Fókusz, 1984 (14. évfolyam, 1-25. szám)

1984-08-08 / 16. szám

1984. AUGUSZTUS 8. AZ ORSZÁG CSÜCSKÉBEN Családi táborozás a Zemplénben Messze van a Zemplén hegy­ség, a Sátoros. Ritkán jut oda a fővárosi ember. Ezért nagy várakozással mentünk a MOM Természetbarátok idei, csalá­di táborába, július 2. hetében. A tábort Telkibánya közelé­ben, a Hétforrás melletti, pa­takok által körülölelt tisztá­son építették fel az „előkészí­tők”. Mire mi, többiek odaér­keztünk, mindenkit kész sá­tor várt. Az előkészítő munkák ide­jén még esős, hűvös idő volt, de mire a tábor megtelt, kisü­tött a nap. Ez a jó idő végig­kísért bennünket. A környék jellegzetes, sátor alakú hegyei, nagy történelmi múltú települései sok túrale­hetőséget kínáltak. Ezekből egy „étlap” készült. Erről vá­lasztottuk ki esténként a más­napi útvonalat. Jártunk régi aranybányánál, vár- és kolos­torromnál. Szedtünk sok-sok gombát, finom szamócát. A turistaforgalom nem nagy errefelé. Az utak az erdészet szükségletei szerint időnként változnak. Ezért nem lehet magunkat a turistatérképre bízni. Az ott jelölt utak egy része már régen nincs meg, az új utak pedig nincsenek­ a tér­képen. Most szükség volt az iránytűkre. Egyik legnagyobb élmé­nyünk volt a híres Hollóházi Porcelángyár megtekintése. Gyönyörű és nehéz, sok fi­gyelmet igénylő munkájuk közben az ott dolgozók kedve­sen fogadtak bennünket. Az ott kapott alapanyagból napo­kig dolgoztak kicsinyeink „majdnem olyan szépen”, mint a gyáriak. A kirándulások után fárad­tan, izzadtan­ tértünk haza. Pillanatok alatt stranddá ala­kult a patak, tele hancúrozó, visongó gyerekkel. A táborban vizsgázott gom­baszakértőnknek bemutattuk az aznap talált gombákat, s csak az ő jóváhagyása után készült a vacsora. Az este fénypontja — szo­kás szerint — a tábortűz volt. Először főként a gyermekek jöttek oda, a felnőttek még mosogattak, rendezkedtek. A felnőttek akkor lendültek jó hangulatba, amikor 9—fél 10 körül a gyerekek aludni men­tek. A csillagos égbolt alatt a tűz körül ülve énekeltünk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egy „pihenőnap” volt. Ez azt jelentette, hogy a hegyek­­völgyek helyett városnézés volt, Kassára utaztak át azok, akik útlevelet és pénzt vittek magukkal. A közelben, a patak mentén opáldarabkákat lehet találni. Mint régen az aranyásók, úgy vonultunk kalapáccsal felsze­relve szerencsét próbálni. Né­melyek egész szép példányo­kat leltek. A tábor búcsútábortüzénél nagy sikerű közös szalonnasü­tés volt. Sokan voltunk az idén is a táborban, kicsik és nagyok. Ennyi ember együttélése csak úgy zavartalan, ha segítik egy­mást, ha mindenki igyekszik a maga portáján és a közterü­leten rendet tartani, ha a köz­munkákra mindig van „ön­ként” jelentkező, és ha min­denki igyekszik a kevés szük­séges alkalommal pontos len­ni. Ez az idén is sikerült. Erre példa a kenyér és a tej be­szerzése. A napi igényeket 10 nappal korábban megírtuk a falu boltjának. Az eszerint összekészített napi 38 liter te­jet és 18 kg kenyeret valame­lyik ügyeletes hazaszállította. A táborban maximum 10 perc alatt mindenki megkapta a maga adagját. Még egy örök­ tanulság: A jóindulatú magatartásra min­denki segítőkész jóindulattal válaszol. Ezt tapasztaltuk az erdészetnél, a fűszeresnél és a vendéglőben is. Nagyon szép volt ez a hét. Köszönjük mindazoknak, akik itt a gyárban és ott a táborban az előkészítő munkában részt vettek. FÓKUSZ 7 BARANGOLÁS BARANYÁBAN Érdekes hír jelent meg a július 25-i lapokban. Horváth János, a pécsi István akna vájára, másfél órai küzdelem után, a Pécsi-tóból partra emelte a 219 centi hosszú és 78 kilós „harcsakirályt”, amelyhez hasonlót nem fogtak még hazánk tavaiból. — Hol van a Pécsi-tó? — Orfűn. — És hol van Orfű? Az utóbbi kérdést éppen egy hajdani földrajztanár tet­te fel, s tulajdonképpen csak az aktualitásokkal való lépés­tartás hiányát róhatjuk fel neki tájékozatlanságáért. Ami­kor szakmáját tanulta — sőt még húsz évvel ezelőtt is — Orfű csak egy volt a „névte­len”, apró baranyai települé­sek közül. Egyetlen értéke a környező völgy szépsége volt, de ezt a kincset nem tartja számon a földrajztudomány. Ma hat kilométer hosszú tóláncolat vonzza mind távo­labbról a fürdés, a vízispor­tok, a szép táj szerelmeseit. A két évtizede épült völgyzáró gátak vadregényes tavacskát varázsoltak Orfű község 17 holdnyi területén; két kilomé­ter hosszú, 120 holdnyi tó — a Pécsi-tó — keletkezett a ké­sőbb egyesült Orfű és Mecsek­­rákos, valamint Tekeres kö­zött; kissé távolabb kialakult a huszonnyolcféle hallal bete­lepített festői Herman Ottó­­tó­­l még távolabb a tólánc negyedik tagja, Kovácsszénája községnél.. A fürödni, horgászni, evezni és szörfözni vágyók az orfűi és a Pécsi-tavat keresik fel a meleg, nyári napokon. Az előbbi természetes bálával, az utóbbi pedig kiépített monst­re úszómedencéjével és igen sok szolgáltatással csábítja a látogatókat Pécsről, Baranya más vidékeiről, sőt az ország más tájairól is. Az élelmes környékbeliek — és akik jó beruházásnak tekintik a szál­láshelyek létesítését — felké­szültek a növekvő keresletre, s meglepő árakon kínálják a tó környéki villákat és penzió­szobákat a pihenni, üdülni vá­gyóknak. Az idei szezon azon­ban azt bizonyítja, hogy a „harcsakirály” lelőhelyének közelében is fel kell ismerni a régi igazságot: a kis hal is jó hal. Érdemesebb keveset kér­ni a szálláshelyek jobb ki­használása érdekében, mint jó időben­ a közeli kempingbe „kényszeríteni” a kispénzű üdülőt, rossz időben pedig teljesen elriasztani a környék­ről. Kár lenne, ha bárki azt hin­né: Orfűn és környékén csak fürödni, pihenni lehet. Egy ilyen szép környezetű fürdő­hely — ajánlhatjuk még Ba­ranyában Sikondát, Abalige­­tet, Magyarhertelendet, s a Mecsekben levő források táp­lálta sok kis tó bármelyikét — kiválóan alkalmas, hogy több variációjú nyaralóprog­ramot szervezzen mellette az ember. Ha száz ágra süt a nap, kényelmesebben lehet itt fürödni, mint a zsúfolt buda­pesti strandokon. Ha viszont a felhők uralják az eget, ma­radandóbb élményt nyújt a Mecsek ezernyi dombja és völ­gye, a ritkaságokban gazdag növény- és állatvilág, s a kör­nyék sok-sok történelmi emlé­ke. Már az is különleges él­mény, ha például Pécs és Or­fű, vagy Pécs és Málna kö­zött kocsit vezet az ember. Szinte szlalompályán érzi ma­gát. Egyik vargabetű a másik után. Nehéz megállni, hogy ne csábítson körültekintésre a táj, de itt legfeljebb az utas „eresztheti el” magát. A veze­tőnek a vezetéstechnikára — a fékezésre, a kanyar ívére, s a gyorsításra — kell összpon­tosítania, hogy ne keletkezzen mögötte kilométeres sor, s ő se „szálljon el” valamelyik kanyarban. Egy-egy különö­sen szép­ „hajtűnél” eszébe jut, hogy nem lenne utolsó felvétel, ha kiszállna, s egy nagy látószögű optikával egyetlen képbe fogná az út­­kanyar két szárát, a közte le­vő dombot, a baranyai táj cso­dálatos hullámzását, íveit. De aztán mindjárt arra gondol: ki tudja, hogy a következő autós miként veszi a kanyart. Lehet, hogy mégis ez lenne az utolsó felvétele... Aki szereti fotóalbumban vagy vetítővásznon újra és új­ra viszontlátni a nyaralás köz­ben gyűjtött emlékeket, annak nyugodtan ajánlhatjuk: nem kell külföldre mennie. A tu­risztikai irodalom átnézése után keresse fel inkább Bara­nyát. Komló közelében, a Máré­­várnál — ahol egyébként lát­ványos kiállításon ismerhetjük meg a kelet-mecseki tájvédel­mi körzet élővilágát — kezdő­dik például egy gyönyörű völgy, amely egészen Óbányá­­ig húzódik. Érdemes végiggya­logolni rajta. Aki négy keré­ken közlekedik, annak viszont azt ajánljuk, hogy induljon el a másik oldalról. A 6-os út egyik kanyaróban magaslik Mecseknádasd Árpád-kori kis temploma. Annak megtekinté­se után a községen keresztül megközelíthetjük Óbányát, s innen kísérhetjük a patakot száz és száz apró zuhatagon át Kisúj­bányáig, ahonnan visszasétálhatunk. Ha útköz­ben rövid, vékony, kígyóforma vörösesbarna állat keresztezi utunkat, nem kell félni tőle. S főleg n­em kell bántani. A kuszma néven is említett tö­rékeny gyíkot láttuk, amely éppen a tájékozatlan emberek kígyógyűlölete miatt vált rit­ka, védett jószággá. Ugyanígy fojtsuk el virág­­gyűjtési vágyainkat is, ha például a Pécs közeli Jakab­­hegyre menet júliusban szép, szegfűformájú, bíborszínű vi­rágokat látunk. A világítóan sárga ökörfarkkórók társasá­gában található bársonyos kakukkszegfű ugyanis a Me­csek számos védett virága kö­zé tartozik. A legdrágább menyasszonyi csokornál is többe kerülne, ha a kirándu­lásból hazafelé menet meglát­nák kezünkben. Elegendő te­hát nézni az út menti „virá­goskertet”, s természetesen a turistajelzést is. Az utóbbira különösen érdemes figyel­nünk, mert az utat jelző tu­ristaszakosztály tagjai aligha­nem felülről lefelé jöhettek, amikor a háromszögeket fes­tették. Felfelé menet nem egy olyan kereszteződés akad, ahol csak az elágazó ösvényekre bekukkantva találhatjuk meg a jelzést. Fent, a babtás szer­kövek látványa bőven kárpó­tol bennünket minden útvesz­­tésért, tévelygésért. A hajdan itt hullámzó tengerben lerakó­dott, különböző keménységű kőzetet lekoptató erózió ugyanis olyan bizarr szikla­alakzatokat képezett, melyek­hez hasonlókat csak igen rit­kán láthatunk. Sokak szerint érdemes lett volna még to­vább mennünk Zsongorkőhöz, a kilátóhoz, és a kolostor rom­jaihoz is. Késői indulásunk, tévelygéseink és gyomrunk kö­vetelőzése miatt azonban kénytelenek voltunk vissza­fordulni. Kétheti nyaralásunk kilenc­­napi rossz ideje így is igen sok élménnyel kárpótolt bennün­ket az elmaradt fürdésért. Tu­lajdonképpen akkor is lett volna mit látnunk, ha három hétig egyfolytában csak a kör­nyéket járjuk. Pécsett a dzsámi, a tv-to­­rony, a Tettyén éppen­ próbált — később bemutatandó — színdarab, s az útikönyvekben sehol sem szereplő Pintér-kert nyújtott maradandó élőlényt. Nem felejthetjük el, hogy a Janus Pannonius Múzeum természetrajzi kiállításán a kedves múzeumőr néni hár­munknak is bekapcsolta a Mecsek élővilágát bemutató automata diaműsort. Villány közelében a Szár­­somlyó egyik elhagyott­ kőbá­nyájában nemzetközi szob­rász alkotótábor munkái közt bóklászhattunk igaz gyönyö­rűségünkre. Magunk is meg­lepődtünk, hogy hatéves kis­lányunkat csak válogatott trükkökkel tudtuk innen to­­vábbvonszolni. De siettünk, mert várt bennünket Villány és Villánykövesd műemlék pincesorainak látványa. A Komló melletti Mánián is csak arra jutott idő, hogy­ megtekintsük a csodálatos kör­nyezetben levő Árpád-kori templomocskát — amely állí­tólag eltűnt a vadul burjánzó növényzetben a tatárjárás után, s csak akkor fedezték fel, amikor egy csordás elkó­­­­borolt bikája véletlenül bele­akadt a Harangkötélre csava­rodott folyondárba, és meg­húzta a harangot. — Nem nézhettük meg a mésztufa gá­takkal és vízesésekkel tarkí­tott, sokak által dicsért Me­­legmány-völgyet, mert siet­tünk tovább a komlóiak ked­velt fürdő- és horgászhelyére, Sikondára. Hosszan sorolhatnánk még Abaliget cseppkőbarlangjának bizarr alakzatait, Szigetvár történelmi látnivalóit, a mo­hácsi emlékpark szívszerító­­ látványának összetevőit, mindazt, ami felejthetetlenül gazdaggá tette a kilenc nap alatt is befejezhetetlen „eső­programot”. Ehelyett azzal fe­jezzük be: szívből irigyeljük komlói gyárunk dolgozóit. Ok. félnapos úttal bármikor elér­hetik mindazt, aminek megte­kintésére nekünk kilencnapi­­zsúfolt program sem volt ele­gendő. Varga A kánikulában nem tudják abbahagyni a lubickolást a gyerekek az orfűi kis tóban Babás szerkövek a Jakab-hegyen XIII. századi közelében, a templom Mánfán Szársomlyó oldalában Modern szobrok Nagyharsány

Next