Fővárosi Lapok, 1864. február (1. évfolyam, 26-48. szám)
1864-02-14 / 36. szám
A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) Egy óra múlva az urednik hozta útlevelemet, Pugatseff karcolásával alájegyezve, és hozzá rendelt. Épen újrakészültében találtam. Ki nem mondhatom, mily érzések közt váltam meg e borzasztó embertől, ki réme, szörnye volt minden másnak, csak nekem nem. Miért ne valljam meg az igazat ? Azon percben élénk részvét vont hozzá. Forró vágyam volt kiragadni őt a gonoszság közepéből és megmenteni életét, míg idő van reá. Schwabrin s a nép, mely környezete nem engedte, hogy mindent kibeszéljek, mi szivemen feküdt. A legbarátságosabban váltunk meg. Amint Pugatseff meglátta a tömegben Akulina Pamphilownát, ujjával megfenyítette, s jelentékenyen intett neki. Akkor kibikájába lépett, parancsolta, hogy Berdó felé hajtsanak, és amint a lovak megindultak, mégegyszer kihajolt szekeréből és kiáltott: „Isten áldjon meg, talán még látjuk egymást!“ Valóban mégegyszer láttuk egymást, de mily körülmények között ! . . . . Pugatseff elment. Hosszan néztem a fehér síkságra, melyen három fogatúja tova robogott. A nép szétoszlott. Schwabrin eltűnt. Én visszatértem a paphoz. Minden kész volt már az útra s én nem akartam sokáig várakozni. Összes birtokunk a várparancsnok ódon szekerébe volt felpakolva. A fuvarosok gyorsan befogtak. Mari elment bucsut venni szülei sírjától, kiket a templom mellé temettek. El akartam kisérni, de kért, hagyjam magára. Néhány perc múlva visszatért, könyezve. A szekér eléállott, tiszteletes Gerasszim és felesége kijöttek a lépcsőkre. Mari, Palassa és én a kibukába ültünk. Saweljits a bakkra helyezkedett. „Isten áldjon meg, Iwanowna Mária, galambocskám! Isten áldja meg, kedves, egyetlen Péter Andrejitsünk!“ kiáltott a jó papné. „Szerencsés utat és áldást az égtől mindkettőjüknek!“ Elmentünk. — A várparancsnoki lak ablakából Schwabrin nézett ki. Tekintete sötét boszut fejezett ki. Nem akartam tombolni a megsemmisített ellenség felett s másfelé fordultam. Végre kiértünk a kapun és örökre elhagytuk Belogorszk várát. TIZENHARMADIK FEJEZET. A rabság. A kedves leánynyal való váratlan egyesültemet a reggeli nyomasztó bizonytalanság után, magam sem akartam hinni, s úgy tetszett nekem, mintha az egész üres álom lett volna. Mari majd az útra, majd reám nézett, elmerengve és úgy látszott, hogy még nem tudja feltalálni magát, s összeszedni eszét. Hallgattunk. Lelkünk elfogult volt. Észrevétlen értünk, a két órányira fekvő legközelebbi várhoz, mely ugyancsak Pugatseffé volt. Itt lovat váltottunk. A gyorsaságból, melylyel befogtak s a szakállas kozák szolgálatkészségéböl, kit Pugatseff várparancsnokkátett, láttam, hogy engem hála legyen a fuvaros beszédességének, úgy fogadtak mint az udvar kegyencét. Tovább haladtunk. Szürkülni kezdett az idő. Azon városkához közeledtünk, melyben a torzonborz várparancsnok szerint hatalmas mennyiségű legénység tartózkodott, mely a trónkövetelővel volt egyesülendő. Az őrök feltartóztattak. Azon kérdésre: „Ki az ?“ a fuvaros azt felte : „a cár rokona feleségével!“ Egy rakás huszár tüstént körülfogott, borzasztó szitkozás között. „Szállj le, te ördög rokona !“ mondá egy nagy bajuszos őr. „Majd melegítünk mi neked fürdőt, s feleségednek is!“ Leszálltam a kibitkából s kívántam, vezessenek a főnökhöz. Amint meglátták, hogy tiszt vagyok, megszűntek szitkozódni. Az őrmester a majorhoz vezetett. Saveljits nem tágított mellőlem és azt motyogta: „Nesze neked császári atyafiság! Esőből eresz alá.... Mennybeli isten! mi lesz már mindennek a vége ? A kibitka lassan haladt utánunk. Néhány perc múlva egy fényesen világított házacskához léptünk. Az őrmester ment, hogy jelentsen be, s néhány perc múlva visszajött azon tudósítással, hogy ő nagyságának nincs ideje velem beszélgetni, és azt parancsolta, vigyenek engem börtönbe s feleségemet hozzá. „Mit jelent ez?“ kiáltam dühösen. „Hát megbolondult ?“ „Azt már nem tudom méltóságos úr“, felese az őrmester. „Hanem ő nagysága azt parancsolta, vigyem a méltóságos urat börtönbe, a nagyságos aszszonyt pedig ő nagyságához, méltóságos ur!“ Fölszaladtam a lépcsőn, a katonák nem tartóztattak fel és én egyenesen a szobába siettem. Itt találtam hat huszártisztet, pharaójáték mellett. A major tartotta a bankot. Mi nagy volt bámulatom a mint első tekintetre Iwán Iwanowits Surinra ismertem benne, ugyanarra, ki egykor a vendéglőben elnyerte volt pénzemet. „Lehetséges e, Iwán Iwanowits!“ — kiáltom — „te vagy az?" „Ezer ménkő, Péter Andrejits! Mi az ördög hoz ide? honnan jösz? Hogy vagy, pajtás. Nem ülsz le kártyázni?“ „Köszönöm. Inkább rendelj nekem szállást.“ „Mire? Nálam maradsz!" „Nem lehet, nem egyedül vagyok.“ „Hát hozd ide pajtásodat is.“ „Nem pajtásom az, egy .... növel vagyok.“ „Egy növel?. Hát hol halásztad ? Hehe pajtás !“ (E szavakra Surin oly kifejezésteljesen fütyölt, hogy mindnyájan nevetni kezdtek és én zavarba jöttem.) „Nos“— folytatá Surin. „Legyen! Kapsz szállást. Ha nem kár, igazán... Olyan jól mulatnánk, mint hajdan... Hallod-e te kölyök, hát mért nem jön Pugatseff atyafiának neje? Vagy valami akadályozza ? Mondjátok, hogy ne féljen semmit, egy szép úr hivatja, ki nem fogja bántani — s aztán csipol galléron.“ „Mi bajod Pugatseff rokonával? mondám Surinnak. „Az a meghalt Miranon kapitány leánya. Fogságból szabadítottam őt ki és most szüleimhez viszem s náluk is hagyom.“ „Hogyan! Hát te voltál a kit az imént bejelentettek? Ugyan kérlek, mit jelent ez?“ „Később mindent elbeszélek. De most, az isten szerelmére kérlek, nyugtasd meg a szegény leányt, kit huszárjaid egészen megijesztettek.“ Surin tüstént intézkedéseket tett. Maga ment ki engedelmet kérni Maritól a szándéktalan bántalomért és parancsolta az őrmesternek, hogy a városban a legjobb lakást tisztítsák ki. Én éjjel nála maradtam. Vacsora után, mikor magunkra maradtunk, elbeszéltem neki kalandomat. Surin legnagyobb figyelemmel hallgatott. Amint elvégeztem fejét rázva mondá: „Minden jól van pajtás, csak egy nem tetszik nekem — hogy vitt rá az ördög a házasságra. Én, mint becsületes tiszt nem hazudok neked. Hidd el, a házasság bolondság. Már hogy fogod hurcolni az asszonyt s hogy fogsz gyermekeket várni ? Pfuj, hagyd el! Kövess engem. Válj meg most a kapitány leányától. A szimbirszki utat kitisztíttatom és veszélytelenné teszem. Küldd el reggel egyedül szüleidhez és maradj itt a seregnél. Orenburgba térned merőben szükségtelen. Ismét a felkelők kezébe esnél, s másodszor bajosan szabadulnál meg. Majd aztán elgőzölög a szerelmi mámor s minden eligazodik. Bár nem osztottam egészben véleményét, éreztem, hogy a kötelesség és becsület a cárnő sérgében való jelenlétemet parancsolja. Elhatároztam, Surin tanácsát követem, Marit egyedül küldeni el és nála maradni. Saveljits jött levetkőztetni. Tudtára adtam, hogy holnap legyen kész Marival tovább utazni. Ellenvetéseket tett: „Mi jutott eszedbe uram ? Hogy hagyhatnálak én el téged ? Ki fog téged várni ? Mit mondanak szüleid?“ Minthogy ismertem az öreg makacsságát, barátság és szívélyesség által igyekeztem rábeszélni. „Kedves Archip Saweljitsem!“ mondám neki „ne tagadd meg, légy jóltevöm! Szolgálatban nem fogok itt szűkét látni, de nem leszek nyugodt, ha Mari nélküled utazik. Ha neki szolgálsz, nekem szolgáltál, mert erősen elhatároztam, hogy mihelyest a körülmények engedik — elveszem őt.“a! Akkor Saveljus leirhatlan bámulatában összecsapta kezeit. „A gyermek megházasodik! De mit mond hozzá az apja? De mit gondol az anya?“ „Beleegyeznek, bizonyosan beleegyeznek,“ felelek, „mihelyest megismerik Marit. Számolok segítségedre is. Apám s anyám hiszen neked. Nem igaz, közbeveted értünk magadat.“ Az öreg megindult. „Ah! jó Péter Andrejevitsem!“ mondá, „Igen jókor megházasodol, de Iwanovna Mária is oly jó leány, hogy bűn lenne elszalasztani az alkalmat. Jó na, legyen kívánságod szerint. Elkísérem a mennybéli angyalt s egész alázatossággal bebizonyítom szüleidnek, hogy ily menyasszonynak nincs szüksége nászajándékra. Köszöntem Saveljitsnek és egy szobába mentünk Surinnal — aludni. Fölizgatva s fölhevülve, mint voltam, sokat fecsegtem. Surin eleinte szívesen részt vett beszédemben , azonban lassan mint szava ritkább és mind összefüggetlenebb lett. Végre egy kérdésemre horkolással és szuszogással felelt. Én is elhallgattam és követtem példáját. Másnap reggel jókor Marihoz mentem. Elébe terjesztettem tervemet. Helyesnek találta és tüstént beleegyezett. Surin csapatja még aznap kinyomulandó volt a városkából. Tehát nem lehetett késlekednünk. Tüstént búcsút vettem Maritól, miután rábíztam Saveljitsre és egy levelet irtami szüleimnek. Mari sírni kezdett. „Isten áldja meg Péter Andrejevits!“ mondá halkan. „Látjuk-e egymást valaha vagy soha, csak az isten tudja! de én egész életemben el nem felejtem önt; szívemben siromig egyedül te maradsz !“ Semmit sem tudtam szólani. Közültünk oly emberek voltak, kiknek jelenlétében nem akartam átadni magamat a bennem lázongó érzéseknek. Szomorúan s hallgatva tértem vissza Surinhoz. Szórakoztatni akart, s én magam is szükségét láttam a mulatságnak. A napot zajosan töltöttük és estére a mezőre rukkoltunk. Február végén volt. A tél, mely a hadi intézkedéseket akadályozta eltűnt és tábornokaink erős összhatásra igyekeztek, Pugatseff még mind Orenburg előtt állott. E közben segédcsapataink körülre öszsze huzattak és az ellenséges fészkekhez minden oldalról közelegtek. A csapatok láttára a lázadó faluk megadták magukat. A rabló bandák előttünk mindenütt megfutottak és minden gyors, szerencsés kimenetelre mutatott. Majd Galicin herceg Pugatseffet Tatisscsévá váránál megtámadta, csoportjait szétszórta, Orenburgot felszabadította és úgy látszott, hogy a lázadóknak utolsó, elhatározó csapást adott. Surin ez időben a lázadó baskirok egy bandája ellen volt kiküldve, de ezek szétoszlottak, még mielőtt láttuk volna. A tavasz egy határfaluban visszatartott. A folyamok kiáradtak, az utak járhatlanokká lettek. Tétlenségünkben azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd legalább elvégződik a kicsinyes és unalmas, rablók és vadak ellen folytatott háború. De Pugatseff még szabad volt. A szibériai bányáknál megjelent, ott új serget gyűjtött és ismét űzni kezdte veszedelmes játékát. Ismét elterjedt a hit tetteiről. Hallottuk a szibériai várak széthányatását. Majd Kazán meghódítása és a trónkövetelőnek Moszkvua elleni terve rettentette meg a hadsereg parancsnokát, ki a megvetett lázadók gyöngeségére hagyva magát — gondtalan nyugalomnak engedte katonáit. Surin parancsot kapott, hogy a Volgán által keljen. Nem akarom leírni hadjáratunkat s a háború végét. Röviden szólva: a nyomor szélsőségre hágott. A kormány mindenütt feloszlott, a nemes emberek erdőkben bujkáltak. Rablóbandák dühöngtek mindenütt, az egyes csapatok parancsnokai büntettek és kegyelmeztek önhatalmilag; az egész beérhetlen megye állapota, melyben a bűn pusztított — borzasztó volt. . . Isten őrizze meg Oroszországot, hogy esztelen és kíméletlen lázadást lásson! (Folyt. köv.) ]42