Fővárosi Lapok, 1864. május (1. évfolyam, 100-122. szám)
1864-05-01 / 100. szám
Accompagniroztam, s végül egy oly hatalmas fináléban törtünk ki, hogy mindketten ijedten fölugrünk. „Parbleu!“ kiáltok,— „itt tenni kell valamit.“ „Én főbelövöm magam, ez divatba hoz,“ —felelt Ede szelíd resignátióval. „Ne tedd, hanem látogassunk meg valakit.“ „Vizitelni ? — jól van ! — Én mindenre kész vagyok,“ szólt barátom égbekiáltó apathiával. „De kihez?“ „Az a te gondod.“ „Szedjük elő ismerőink lajstromát. — Talán X-ékhez — kedves család.“ „Bécsbe utaztak.“ „Úgy Y-ékhez, Ilma kedves leány.“ „Jó is volna, de hát a ráadás! Az egyik lány furulyáz, a másik hegedül, a harmadik guitározik, az apróságok pedig kiabálnak.“ „Igazad van, úgy tehát B-ékhez.“ „Hogy megint agyoncsokoládézzanak ? Nem vagyok éhes.“ „Ej, így tehát sehová se mehetünk.“ „Jejünk szerencsét vadászni.“ „Fel fel barátim, rövid az élet, örök a sír.“ — énekeltük oly összevágólag, hogy ha Rossini történetesen meghalt, okvetlenül — elküld a bolondok házába. Végigsétáltuk az utcákat, elmentünk a fodrászhoz, felsütöttük hajunkat, vásároltunk botot, kalapot, nyakkendőt, szivart, pedig semmi szükségünk se volt rájuk, az idő mégse telt. — Cukrászhoz mentünk, elrontottuk gyomrunkat; a kérlelhetlen idő nem haladt . — tekézni kezdünk, unatkozottan földhöz vágtuk a dákót. Mit tegyünk ? Egy vén, mamutcsont, valami vízözön előtti philosoph rejtő maradványa, kivel a berlini vagy soroksári múzeumban (nem is tudom jól melyikben ?) bővebben szerettem volna megismerkedni, így szólt hozzám egyik kedélyes órájában : „Ha unatkozol, keress föl egy szép nőt, igaza volt. De hát hol van az a szép nő ? Az országút valamelyik házának valamelyik ablakából valami fő kandikál ki és szidta török dohányát egész ásiai nyugalommal. Asia és nyugalom, hopp ! ezen kedves úr jó ismerőnk, bocsátkozzunk vele bővebb beszélgetésbe. Mivel pedig a convenience szabályaival kissé ellenkezik utcáról az emeletre szólni fel, a szives háziúr fölkért : látogassuk meg, ő se tud mit csinálni. Ő se tud mit csinálni, — mi sem! Felséges trió lesz. — Beszélgetésbe ereszkedünk, s a train valahogy csak megindult. Egyszerre a szomszédszoba ajtaja megnyílik, s egy csengő lírai hang üti meg fülünket. „Bácsi, kérem!“ De midőn ama hangnak isten kegyelméből való törvényes és kizárólagos birtokosnéja minket megpillant, gyorsan visszahúzódik. „Te itt vagy Irma?“ szól a háziúr, mire a szép Irma kilép és én?-----Nincs valahol szék, asztal, amibe fogózzam ? Flacont, sőt vagy isten tudja mit, mert én igen disponálva érzem magam az elájulásra. Oh nyájas olvasók legnyájasbbika, ha teremtő phantáziád van, képzeld ki volt ezen nő ? . . . Ugye, kitalálod? Vagy ha nem, olvasd át újra az első fejezetet, és megtudandod, hogy e szép nő , Irma, a fenicei énekesnő volt. „Kisasszony!“ „Uram!“ s következtek a bemutatások. Leülünk, de én nem sokat szóltam. Szép nők társasága — hidd el kedves olvasó — butit. Az ember elandalog azon a szép szemen, szép orron, szép hangon, elmerül az egész szépség bámulásába és hallgatag. Akár a karthausiak nagy keresztjét kaphattam volna meg. De utolsó gondolatom is az volt : „e nő szivét meg kell nyernem bármi módon!“ s amit fölteszek magamban, azt ki is viszem. III. Irma hangosan végigfutott a zongora billentyűin, s azok a kis démonok, melyek a hurokban laknak, úgy örülhettek ez érintésnek, oly kedves csengően nevettek, oly csillogó ezüst kacagással. „Kisasszony! végre is én sem vagyok Theseus, s kegyed se Sphinx. Ne adjon nekem talányokat, mert én nem tudom azokat megfejteni.“ „Tehát mit kiván ön?“ „Mily kérdés ! Kérdezi-e kegyed a szomjazótól, ha epedve tekint egy pohár vízre, mit kiván? „Vagy úgy,“ — felelt mosolyogva Irma és csöngetett. „Mit tesz kisasszony ?“■ kérdem csodálkozva. A szobaleány belépett: „Jeanette, Kálmán úr szomjas. Hozzon neki egy pohár citromvizet. — Édesen szereti ? s nevetve felém fordult, s a nevetés után belekapott a billentyűkbe, s egy hatalmas accorddal futott végig a zongorán. Bágyadtam álltam előtte és szomorúan néztem reá. — Egyszerre azonban egy gondolat villant meg agyamban. — Meredten néztem magam elé, mint a játékos, ki egy lapra teszi midenét, s ha azzal is veszt, — nos akkor ? — akkor fébelövi magát. — Valami úgy forrongott szívemben és fejemben — Irmához fordultam. „Kegyed nem hisz nekem? .“ „Nem, én átéltem s átnéztem nem egy életregényt — s ismerem főleg az oly apró élet-novelletteket, mint ön tán szeretne velem en compagnie írni; — átéltem mindezt s irodalmi működésem vége gyanánt egy nagy adag kétely maradt hátra; — nem uram — én nem hiszek, s mig valami nagy tettel az ellenkezőt nem bizonyítja be — nem is hihetek.“ Az a kin, melyet e percben éreztem, volt a nemezis éltem minden könnyelmű tettéért; évek óta e pillanatban éreztem nemesen és valóban, s most imádásom tárgya mosolyogva mondja szemembe: „Én nem hiszek önnek, — ön is csak olyan mint a többi!“ Nem, ezt nem tűrhetem. — Neki meg kell ismernie, hogy szerelmem igaz volt, s őrülten — elvadultan rohantam a szomszédszobába. „Mit csinál ?“ kérdé Irma. Én a háziúr falon függő fegyverei közöl egy pisztolyt rántottam le, s felőrjöngve Irma elé álltam. „Ah! ön nagy színfalszaggató, nem hiszek az öngyilkosoknak“— szólt egykedvű derültséggel. — „Önök sokszor ígérik, — de sohasem teljesítik.“ „Nem asszonyom, — én nem gyilkolom meg magam, én annál nagyobbat teszek.“ — Szóltam végső elhatárzással, — „és ön nekem hinni fog akkor.“ „Ah! ne mondja“— viszonzó fürtjeit félresimitva homlokáról, — „ön kivácsivá tesz.“ E kétkedés felforralá minden véremet; a szélvész belecsapkod a tengerbe s a tajtékos habok hajót, embert elnyelnek; ez a tenger a szenvedély. „Még egyszer kisasszony —hisz nekem?“ Szóltam komoran, határozottan. „Ne féljen, meg nem ijedek — mikor engem az Apenninek közt a brigantik megtámadtak, — hahaha — még azt el sem mondtam..........“ Mondatát be nem fejezheté. A pisztoly nagyot durrant és balkezem tönkre volt téve. „És most hisz nekem?“ — szólok Irmához, ki ájultan rogyott a földre. Többé nem láttuk egymást. — Ez volt életem legbolondabb cselekedete. 432 TU W A nők világa. is. A rómaiaknál tisztességes állást foglaltak el a nők. Társaságokban mindenütt a becsülés tárgyai valának, s különösen a háziasszony mindig nagy tekintélyben részesült. A kedvező lény, melyben a római nők feltűntek, némelyek részére jelentékeny szerepet juttattak s közülök nem egy hirnevet és dicsőséget is szerencsés volt szerezni. Ilyen: Virginia, Lucretia, Valeria, Veturia, Volumnia, Porcia, Lívia, Augusta stb. Különös eszményi alakokként tündököltek a Vesztaszüzek. Az elvonultság okát,melyben a római nők éltek, saját akaratukban, szabad tetszésükben kell keresnünk. Családjuk körében időztek leginkább, s valamint itt gyermekeikre, úgy képviseletük által az egész államra, a népek jólétére nagyon is érezhető erkölcsi befolyást gyakorlottak. Az ókorban tehát, ha nem is hódoltak elvből a nőiségnek, de átalában véve a nők mégis jelentékeny állást foglaltak el. Mint mindenütt azonban, úgy itt is sajnálattal tapasztaljuk, hogy erkölcsük által amily hatalmas emeltyűi voltak az országok jólétének, és oly szembetűnő befolyást gyakorlottak az ősállamok elenyészte és felbomlása körül erkölcstelenségük és romlottságuk által. E körülmény egyébiránt a dolog természetében fekszik,és minden időben ismételődik. Átalános romlottság és erkölcstelenség idejében a nő fellépése mindig nagyobb mértékben és sokkal nyilvánosabban szokott történni, mint erkölcsös, romlatlan időszakban, hol a nő családja kis körében csak a férfiakra s így ezek által egyedül közvetve gyakorolhatbefolyást a történelemre. Kacér nők, milyenek : Lais és Phryne, kiknek bájos kelepcéi közt tanulmányozta Epicur életvidor philosophiáját; —: Hipparchia, Lívia, kiknek tiszteletére templomokat emeltek, állnak amaz ösvényen, mely a régi Görögország enyészetéhez vezetett. Az átalános elpuhulás, feslett élet alatt, legfőkép az athenaiak köztársasága szenvedett. Lassan lassan a szigorú erkölcsű spártai nőt közt is lábra kapott a gyönyörök vágya és fényűzés. A lykurgi törvények, melyek egyszerű, romlatlan népnek szánják, még inkább előmozdíták ez elkorcsosodott időszakban a roszat, a feslettséget és házasságtörést, annyira, hogy teljes nőközösség következett be. Rómában sem történt máskép. Midőn az állam romlásnak kezdett indulni, villámsebességgel terjedt a nők közt is a feslettség, ármány, uralom vágy, s napról napra magasabb fokra hágott. Az összeesküvésekben a nők is nagy szerepet játszottak. Említésre méltók ezek közül: Julia, Augustus leánya, Heliogabalus anyja, Messalina, Faustina s többek. A kelet római császárság történelme szintén tele van uralkodni vágyó nők őrültségeivel, és gonosz nők fondorlataival. A kereszténység keletkezésével a nők is más, magasabb állást nyertek. A keresztény vallás az ember erkölcsi viszonyait az érzékiséggel szemben jobban kiemelte, s azokat magasabb szellemi szempontból tanította felfogni. De a közép, lovag korban a tisztelés, nagyrabecsülés, melyben a nők részesültek, rajongó lelkesüléssé változott át. Gyermekek, ifjak, lovagok és dalnokok egymással versenyeztek a nők iránt való hódolatban, és szolgálattételben. A lovag már gyermekkorában választott magának nőt, hogy azt védelmezhesse, s hogy annak feláldozhassa egész életét. De ez merő rajongás volt, csupa üres játéka az érzelmeknek ! Legkevésbbé volt ez alkalma, a nők állásának tekintélyét biztosítani, vagy előmozdítani. Azért már a lovagkor virágzó idejében, de még inkább az ököljog korában, különféle nyomaira találunk a nőnem durva megvetésének. A nők jogai lassankint világos gúny tárgyává lőnek s az irántok való tisztelet és becsülés fitogtató szerelmi rajongássá fajult. E kor is elmúlt. A polgárság létrejöttével a nő a lovagkor csillogó, fényes színpadáról a háziasság szűk körébe lépett. Mit szóljunk a jelen korról? Forgassuk át a történet lapjait, s tapasztalni fogjuk, hogy a nő rendesen az után vágyik, mire a férfi törekszik. Ha vitézségért küzdve a harctéren hal el a férfi, feláldozza magát a nő is; ha hírnév, dicsőség lelkesíti a férfit, azt szomjazza a nő is. Jelenkorban a férfiak nagy része gazdagság és csillogásért él hal, nem csoda, ha a nők is szüntelen erről ábrándoznak. De azért most is van kivétel. Most is vannak nők, kiket szép, magasztos érzés lelkesít. Csak észak felé kell tekintenünk, hogy a hősiség számos mai világi példáját lássuk. S a mi hölgyeink pedig mily nemes emberszerető szívvel bírnak, eléggé mutatja a nőegylet , a gazdasszonyok társulata, s ez év sok szép története: a bazár, műkedvelői hangverseny és szini előadás. Végül még egy megjegyzést. Minél gyöngébb és pulyább valamely nép, annál elnyomottabbak és megvetettebbek asszonyai; ellenben minél erősebb, bátrabb és eszesebb, annál inkább tiszteli, kíméli és becsüli a nőt. A jelenkor polgárosodása mindenesetre tudja méltányolni a nőnek mindent megszépítő, mindent zabolázó hatalmát sőt a társas körök királynéjának és a társadalom őrangyalának tekinti.