Forrás, 1944. április-június (2. évfolyam, 4-6. szám)
1944-06-01 / 6. szám
ton újabb és újabb nemzeti dalt akar népszerűsíteni. Ezzel csak zavart keltenek: „Vagy jó az Erkel-féle himnusz, vagy nem. Ha nem jó, tűzessék ki új pályázat, ha jó s elfogadtatott, nem kellene annak minél előbbi és minél általánosabb elterjedését új s pedig kisebb becsű , próbáitokkal nehezíteni”. Nem is olvasunk később róla, hogy a királyhimnusz népszerűséget szerzett és a nép ajkára került volna. Ám voltak más kísérletek is, amelyek szintén nyomtalanul buktak alá a feledésben. Komáromban Molnár Ádám zenetanító, aki a Kölcsey-himnuszra kiírt pályázaton is részt vett, a helyi poétának, Beöthy Zsigmondnak nemzeti dalát zenésítette meg; ezt Komáromban társaságban egy ideig énekelték is. Később szövegét is elfelejtették, csak a „Pesti Divatlap“ őrzi meg a végleges elveszéstől, dallama ma már ki sem nyomozható. Erre a sorsra jutott a többi kísérlet is, amely új nemzeti dalt, nemzeti imát akart juttatni a nemzetnek. Csupán zenetörténeti érdekessége van, de emlékezzünk meg röviden a Kölcsey-pályázat dicséretet nyert hat pályaművének sorsáról is, már amennyire ez kinyomozható. A díjat nem nyert munkákat a szerzők visszakapták. A 2. és 7. számú pályamunka kottáját a Nemzeti Színház múzeuma őrzi ritkaságai között. Egyikük sem nyert dicséretet. Ellenben hosszabb ideig szerepelt vidéki zenei ünnepségek és a hangversenyek műsorán Seyler Károlynak, az esztergomi káptalan régens doltjának egyik pályaműve. Ő két pályaművet is küldött be a Nemzeti Színház pályázatára, az egyik a 12-es, a másik a 13-as számot kapta. Mind a kettőt megdicsérte a bíráló bizottság. Seyler igen termékeny zeneszerző volt, műveinek száma meghaladta a hatszázat, s különösen az egyházi zenében jeleskedett. Sok miséje és miserészlete még ma is él, egy triója pedig a negyvenes évek kedvelt hangversenyszáma volt. Mint a legjelentősebb magyar székesegyház karnagyának, tekintélye és módja volt hozzá, hogy dicséretet nyert pályaművének pódiumot szerezzen. 1844 őszén egy pozsonyi hangversenyen énekelték, de a „Pesti Hírlap“ tudósítója úgy találta, hogy „biz ez Erkel melódiájához nem is hasonlítható — engedelmet kérek”. Viszont a pozsonyi „Hírnök“ szerint „az esztergomi derék karmesternek a magyar színháznál versenyzett zeneművei jelen egyike általános tapsot aratott”. Egy-két évig .