Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)

1864-02-14 / 36. szám

A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Egy óra múlva az urednik hozta útlevelemet, Pugatseff karcolásával alájegyezve, és hozzá rendelt. Épen újrakészültében találtam. Ki nem mondhatom, mily érzések közt váltam meg e borzasztó embertől, ki réme, szörnye volt minden másnak, csak nekem nem. Miért ne valljam meg az igazat ? Azon percben élénk részvét vont hozzá. Forró vágyam volt kira­gadni őt a gonoszság közepéből és megmenteni éle­tét, míg idő van reá. Schwabrin s a nép, mely kör­nyezete nem engedte, hogy mindent kibeszéljek, mi szivemen feküdt. A legbarátságosabban váltunk meg. A­mint Pu­gatseff meglátta a tömegben Akulina Pamphilownát, ujjával megfenyítette, s jelentékenyen intett neki. Akkor kibi­kájába lépett, parancsolta, hogy Berdó felé hajtsanak, és a­mint a lovak megindultak, még­­egyszer kihajolt szekeréből és kiáltott: „Isten áldjon meg, talán még látjuk egymást!“ Valóban még­­egyszer láttuk egymást, de mily körülmények kö­zött ! . . . . Pugatseff elment. Hosszan néztem a fehér sík­ságra, melyen három fogatúja tova robogott. A nép szétoszlott. Schwabrin eltűnt. Én visszatértem a pap­hoz. Minden kész volt már az útra s én nem akartam sokáig várakozni. Összes birtokunk a várparancsnok ódon szekerébe volt felpakolva. A fuvarosok gyor­san befogtak. Mari elment bucsut venni szülei sírjá­tól, kiket a templom mellé temettek. El akartam ki­sérni, de kért, hagyjam magára. Néhány perc múlva visszatért, könyezve. A szekér eléállott, tiszteletes Gerasszim és felesége kijöttek a lépcsőkre. Mari, Pa­lassa és én a kibu­kába ültünk. Saweljits a bakkra helyezkedett. „Isten áldjon meg, Iwanowna Mária, galambocs­­­­kám! Isten áldja meg, kedves, egyetlen Péter Andre­­jitsünk!“ kiáltott a jó papné. „Szerencsés utat és ál­dást az égtől mindkettőjüknek!“ Elmentünk. — A várparancsnoki lak ablakából Schwabrin nézett ki. Tekintete sötét boszut fejezett ki. Nem akartam tombolni a megsemmisített ellenség felett s másfelé fordultam. Végre kiértünk a kapun és örökre elhagytuk Belogorszk­ várát. TIZENHARMADIK FEJEZET. A rabság. A kedves leánynyal való váratlan egyesültemet a reggeli nyomasztó bizonytalanság után, magam sem akartam hinni, s úgy tetszett nekem, mintha az egész üres álom lett volna. Mari majd az útra, majd reám nézett, elmerengve és úgy látszott, hogy még nem tudja feltalálni magát, s összeszedni eszét. Hall­gattunk. Lelkünk elfogult volt. Észrevétlen értünk, a két órányira fekvő legközelebbi várhoz, mely ugyan­csak Pugatseffé volt. Itt lovat váltottunk. A gyorsa­ságból, melylyel befogtak s a szakállas kozák szol­­gálatkészségéböl, kit Pugatseff várparancsnokká­­tett, láttam, hogy engem hála legyen a fuvaros beszédes­ségének, úgy fogadtak mint az udvar kegyencét. Tovább haladtunk. Szürkülni kezdett az idő. Azon városkához közeledtünk, melyben a torzonborz várparancsnok szerint hatalmas mennyiségű legény­ség tartózkodott, mely a trónkövetelővel volt egyesü­lendő. Az őrök feltartóztattak. Azon kérdésre: „Ki az ?“ a fuvaros azt fe­­lte : „a cár rokona feleségé­vel!“ Egy rakás huszár tüstént körülfogott, borzasz­tó szitkozás között. „Szállj le, te ördög rokona !“ mondá egy nagy bajuszos őr. „Majd melegítünk mi neked fürdőt, s feleségednek is!“ Leszálltam a kibitkából s kívántam, vezessenek a főnökhöz. A­mint meglátták, hogy tiszt vagyok, meg­szűntek szitkozódni. Az őrmester a majorhoz vezetett. Saveljits nem tágított mellőlem és azt motyogta: „Nesze­ neked császári atyafiság! Esőből eresz alá.... Mennybeli isten! mi lesz már mindennek a vége ? A kibitka lassan haladt utánunk. Néhány perc múlva egy fényesen világított há­zacskához léptünk. Az őrmester ment, hogy jelentsen be, s néhány perc múlva visszajött azon tudósítással,­­ hogy ő nagyságának nincs ideje velem beszélgetni, és azt parancsolta, vigyenek engem börtönbe s fele­ségemet hozzá. „Mit jelent ez?“ kiáltam dühösen. „Hát megbo­londult ?“ „Azt már nem tudom méltóságos úr“, felese az őrmester. „Hanem ő nagysága azt parancsolta, vi­gyem a méltóságos urat börtönbe, a nagyságos asz­­szonyt pedig ő nagyságához, méltóságos ur!“ Fölszaladtam a lépcsőn, a katonák nem tartóz­tattak fel és én egyenesen a szobába siettem. Itt ta­láltam hat huszártisztet, pharaójáték mellett. A major tartotta a bankot. Mi nagy volt bámulatom a mint első tekintetre Iwán Iwanowits Surinra ismertem benne, ugyanarra, ki egykor a vendéglőben elnyerte volt pénzemet. „Lehetséges e, Iwán Iwanowits!“ — kiáltom — „te vagy az?" „Ezer ménkő, Péter Andrejits! Mi az ördög hoz ide? honnan jösz? Hogy vagy, pajtás. Nem ülsz le kártyázni?“ „Köszönöm. Inkább rendelj nekem szállást.“ „Mire? Nálam maradsz!" „Nem lehet, nem egyedül vagyok.“ „Hát hozd ide pajtásodat is.“ „Nem pajtásom az, egy .... növel vagyok.“ „Egy növel?. Hát hol halásztad ? Hehe pajtás !“ (E szavakra Surin oly kifejezésteljesen fütyölt, hogy mindnyájan nevetni kezdtek és én zavarba jöttem.) „Nos“— folytatá Surin. „Legyen! Kapsz szál­lást. Ha nem kár, igazán... Olyan jól mulatnánk, mint hajdan... Hallod-e te kölyök, hát mért nem jön Pugatseff atyafiának neje? Vagy valami akadá­lyozza ? Mondjátok, hogy ne féljen semmit, egy szép úr hivatja, ki nem fogja bántani — s aztán csipol gal­léron.“ „Mi bajod Pugatseff rokonával? mondám Su­­rinnak. „Az a meghalt Miranon kapitány leánya. Fogságból szabadítottam őt ki és most szüleimhez viszem s náluk is hagyom.“ „Hogyan! Hát te voltál a kit az imént bejelen­tettek? Ugyan kérlek, mit jelent ez?“ „Később mindent elbeszélek. De most, az isten szerelmére kérlek, nyugtasd meg a szegény leányt, kit huszárjaid egészen megijesztettek.“ Surin tüstént intézkedéseket tett. Maga ment ki engedelmet kérni Maritól a szándéktalan bánta­­lomért és parancsolta az őrmesternek, hogy a város­ban a legjobb lakást tisztítsák ki. Én éjjel nála ma­radtam. Vacsora után, mikor magunkra maradtunk, el­beszéltem neki kalandomat. Surin legnagyobb figye­lemmel hallgatott. A­mint elvégeztem fejét rázva mondá: „Minden jól van pajtás, csak egy nem tet­szik nekem — hogy vitt rá az ördög a házasságra. Én, mint becsületes tiszt nem hazudok neked. Hidd el, a házasság bolondság. Már hogy fogod hurcolni az asszonyt s hogy fogsz gyermekeket várni ? Pfuj, hagyd el! Kövess engem. Válj meg most a kapitány leányától. A szimbirszki utat kitisztíttatom és veszély­telenné teszem. Küldd el reggel egyedül szüleidhez és maradj itt a seregnél. Orenburgba térned merőben szükségtelen. Ismét a felkelők kezébe esnél, s má­sodszor bajosan szabadulnál meg. Majd aztán elgő­­zölög a szerelmi mámor s minden eligazodik. Bár nem osztottam egészben véleményét, érez­tem, hogy a kötelesség és becsület a cárnő sérgében való jelenlétemet parancsolja. Elhatároztam, Surin tanácsát követem, Marit egyedül küldeni el és nála maradni. Saveljits jött levetkőztetni. Tudtára adtam, hogy holnap legyen kész Marival tovább utazni. Ellenvetéseket tett: „Mi jutott eszedbe uram ? Hogy hagyhatnálak én el téged ? Ki fog téged várni ? Mit mondanak szüleid?“ Minthogy ismertem az öreg makacsságát, barát­ság és szívélyesség által igyekeztem rábeszélni. „Kedves Archip Saweljitsem!“ mondám neki „ne ta­gadd meg, légy jóltevöm! Szolgálatban nem fogok itt szűkét látni, de nem leszek nyugodt, ha Mari nél­küled utazik. Ha neki szolgálsz, nekem szolgáltál, mert erősen elhatároztam, hogy mihelyest­­ a körül­mények engedik — elveszem őt.“a! Akkor Savelju­s leirhatlan bámulatában össze­csapta kezeit. „A gyermek megházasodik! De mit mond hozzá az apja? De mit gondol az anya?“ „Beleegyeznek, bizonyosan beleegyeznek,“ fe­lelek, „mihelyest megismerik Marit. Számolok segít­ségedre is. Apám s anyám hiszen neked. Nem igaz, közbeveted értünk magadat.“ Az öreg megindult. „Ah! jó Péter Andrejevitsem!“ mondá, „Igen jókor megházasodol, de Iwanovna Má­ria is oly jó leány, hogy bűn lenne elszalasztani az alkalmat. Jó na, legyen kívánságod szerint. Elkísé­rem a mennybéli angyalt s egész alázatossággal bebi­zonyítom szüleidnek, hogy ily menyasszonynak nincs szüksége nászajándékra. Köszöntem Saveljitsnek és egy szobába men­tünk Surinnal — aludni. Fölizgatva s fölhevülve, mint voltam, sokat fe­csegtem. Surin eleinte szívesen részt vett beszédem­ben , azonban lassan mint szava ritkább és mind össze­független­ebb lett. Végre egy kérdésemre horkolás­sal és szuszogással felelt. Én is elhallgattam és kö­vettem példáját. Másnap reggel jókor Marihoz mentem. Elébe terjesztettem tervemet. Helyesnek találta és tüstént beleegyezett. Surin csapatja még az­nap kinyomu­landó volt a városkából. Tehát nem lehetett késle­kednünk. Tüstént búcsút vettem Maritól, miután rábíztam Saveljitsre és egy levelet irtami szüleimnek. Mari sírni kezdett. „Isten áldja meg Péter Andreje­­vits!“ mondá halkan. „Látjuk-e egymást valaha vagy soha, csak az isten tudja! de én egész életemben el nem felejtem önt; szívemben siromig egyedül te ma­radsz !“ Semmit sem tudtam szólani. Közültünk oly em­berek voltak, kiknek jelenlétében nem akartam át­adni magamat a bennem lázongó érzéseknek. Szomo­rúan s hallgatva tértem vissza Surinhoz. Szórakoz­tatni akart, s én magam is szükségét láttam a mulat­ságnak. A napot zajosan töltöttük és estére a mezőre rukkoltunk. Február végén volt. A tél, mely a hadi intézke­déseket akadályozta eltűnt és tábornokaink erős össz­hatásra igyekeztek, Pugatseff még mind Orenburg előtt állott. E közben segédcsapataink körülre ösz­­sze huzattak és az ellenséges fészkekhez minden ol­dalról közelegtek. A csapatok láttára a lázadó faluk megadták magukat. A rabló bandák előttünk min­denütt megfutottak és minden gyors, szerencsés ki­menetelre mutatott. Majd Galicin herceg Pugatseffet Tatisscsévá­ vá­ránál megtámadta, csoportjait szétszórta, Orenburgot felszabadította és úgy látszott, hogy a lázadóknak utolsó, elhatározó csapást adott. Surin ez időben a lázadó baskirok egy bandája ellen volt kiküldve, de ezek szétoszlottak, még mielőtt láttuk volna. A tavasz egy határ­faluban visszatartott. A folyamok ki­árad­tak, az utak járhatlanokká lettek. Tétlenségünkben azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd legalább el­­végződik a kicsinyes és unalmas, rablók és vadak el­len folytatott háború. De Pugatseff még szabad volt. A szibériai bá­nyáknál megjelent, ott új serget gyűjtött és ismét űzni kezdte veszedelmes játékát. Ismét elterjedt a hit tetteiről. Hallottuk a szibériai várak széthányatását. Majd Kazán meghódítása és a trónkövetelőnek Mosz­­kvu­a elleni terve rettentette meg a hadsereg parancs­nokát, ki a megvetett lázadók gyöngeségére hagy­va magát — gondtalan nyugalomnak engedte kato­náit. Surin parancsot kapott, hogy a Volgán által keljen. Nem akarom leírni hadjáratunkat s a háború vé­gét. Röviden szólva: a nyomor szélsőségre hágott. A kormány mindenütt feloszlott, a nemes emberek er­dőkben bujkáltak. Rablóbandák dühöngtek minde­nütt, az egyes csapatok parancsnokai büntettek és kegyelmeztek önhatalmilag; az egész beérhetlen me­gye állapota, melyben a bűn pusztított — borzasztó volt. . . Isten őrizze meg Oroszországot, hogy eszte­len és kíméletlen lázadást lásson! (Folyt. köv.) ]42

Next