mesterünk változatlanul Novák Ferenc”. Tehát itt is, ott is jelen van a szelleme. „Tatától, kevés ideje ellenére, a mai Biharisok is tanulnak ezt-azt — mondja Foltin Jolán —, bejön beszélgetni a srácokkal. Sok mindenről szó esik, amit a gyerekek őáltala ismernek meg. Elviszi őket munkáiba, a nagy színházi sikerekbe. Személye az állandó otthont, a mindenkori papát, ugyanakkor művészi színvonalat jelent az együttesnek.” A mindennapos együttlélegzéses munkát a Bihariban Foltin Jolán végzi — kimeríthetetlen lelkesedéssel, energiával, derűvel, s egyre izgalmasabb koreográfusi-rendezői alkotásokkal lépve a közönség elé. Aztán megismertem személyesen az akotó embert, aki nem hátrányként vagy felemásan éli meg női mivoltát, hanem magánemberként, művészként is csak gazdagodva általa. Ismerve a közmondást: teher alatt nő a pálma. Nem lepne meg, ha férfi művésztársai irigykedve sóhajtanának föl: könnyű neki, hiszen nő. Képtelenség e helyen beszélgetésünk minden részletére kitérni. Pályájáról megtudtam: tizenhat évesen kezdett táncolni a Bihariban, „áttáncoltam őrülten a gimnáziumi éveket, majd az egyetemet is, olyannyira, hogy a Bölcsészkart épp a tánc miatt abba is hagytam. Pedagógus akartam lenni, a kettő együtt nem ment, s rájöttem, ezt a hivatást nemcsak magyar irodalom okításával, de a tánccal is gyakorolhatom.” Majd Novák Ferenc mind jobban igényelte segítségét, rábízott gyerekcsoportokat, megbízta részfeladatokkal, vidékre és külföldre küldte, s egyre érlelődött benne a szuverén művész, a néptáncpedagógus és a koreográfus — akit 1979-ben SZOT-díjjal, ’84-ben Erkeldíjjal tüntettek ki. Közben szült egy lányt, egy fiút, később egy harmadik lánygyermeket is. (S mellékesen az Országos Közművelődési Központ főmunkatársaként a gyerektánccal foglalkozik.) Beszélgetésünkben úgy fogalmazott, hogy a néptánc a táncművészeten belül a periférián van. Holott az a fajta táncszínház, amelyet mostanában több társával együtt Foltin Jolán is létrehoz, nem is útkeresésnek, inkább egy követésre föltétlenül érdemes út megtalálásának bizonyult. — Tény, hogy a néptánc hallatlanul meg tudja tölteni a színpadot — mondja Foltin Jolán —, talán éppen az életerejével, az ember természetes öröméből fakadó folyamatokkal. Nem kell különösebb dolgokat kiagyalni, mert a magyar folklór fantasztikusan gazdag. S ahány etnikum, annyiféle. Az utóbbi húsz évben kiderült, hogy nemcsak néptáncolni lehet vele, hanem sok mindent el lehet vele, általa mondani. Használhatom eszköznek, hogy beszéljek az anyaságomról, a nő és férfi viszonyáról, a magyarság történelmi tudatáról vagy nem-tudatáról, megnyomodottságáról, általános emberi dolgokról, hogy mire való vagyok a Földön, teljesítettem-e valami küldetést vagy csak úgy nyomtalanul elmúlok. S én nem vagyok olyan bigott, hogy ha egy néptáncfolyamatban sikítani kell, mert a drámai szál úgy kívánja, akkor ne lehessen azt megcsinálni. A színház bármilyen eszközét lehet közelíteni a néptánchoz és megfordítva. Nem véletlenek és milyen nagyszerűek Novák színházi közreműködései a Kőműves Kelemenben, a Csíksomlyói passióban, az István, a királyban. Mivel soha nem voltam politizáló alkat, a magasztos mondanivaló nálam pici emberi viszonylatokban jelenik meg. Mikrovi- 10 FENT ÉS LENT Beszélgetés Lőcsei Jenővel Csak abban állapodtunk meg, miről nem beszélünk majd. Természetesen a baleset körülményeiről. Azzal foglalkozott a rádió és a tévé, nyilatkozatokat és ellennyilatkozatokat közöltek a napilapok. Csak éppen máig sem tisztázódott, pontosan mi és hogyan történt azon a Rómeó és Júliaelőadáson. Szóval, a balesetről nem kérdezem, így aztán Lőcsei Jenővel mindketten úgy teszünk, mintha nem is lenne szokatlan, hogy az Operaház vezető magántáncosa bármikor elérhető, s így hosszú beszélgetésekre bírható a tétlenség hetei alatt. — Mindig is hittem valami sorsszerűségben, így aztán nem is ért váratlanul, ami velem történt. Régóta él bennem, hogy az életnem szórja ajándékait két marékkal. Ha az embernek akad egy-két kiugróan jó éve, biztosan jön nagyon rossz is. Nekem 1982-ben minden nagyon jól összejött az életemben és a pályámon: öt év albérlet után lakáshoz jutottunk, s bár még a telefont sem emeltem fel, meghívtak a bécsi Operaházhoz, így párhuzamosan két színház is elhalmozott főszerepekkel. Eltelt öt év, s most aztán húz az ág is. Tavaly tavasszal, egyik napról a másikra, el kellett vonulnom három hétre a kórházba, hogy elkerüljek egy operációt. Az évad elején pedig, mire kezdtem formába lendülni, megsérültem egy Próba-előadáson. Néhány hét kihagyás után decemberben kezdtem el úgy istenigazából dolgozni, és most jutottam el oda, hogy évek óta nem éreztem magaim ilyen jó kondícióban. Ez a baleset most megint két-három hónap kihagyást jelent, vagyis egy éven belül harmadszor kezdek a nulláról. Egy táncosnak ez a legrosszabb, mert ez olyan pálya, amit — ha lehet — folyamatosan kell csinálni 20—25 évig, úgy a legkönnyebb. Az én életemben nem ez az első hosszabb kényszerpihenő. Már növendékkoromban is ki kellett hagynom egy fél évet, így kétszer jártam a harmadik évfolyamot. S ebben is érzek valami sorsszerűt, mert akikkel kezdtem, azok között több kiemelkedő tehetségű növendék volt, s mellettük én csak a második vonalba tartoztam. Az élesztéssel viszont olyan társaságba kerültem — bár ott sem én voltam a favorit —, ahol egy-két év alatt juthattam a legjobbak közé. Ennek köszönhetően, amikor végeztem, ösztöndíjasként egy évig tanulhattam tovább a leningrádi Vaganova Intézetben, amiért ma is áldok mindenkit. Ez az év hallatlanul sokat jelentett nekem, megtanultam dolgozni. Irtózatosan sokat és irtózatosan keményen próbáltunk. Nekem olyan intenzitású és igényű munkában azóta sem volt részem. S akkoriban kezdtem elhinni, hogy belőlem táncos lesz valamikor. — Itthon pedig főszerepek sora várta. — Aki Leningrádból jött vagy jön ma is, azt mindig megkülönböztetett figyelem veszi körül az együttesben. Én is, már az első évadban, kartáncosként, megkaptam életem első főszerepét: Crassust a Spartacusban. Természetesen igyekeztem a legjobbat nyújtani. Mégis úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek Seregi Lászlónak, aki összes bukdácsolásom ellenére kitartóan bízott bennem, s mindig megadta a lehetőségeket. Szerepeim javát, amelynek csúcspontja a Rómeó, neki köszönhetem.