Magyar Filozófiai Szemle, 1975
1–2. szám - Tájékozódás - Farkas László: A személyiségelmélet néhány időszerű kérdése a Várnai Filozófiai Világkongresszus tükrében
megfogalmazásokkal találkozhatunk. Ugyanakkor a gondosabb elemzés még a legderűlátóbb előadásokban is feltárja (a kapitalizmus általános válságát elrejtő konjunktúra dacára) a feltét ез félelem jeleit, a kiúttalanságot közvetve kifejező szorongást. Ebben a mezőnyben az ún. harmadik világ gazdasági-politikai törekvéseinek ideológiája alig jutott szóhoz. Pedig a harmadik világ kispolgári, de antiimperialista „negatív dialektiká"-jának követelményei megbontották volna a „humanista" egymásrautaltság, a „testvériség" általános tablóját, és az ún. egyetemes emberi szabad tervezést az elidegenedés leküzdésére. A kapitalizmus és a szocializmus „meghaladásának" szükségességéről és lehetőségéről szóló javaslatok a marxisták első keresztkérdéseinek fényében a burzsoá apologetika eszközeként lepleződtek le. Egészen nyilvánvaló, hogy amikor például a svájci A. Mercier a „marxista" és „kapitalista" társadalom közös hibáiról és vétkeiről nyilatkozik, végeredményben a marxizmus diszkvalifikálására vállalkozik. Ezeket az ideológiai fegyvereket Mercier is mindenekelőtt az amerikai marxológusok arzenáljából importálta. Az ún. első frankfurti iskola Amerikába emigrált képviselői az Európából átmentett fenomenológiai-egzisztencialista, ill. freudista (sokszor már némileg marxizált) ideológiai harci eszközöket amerikai műhelyeikben adaptálták, és ezeket szállították vissza az anyakontinensre. De ott nemcsak a marxizmussal találták szembe magukat, hanem családon belüli ellenzékkel: balról pl. Sartre részéről, jobbról pedig a heideggeri korszerűsített „fundamentális ontológiával". A heideggeri egzisztencializmus (szemben a sartre-i egzisztencializmussal) meglepő erővel és magabiztossággal vonult fel a kongresszuson, De az optimista-antropologisztikus humanizmus egyeduralmát a polgári ideológia hatóterületén megtörte. Úgy gondolom, külön helyet és elemzést érdemel a kongresszusról szóló beszámolómban ez a ,,fundamentális ontológia". II A heideggeri egzisztencializmus vonalát mindenekelőtt az NSZK-beli Hans Sachsse képviselte. Előadásában a technikára vonatkozó marcuse-i és heideggeri nézetek összehasonlító elemzésére és értékelésére vállalkozott. Amikor élesen bírálja a modern, a teljesítményt hajszoló társadalmat, és felemeli szavát a valódi lét érdekében, Marcuse helyes irányban tájékozódik — írja Sacisse. Ismeretes, hogy Marcuse egyik tanítómestere éppen Heidegger volt, és technika-filozófiájában — a jelentős különbségek ellenére — nem egy lényeges heideggeri gondolat fedezhető fel. Heidegger „technika-filozófiája" nem örvend jó hírnévnek a gyakorlat emberei körében, pedig — Sacisse megítélése szerint — Heideggert alaptalanul tekintik a technika arisztokratikus ellenségének. A techné fogalma nemcsak a technika köznapi értelmét tartalmazza, hanem a tudományos hozzáértést, a világra (lótére) vonatkozó megértést is jelöli, akár gondolatról, akár tárgyról van szó. így érthető — folytatja Sacisse —, hogy Heidegger a techné fogalmát kapcsolatba hozza az episztemé és a poézis fogalmával. A technika ugyan az ismeretlent, a rejtettet hozza felszínre, de ez mint lehetőség már előzetesen, „az erőviszonyok hatásmechanizmusának" formájában létezett. Ezért nevezi Heidegger a technika működésének eredményét valóságossá tételnek. És itt Sacisse — követve Heidegger etimológiai „értelmező" fordulatát — kijelenti, hogy a technika az igazság megragadásának eszközévé válik, hiszen az igazság, az „aleteia" eredetileg nyilvánvalót, leleplezettet jelent. Következésképpen maga az ember játssza a fő, az irányító szerepet a feltárási folyamatban; ez az ő feladata, a lét igazságát óvni, hiszen az ember maga „a lét pásztora". Az emberi itt-lét (a Dzsein) valódi, tényleges belső egzisztenciális struktúráit azonban a technikai tevékenység eredményei veszélybe sodorhatják — mégpedig annak következtében, hogy szakadatlanul a mindennapi tárgyakkal (Leiende), azok életre hívásával foglalkozva, elhanyagolja a „lét" őrzésének feladatát. (Tulajdonképpen a kései Heideggernél a „lét" olyan „lényegi" tartalmat magába záró hiposztazált fogalom, melynek korábbi modelljei a schopenhaueri, nietzschei „akarat", a diltheyi „élet" fogalmak. Sachsse nyomatékkal utal arra, hogy a „lét pásztora" a „ Dasein saját immanens értékeit", tényleges, valódi egzisztenciáljait védelmezi, amikor magára a „létre" vigyáz, melyből maga 13 „részesedik".) A hétköznapi életbe, a létező tárgyakba való belemerülés kísértése tehát a technika fejlesztésével fokozódik; egyre inkább az a veszély fenyegeti az emberi létet, hogy értékmércéjét kívülről kölcsönzi. (Lényegében a híres-hírhedt heideggeri das Man vízióját vetíti Sacisse olvasói elé.) A kísértésnek engedve a felelősséggel nem járó, de szabadságától megfosztott „tömeg", a hétköznapi ember (das Man) értéktelen életét éljük. A valódi élet lehetőségét a technika fejlődése potenciálisan beszűkíti, az eltárgyiasulás és az eltárgyiasult gondolkodás mindinkább elhatalmasodik: ez az a „nyugati metafizika", amelyet Heidegger leleplezett ез kárhoztatott. (Bármiféle módosuláson is ment át a második világ