Fotóművészet, 1992 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1992 / 1. szám
E SZÁMUNK SZERZŐI FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ (1952) Esszéista, írásai a 80-as évek eleje óta jelennek meg. Az ELTE világirodalmi tanszékének docense. Művészettörténeti és kultúrtörténeti könyvei: Melankólia (1984); Caspar David Friedrich (1986); A medúza pillantása (1990); P. SZABÓ ERNŐ (1952) 1974-ben népművelés-könyvtár szakon végzett a Debreceni Tanítóképző Főiskolán. Az Új Magyarország művészeti rovatának vezetője. A Fotóművészetben 1982 óta publikál. HERVÉ, RODOLF (1957) Fotográfus, Párizsban született. Pályáját festőként és kiadóként kezdte. Korábban anamorf, majd fotótöredékekből digitális képeket készített. Ma leginkább a Polaroid klisé különlegességei és az elektrografika lehetőségei foglalkoztatják. 1990-től Budapest és Párizs között ingázik. HORNYAI ESZTER (1959) Fotográfus. A MUOSZ fotóriporteri szakán végzett. 1983/84-ben a Fotóművészeti Galéria kiállítótermét vezette. 1984-ben önálló kiállítása volt Budapesten, írásai a Fotóművészetben jelentek meg. SCHWANNER ENDRE (1928) A Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Művészeti Alap és a Magyar Fotóriporterek Kamarájának tagja. Fotótechnikai cikkei 1968 óta jelennek meg. 1975 óta a fotótechnikai elmélet tanára az újságíróiskolán. SIMON MIHÁLY Művészettörténész, fotótörténész. 1956 óta az Egyesült Államokban él, a keloiti egyetemen fotótörténetet oktat. Most készült el a magyar fotótörténetet a kezdetektől bemutató könyve. TOMSICS EMŐKE (1959) Az ELTE Bölcsészkarán végzett. 1983 óta a Legújabbkori Történeti Múzeum Fényképtárának munkatársa. Osztályvezetőhelyettes, egyetemi doktor. MAUER DÓRA (1937) A Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika szakán diplomázott. Azóta kül- és belföldi kiállításokon vesz részt. 1973 óta kísérleti filmmel és fotóval is foglalkozik. A 70-es években művészeti köröket vezetett, amelyekben a fotó is szerepet kapott. 1987-től az Iparművészeti Főiskola óraadó, 1990-től a Képzőművészeti Főiskola rendes tanára. Fotóművészet ’92 • Fotókritikai, elméleti és fotótörténeti folyóirat. Megjelenik évente négyszer »Főszerkesztő: Tímár Péter • A szerkesztőség postacíme: 1676 Budapest, Pf. 72. »Telefon: 178-6711 »Kiadó: Magyar Fotográfiai Szaksajtó Alapítvány »Kiadásért felel: Timár Péter »A folyóiratot a Magyar Fotóművészek Szövetsége, az Osvát Ernő alapítvány, az MHB Művészeti Alapítvány és a Magyar Fotográfiai Szaksajtó Alapítvány támogatja • Egyes szám ára: 98 Ft (előfizetőknek: 78 Ft) »Terjeszti a Magyar Posta »Előfizetési csekk az 1676 Budapest, Pf. 72. címen kérhető »Külföldön terjeszti a „Kultúra” Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. Budapest, Pf. 149. HU 1389 »Index: 25 307 »Révai Nyomda Kft. • Felelős vezető: Bánáti László ügyvezető igazgató »HU ISSN 0532-3010. A felvételek zselatinos ezüst technikával készültek. Az ettől eltérő eseteket külön jelezzük. 2 FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ A láthatatla KEREKES GÁBOR Belső rokonság fűzi össze az alkímiát a művészetekkel. Aki a határaikon túlról igyekszik bepillantani e birodalom belsejébe, anélkül, hogy — akárcsak lélekben is — bemerészkedne ide, az óhatatlanul saját téveszméinek esik áldozatául; ugyanazokat a törvényeket szeretné megtalálni ott, a számára ismeretlenben is, mint a maga megszokott világában. S mert elvakult, azaz körülményeinek rabságát természetesnek érzi, ezért azt látja csak, amit látni akar — mást nem is óhajt észrevenni. Onnan, kívülről nézve az alkimista nem tesz egyebet, mint romlékony anyagokkal kísérletezik, hogy azután egy nemes anyagot hozzon belőlük létre — aranyat, amely romolhatatlan. S ugyanezt veszi észre a művészetben is: csak azt látja, hogy az úgynevezett „valóság” elemeit illesztgeti és rakosgatja ide-oda, hogy kialakítson belőlük valamit, aminek végső rendeltetése e „valóság” tükrözése, megjelenítése. Az alkimistát is, a művészt is jobb sorsra érdemes tévelygőnek látja, mégha ezt nem is mondja ki. Tévelyegnek, véli, hiszen mást sem tesznek, mint az amúgy is meglévő és vitathatlan világot próbálják újra megalapozni, noha az tőle függetlenül is szilárdan áll. A szellem veszedelmes elapadásának a jele az, hogy az újkorban az alkímiát varázslatos praktikák mesés rendszerére szűkítették le, a művészetet pedig mindenáron a valósággal igyekeztek valamilyen kapcsolatba hozni. A szellemtől való visszariadás ez is nem egyszerűen az anyagnak a nevében, amely maga sem választható el a szellemtől, hanem a szellem hiányának a bűvöletében. A hagyomány nyelvén szólva a Gonosz térhódítása ez, s annál is inkább mondhatjuk ezt, mert az alkímia, a mágia s a művészet eredendően mindig is a világ szellemi egységének, azaz a Jónak a helyreállítására törekedett — a szétaprózódás és a széttöredezés ellenében, amely nemcsak az úgynevezett empirikus világ elemi megjelenési módja, hanem a Gonosz kísértése is. Az alkímia „kívülről” nézve a fémek átalakításával foglalkozik; magát az alkimistát azonban ennél mégis jobban foglalkoztatja a legkülönfélébb minőségek rokonságának a megismerése, vagyis az egységnek a tapasztalata. A művész is a töredékekből igyekszik megteremteni az Egészet, s menynyire szegényes az az öröm, amely beéri azzal, hogy észreveszi a világ töredékeit a műalkotásban, s ahelyett, hogy az Egészre figyelne, inkább saját töredezett létének az igazolását keresi a műben. Az Egésznek, azaz az Egységnek a tapasztalata a létezés középpontjának az éppoly fölemelő, mint nyomasztó élményében részesíti az embert. Ha nem részesült ebben az élményben, akkor alkímiáról, mágiáról, művészetről, technikákról beszél, de ha megérintette őt e tapasztalat, akkor értelmét veszti számára az, hogy zsákutcákat jelöljön ki. A középpontba kerülve a részletekben is az Egészet fedezi fel, s bár pillantása kifelé irányul, amit lát, az a láthatatlan belső felé tereli figyelmét. Az alkímia és a művészet — s immár szűkítsük a kört: az alkímia és a fényképészet — mély összefüggését éreztem