Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1974-04-15 / 8. szám
Arday Ildikó textiltervezőnek a tévé galériájában szinte első mondata az volt, hogy nálunk, Magyarországon a szőnyegszövésnek nincs hagyománya — annál nagyobb jelentősége van a finn népművészetben. S miközben — igen szemléletesen — finn folyóiratok illusztrációi jelentek meg, ő maga tovább beszélt a finn népi kultúra jelentőségéről. S műhelyében egyszerre megelevenedtek saját munkái, a gorombán, erőteljesen szőtt textilek, némelyiken tökéletes tisztasággal a magyar pásztorfaragások s motívumai. Mivel dolgozik, mi az anyaga? — kérdezik tőle, s már kezébe is veszi a kemény, nehezen kezelhető, dekoratív, vastag fonalat, amely nem hazai eredetű. Neve: sisál. Arday Ildikó mindöszsze öt éve végzett az Iparművészeti Főiskolán, fiatal kora ellenére már számos megbízása volt. Igényes és biztos ízlésű művész, aki nyilvánvalóan tájékozott a hazai és európai áramlatokban, a textilművészet különböző eljárásaiban. Ha felhasználja a népművészetet — akár a finnt, akár a magyart — akkor ez nála nem ösztönös, nem mestereitől, otthonából örökölt hagyomány. Éppen ellenkezőleg: tudatosan választott forrás, melyet sok lehetőség közül szemelt ki a maga számára, nyilván többféle próbálkozás, kísérletezés után. Mindez érzékelhető a képernyőn, ahogy a gép végigsiklik a külföldi folyóiratokon, a művész alkotásain s a mű- Hol él tovább sorban részt vevőkön: D. Fehér Zsuzsán és Rapcsányi Lászlón. A beszélgetők nem mindig tudnak megoldani egyegy problémát, kicsit túl sok a vita, az egymásba kapcsolódó érvek, a felbukkanó és elejtett témák. De mégis, egy valódi műhelyben vagyunk, a szövőszék mellett, s ott, a helyszínen, a textilek között, a művész jelenlétében bomlik ki a beszélgetés. Mindez elevenné teszi a műsort, különösen, ha az előző napi adással, a Süllyedő kultúrával vetjük össze. Ott arra a kérdésre: létezik-e népművészet, különböző szakemberek külön-külön fejtették ki a véleményüket, erre vonatkozó nézeteiket. Különkülön. S a tézisek, antitézisek úgy suhantak el egymás mellett, anélkül, hogy összeütköztek, vagy akár összetalálkoztak volna. Amit szakember mond — néprajzos, kereskedelmi vállalat vezetője vagy művész — az hiteles, de nem feltétlenül tévé-szerű. Egy elvonatkoztatott probléma legfeljebb olyan módon válik elevenné-láthatóvá, érzékelhetővé a képernyőn, ha a nézetek ott előttünk, spontán módon csapnak össze, ha valódi vitára kerül sor, s nem előre leírt szöveget olvas fel a téma legkiválóbb ismerője. Kis túlzással azt mondhatnánk, a Süllyedő kultúra deduktív műsor volt, elvekből indult ki, s azokhoz keresett — meglehetősen mesterkélt, semmiképpen sem meggyőző illusztrációs anyagot (Jelenet a francia nővel, aki mellényt vásárol stb.) Ezzel szemben az Arday Ildikóról szóló adásban inkább induktív volt a kiindulás: adott egy művész, a munkahelye, alkotásai és hogyan bomlik ki mindebből, a hagyomány és a modernség kérdése. Méghozzá magukból az eltérő mintájú szőnyegekből nőtt ez ki leginkább. Mert a pásztorfaragós-motívumok egésze, a csíkornamentika egyre inkább háttérbe szorult a nagyobb, elvont motívumokra épülő dekoráció mögött. Egy-egy elem önálló értelmet nyert, és szinte betöltötte a felületet, magából az anyagból, a művész festette sísálfonalak csomózásából, sűrűbb, ritkásabb szövéséből áradt. A résztvevők már majdnem kimondták az „absztrakt” szót, aztán mégis visszariadva, inkább csak körülírták. Vajon pejoratív az, ha egy textilművész absztrakt formavilággal dolgozik? Van-e ennél természetesebb, magától értetődőbb — mikor még őseink sok évszám a népművészet?