Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1969-09-15 / 18. szám
sítani filmek analógiájából és vágási metódusaiból is, és arra jó példa a lapszámban Vitányi Iván tanulmánya is. Vitányi egy szociológiai és etikai — ha úgy tetszik, szocio-etikai — témáról, az új nemzedék konformizmusának és non-komformizmusának problematikájáról szól. Tanulmányában azonban hasznosítja — mint tematikai hivatkozást, de mint agyunk mozivásznára könnyen vetíthető képek „hívószavá”-t is — az „Extázis 7-től 10-ig” című filmet. A „szolid”, tudományos jellegű folyóiratban olvasható tanulmányt nem illusztrálják fotók: a fejtegetések olvasását azonban „végigkíséri” a tévében látott-hallott film felidéződése. Utaltunk már rá, hogy nem vállalkozhattunk tudományos elemzésre. E bevallott tudománytalanság sem lehet, persze, fedezéke tudománytalan túlzásoknak. De talán mégsem túlbuzgalom, ha Csöregh Éva hosszabb tanulmányában is — amely egy 14 éves fiúk és leányok vallási tudatát vizsgáló, felmérő kísérletről számol be — ott érezzük a film, a mozi közvetett hatását. Hiszen — például Leonardo „Angyali üdvözlet” című festményét a gyerekek — „még az általában leginkább vallásos képzelet közben mozgó osztály” is , mint egy mozgalmas, filmszerű jelenetet írták le. Nem jutott eszükbe a kép transzcendens jelentésének lehetősége, vagy pláne kritikája. (Csöregh Éva idéz egy nem érdektelen anakronizmust is: „Egy nőt fényképeznek egy kifaragott asztal mögül.”) Emlékszünk: voltak már kísérletek fővárosi és vidéki gyerekek moziélményeinek — nem felületen maradó — vizsgálatára. Izgalmas lenne annak felmérése is, hogy miképpen hat a mozi a gyakran ellentétes világnézeti és etikai hatások között őrlődő kamaszok világképére. És itt újra vissza kell kanyarodnunk Kovács András nyilatkozatához. Ugyanis a Csöregh-cikkből is kiolvashattuk — úgy véljük, túlzás nélkül —, hogy milyen nagy hatással van a mai nemzedékek gondolkodásmódjára a film. És azt is, hogy e tény Janus-arcú. Hiszen — és ezt persze nemcsak a Csöreghcikk anyaga és következtetései alapján mondjuk — bizonyos filmek a fiatalokat és nem fiatalokat éppen nem az emberi kultúra és haladás eddigi legjobb eredményeinek adaptálására ihletnek, hanem arra, hogy azoktól leválasszák őket. Márpedig egy olyanfajta szekularizáltság, amely régi mítoszok helyébe új mítoszokat teremt — például a technikáét, az öncélú dinamizmusét —, nem igazi szekularizáltság. Fontos — és a „Világosság” feladatköréhez is tartozó — feladat hát az, amit Kovács András így fogalmaz meg: „... azon is érdemes elgondolkodni, hogy a közönség mennyire ítéli meg reálisan a valóságot, mennyire hajlandó szembenézni a valódi problémákkal, illetve mennyire él illúziókban akár a történelmi múltat, akár a jelent illetően. A magyar film közönségsikerének a kérdése tehát legalább annyira világnézeti kérdés, mint amennyire filmesztétikai nevelés kérdése.” Nem volna nehéz az említett „Világosság”-számban további olyan tanulmányokat és tanulmány-részleteket felmutatni, amelyek — közvetlenül vagy közvetetten — azt szolgálják, amit — Kovács nyomán, egyszerűsítve — világnézet és filmesztétika egymáshoz kapcsolódó, demisztifikáló hatásának nevezhetünk. De ne folytassuk a tényleg csak „kóstoló”-kat nyújtó böngészést. Hiszen ha a komoly, tudományos felkészültségű elemzések még váratnak is magukra, az már most is világos, hogy a filmművészet és filmkultúra eredményei és címszavai bevonultak a magyar értekező prózába, a világnézeti tanulmányokba, könyvekbe is. És az is világos, hogy — az emberek látásmódjára oly rendkívüli hatást gyakorló „mozi” korában — a „filmszerűség” szempontjait tovább lehet és kell is fejleszteni, nem utolsósorban a filozófiai és etikai ismeretterjesztésben. A „filmszerűség” igazi szempontjainak érvényesítéséhez azonban szervesen hozzátartozik az illúziós, az esetleg nagyon is modern filmtechnikát túlhaladott tartalmak és életérzések szolgálatába állító „mozi” elleni küzdelem is. Az olyan „mozgóképek” leküzdése, amelyek valójában képzeteink, agyunk stagnálását szentesítik. ANTAL GÁBOR