Filmvilág, 1977 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Vér és arany AZ ÍGÉRET földje Andrzej Wajda hősei Az ígéret földje előtt sok mindent szerettek romantikus indulattal: őrjöngve vagy álmok fényében fürödve. Szerették a Bátorságot. A Szerelmet. A Múltat és a Jövőt. A soha megszületni nem akaró lengyel szabadságot, önmagukból is csak azt szerették, amivé lehettek volna, ha élve maradnak: a hamu mélyén csillogó gyémántot. Szerették a béklyók iránt érzett lobogó gyűlöletet is. Az élni nem tudást. Az ölni-tudást. A meghalni-tudást. A szép gesztusokat. A vesztesek örökös erkölcsi győzelmét. De anyagi javakról, evilági boldogulásról, pénzről nemigen esett szó eddigi filmjeiben. A nagybetűvel írott Pénzt először szeretik egy Wajda-film hősei. S ami a legmeghökkentőbb: a nemtelen tárgyat ugyanolyan romantikus fehérizzással imádják, mint a Lotna vagy A légió lovastisztjei vagy a Menyegző holnapvárói a szabadnak álmodott hazát... Viszolyogtató vonzalom? Ha a Menyegző víziói mellé az Eltévedt lovas verssorait lehetett felidézni, ide most Ady pénzverse, a Harc a Nagyúrral kívánkozna. Nem az első filmje, amelynek teljesebb befogadásához irodalmi analógiák, szép, de sántító párhuzamok segítségét kell igénybe venni. Több nyilatkozatából is tudjuk, hogy a lengyel irodalmi hagyományt rendkívül fontosnak tartja. Mickiewicz és Slowacki romantikája, Reymont és Zeromski realizmusa, Wyspianski modernsége nélkül sem az ő életműve, sem az egész mai lengyel film nem születhetett volna meg. Nevek és művek, melyek számunkra alig mondanak valamit. A Menyegző írójának, Wyspianskinak egyetlen sora sincs lefordítva magyarra, jelentős festészete még reprodukciókból sem ismert. S a többi mű, melyet Wajda mindig és makacsul emleget? Ha valaha megjelent is nyelvünkön, mint az Ősök vagy a Mazeppa, senki sem olvassa, nem több, mint holt műveltséganyag, kiásásra váró közös kelet-európai kultúrkincs, rokon történelmű népek egymást nem értésének közönnyel megjelölt emlékei. Az ígéret földjét egyébként a harmincas években kiadták magyarul, feltehetőleg a Nobel-díjas Parasztok sikere okán. A kutatók beletekinthetnek könyvtárak poros polcán, s megállapíthatják: Reymont regénye nem igazán jelentős mű: száraz, iskolásan élettelen, a Zola-utánzatok nem ritka sorába iktatható. Wajda filmjénél élettelibb, gazdagabb, lüktetőbb izgalmú alkotást keveset ismert a filmtörténet. Három nehezen feledhető, rendkívüli erővel megrajzolt főalakra bízza a filmet. Az első képsorokban oly önfeledt játékossággal bicikliznek egy vidéki nemesi kúria mellett, mint maturandusuk után három kóbor művészjelölt. Pedig nagy akaratú és rideg szívű „pénzcsináló” ez a három fiatalember. Furcsa jelenség: nem lehet megkedvelni őket, még annyira sem, mint az ellenszenves hősöket szokás. Mégis lebilincselnek, mégis izgalmat keltenek. Persze a Loma merev arcú ulánusai, vagy a Menyegző holdkóros értelmiségei sem voltak túlzottan rokonszenvesek. Mégis, fegyelmezett, és úri bolondériájukban is fenséges gesztusaik, kardot vagy soha meg nem szólaló kürtöt előrántó mozdulataik tiszteletet ébresztettek. Mert halálba indultak, s mert a vesztesek nagyon rokonszenvesek tudnak lenni. Karol, a lengyel, Moryc, a zsidó, és Maks, a német származású lódzi fiatalember. Az ígéret földje három gyár alapítója nem a született vesztesek közé tartozik. Szüleik még azok voltak: Maks apja a gyárosok kötelező becsületéről elmélkedik: fia félreállítja hát. A nemesi kúria ura hiába inti Karolt a lengyel történelmi eszmények megbecsülésére: a fiú habozás nélkül adja el a birtokot egy alantas, de pénzes jött- 7