Magyar Filozófiai Szemle, 1975
3–4. szám - Ecsedy Ildikó: Archaikus piacok a régi Kínában
géből, olyannyira, hogy többé-kevésbé folyamatos fennállására is csak ravasz filológiai keresztkérdésekkel deríthetünk fényt. Hacsak nincsenek ezek a piacok olyan stratégiai fontosságú helyen, hogy az idegenek tartsák fenn őket, el is sorvadnak. A hivatalos csúcsoktól távol eső falvakban azonban minden intézmény védtelen, s védhetetlen is, ha a hivatalos fegyveres hatalommal kerül szembe. Az adórendszer és állami redisztribúció „ideális" megszervezése után pedig elvben feleslegesek is ezek a falusi piacok, s a rajtuk lebonyolódó kereskedelem „hivatalos" szemszögből lényegében nem sokkal több mint az önellátó és állami segítséggel regenerálódó földműves egységek „fényűzése". Ezeken a piacokon „felesleges" árucikkeket kínálgatnak az idegen, vagy csak másutt honos „vendégek" (ko „vendég", „vándorkereskedő" stb.), a gyökértelen vándorkereskedők, vagy legfeljebb a létszükségletet kiegészítő termékeket kaphatják meg a falusiak alkalmanként, ugyancsak az ő közvetítésükkel. A piachelyek ez utóbbi történelmi „elmozdulása" — tudniillik a politikaiföldrajzi és társadalmi-gazdasági értékrendben — látványosan és hathatósan szétválasztotta a bürokratikus hatalmat és a hivatalos piacot a termelőktől, s a „piramisszervezet" kiépülésével a termelőket is a többi termelőtől, mégpedig az árutermelés előtti történelmi fázisban, a termelésnek önellátásra se mindig alkalmas fokon. Az adórendszeren alapuló, súlyos adókkal terhelt birodalomban termelőtől fogyasztóig, termelőtől termelőig a termelésben és „forgalomban" csak közvetve vagy alig érdekelt hivatalos „piac" közvetít: a bürokratikus adógazdaság hivatala. S ebből a körülményből egyenesen következik néhány jellegzetes torzulás. E hivatalos választóvonaltól lehet olyan archaikusan „féloldalas" a kínai kereskedelem, amilyennek például a hajdani „kereskedelem" jelentésű kínai terminusok mutatják. A „kereskedelem" nemcsak „kereskedelem és csere" (mao-ji) lehet, hanem „adásvétel" (maimai) is, mégpedig egy-egy csereviszony-típusban dominálhat külön az egyik és a másik, mint azt a „kölcsönös csere" (husi „kölcsönös piaci tevékenység)") történetírói terminusa a fonákjáról mutatja, többnyire külkereskedelmi összefüggésben. S ilyenkor gyakran ki is mutatható, hogy számos piacot valóban nem a kölcsönös árucserére létesítettek Kínában, hanem például van „lópiac", nomádok lovaira szóló engedéllyel, amelyeket egy-egy kijelölt idegen csoport adhat el, mondjuk, egy-egy tartomány hadbiztosának; van „teapiac", ahol a barbárok kínai teát vásárolhatnak — és így tovább. Ebben az összefüggésben már azt a csapdát is elkerülhetjük, hogy „specializált piac" címén értékeljük magasra és értsük félre a jelentőségét — egy másodlagosan archaikus, bürokratikusan archaizált jelenségnek, a kínai luxuscikkek legfőbb közvetítőjének. Ennek a felemás, termelőtől elszakított és birodalmi tekintélyt növelő kereskedelemnek, valamint Kína belsejében folydogáló rokonainak már a termelőtől való távolodása is megszabta „felesleges", fényűzés-jellegét és luxuscikk-tartalmát, amit még erősített is a nehéz utakon bonyolódó távolsági kereskedelem „gazdaságossági" szempontja. Áruvá tehát eleve, elsősorban és koronként kizárólag a termékek egyik csoportja válik, a hagyományos gazdaság számára esetleges és „felesleges" luxuscikkek, míg a hagyományos cikkek a maguk zárt körében, zártkörű forgalmában konzerválják termelőik világát. Ezért pontos nyelvi lenyomata a kínai „gazdaság" fogalmának a si-huo terminus, amelynek két része, az „élelem" és az „áru" jellegzetes polarizáltságában, archaikus kettősségében mutatja a kínai termelés struktúráját.