Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)

1865-07-22 / 166. szám

Második évfolyam 1865 166 ik. SZ. Szom­bat,­­jusiu­s 22. barátok­ tere 7. sz. Előfizetési dij : Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap , ko­­ronkint képekkel. fővárosi LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 k Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr A MARTALÓC. —• Beszély — Bérezik Árpádtól. (Folytatása és vég­e.) VI. Olíva küzdött, viaskodott elejénte, de a vaskar nem engedett, s­­a vér, a sebek s a halál szörnyű ké­peit látva maga körül, lebüvölve hunyta be szemét és simult láncai közé, arra a férfias szép mellre. Erdő erdő után — hegy hegy után — völgyre völgy ... tűnt az erdő, tűnt a hegy és völgy... tovább tovább... A né óra éjben,a méla holdvilág tört fényében, mely itt-ott csillámlott csak át a lombozaton, a vágtató mén patkókopogása zavarta csak a csendet és Oliva fél­ébren, felálmodva, fáradt kimerülten tapadt lovagjá­hoz, ki égő buzgalommal szok­ta­lt melléhez.— Sze­mét nem merte még kinyitni, nem mert volna még az oroszlánra nézni, ki másodszor is elrabolta, élte koc­káztatásával, és vitte tovább magával, erdőből völgybe, Tölgyön át hegyre löl, rejtett ösvényeken, erdős­­utakon. Tovább ...tovább... És végre mégis föltekintett Oliva ... Pillantásuk találkozott, s a lovag szeméből oly lángolóan bűbájos folyam csapott át Oliva szivébe, hogy az önkénytelenül összerezzent és átvillanyozva kapott Carlo­shoz. Tovább...tovább... Egy idő múlva újból fölemelte félénken pil­láját. Carlos arca a diadal s a szerelem ragyogásában égett, és szétkuszált, megbomlott öltözete, vérrel meg­­frecscsent kardja, karja oly jól illett a szilaj örömhöz, mely egész valóját áthevité, oly jól e magános, titko­san zúgó erdőkhöz, e borongó éjjeli úthoz... Oliva azt hitte, hogy ez isten, as nem a megtré­fált Carlos, és az isten káprázatos imádással nézett most a nőre és lehajolt feléje, .közelebb, .közelebb., a nő egész lényét túlvilági gyönyör nyargalta át... mozdulatlanul, akaratlanul várta, várta, hogy mit fog most tenni az „isten“ s e várásban, e környezet, e szemek varázsa alatt közelebb, közelebb fűződött lo­vagjához .. átkulcsolta lázas tehetlenséggel a lova­got. .. és a lovag lehajolt, magához szok­ta a drága terhet és ajkaik a mennyei szerelem legkésebb csókjá­ban forrtak össze — hosszan — mélyen ... Kopogott a patkó, zúgott az erdő ... tovább! tovább! VII. Csak másnap tért magához a szép hölgy azon zsibbadt félálom felájulásból, mely a szerelem csókja után elfogá. De mi volt a fölébredt Oliva az előbbihez ké­pest. — Az izgatottság, a hideg szél és forró kebel, melyen pihent, a múlt éjjel esetei megtörék, láz fogta el, keze görcsösen kapkodott a levegőben, a beteg képzelem szörnyű képei láttára érthetlen, összefüg­gésen szavakat nyögve kékült ajkaival,lázasan hány­kolódott ide s tova fekhelyén; e nő az újjászületés vajúdásán ment át, gonosz szellemek nyargaltak vé­gig testén lelkén, és gyötörték a múlt és jövő véres képeivel, s e kinek között csak akkor derült ki ön­kénytelenül a vonagló arc, csak akkor szállt mosoly a kékült ajkakra, ha a láz hevében egy nevet, egy boldogitó nevet rebegett... „Carlos Ia­kfo azután megint visszaesett küzdelmébe, vias­kodván egy holt árny-alakkal, mely közéje s a drága név birtokosa közé állott, s az árny-alak mind köze­lebb jött feléje.. érezte siri leple suhogását... érezte a túlvilág illatát, azt a temetői tömjénfüstöt... egész­­ teste összeborzadt a szegény nőnek, ajka szederjessé vált, szeme kísérteties őrültségben villogott és zokog­va és sikoltva akart menekülni a rabló árny elöl és fekhelyének takarói s párnáiba mélyedett, hogy azok megvédjék előle ... „Carlos, segítség!“ És mikor Carlos nem védte meg a halálból vis­s­szatérttől, feje tehétlenül alácsuklott, szemeit meg­­adólag becsuka és a védő kéz alá hanyatlott. „Vége, vége!“ rebegték ajkai. Carlos pedig ott ült az ágy fejénél és gyönyörrel szítt magába minden szót, örömmel leste a kínos gyöt­relmeket, mert e nő kínja a jövendő boldogságának anyja volt, aztán lassan melléje húzódott, megsimo­gatta holló haját s egy forró csókot nyomott a tajté­kos ajakra. Ez a csók a láz kínjai közt is átnyargalhatta a beteg minden tagját, mert arca kiderült verőfényesen és lassan, rendesen kezdett pihegni az eddig lázas gyötrelemben hánykódó mell és a beteg odaengedő hűséggel, szent magasztaltsággal vonult közelebb Carloshoz. Olíva megtért­­ álmában. VIII. Oliva csak nézett, nézett mereven maga elé, dúlt arcában a megtörött lélek fájdalma mosolygott édes­­kínosan.­­ A betegség elmúlt, de a fölépült test csak annál jobban érte a szív állapotát, boldogabb volt, mikor nem tudott gondolkozni. A szenvedő föltekintett s előtte állt Carlos, e ne­mes, e szerető férfi. Tekintete varázsos bűbájjal hálózta körül a nő egész valóját, a szeméből ragyogó szerelem öntudat­lanságban ringató, a lényén elömlő férfias nemesség— legyőzte Olivát. Láb­atlan hatalomtól vonatra, önkénytelenül, erőtlenül rogyott térdére. „Parancsolj uram!“ E nőnek már nem volt akarata, eszmélete, lelke és minden tehetsége elbukott — a jellem előtt és mind e hiányt szerelme tárgyától kapta vissza, az akart, az eszmélt, az gondolkozott vele és helyette, a szenvedély ha más útra is tér, csak végletekre juthat. Oliva nem szeretett, Oliva imádott, mert szeret­nie kelle és csak imádni tudott. Carlos szelíd mosolylyal lehajolt hozzá: „Kelj föl szerelmem, úgy-e hogy szeretsz, úgy-e hogy iga­zat mondtam és — te is igaz voltál.“ Oliva lázas szenvedéllyel karolta át Carlos térdét, ruháját ajkaihoz szok­ta és elboritó köny és csókzáporral, a gyönyör könyével, a gyönyör Csók­­jával. „Uram! parancsolom!“ rebegő. Álom volt ez is,— mert Oliva már csak álmodni tudott, — a beteg lélek álmai IX. Carlos helyzete napról napra roszabb lett. Fernando nem nyugodott,s uj és új erő élén veszé­­lyezteté az eddig oly szerencsés martalócot. Nem bírtak vele, mindig kisiklott kezük közül, végre alkudozni kezdtek vele, amnestiát ígértek, nem használt. Pénzzel kínálták, hogy áttérítsék, mert nagy lendületet reméltek a közvéleményben előidézhetni, ha e félelmes szerencsefiát, ki a Bourbon-párt egyik legmakacsabb védője volt, megnyerhetik. „Elég kardotok van, hogy meggyőzzetek, tartsá­tok meg kevés pénzeteket.“ — volt a válasz. Pedig akkor igen meg volt szorulva, jobbra bal­ra golyó süvöltött. „Jól teszek így ?“ kérdé Olivától. Oliva szent hűséggel átfoná karját, kedvesének nyaka körül, s a szemében ragyogó bámulat, melyet a szelid,de vas-jellem iránt éreznie kelle, kit sem nyo­mor, sem gazdagság, sem félelem meg nem rendit — eleget mondott. „Mindent, mindent jól teszesz!“ — susogá,s egy szenvedélyes, ittasult csókot nyomott Carlos ajkára. Oliva nem tudott akarni, gondolkozni, érezni egyebet, mint mit kedvese akart, gondolt és érzett. Végre örömmel hirdeték a francia lapok, hogy a félelmes „fekete Carlos“ kézre került s a hadi tör­vényszék halálra ítélte. X. Fernando és Oliva szemben álltak. „Szegény leány,“ sóhajtott fivére — „boldogsá­godat vissza nem adhatom, de legalább — megbo­­száltalak.“ Oliva nem felelt, arca viaszsárga volt és sötét szemét gyűlölettel emelt a szólóra. — Fernando azt hitte, hogy e gyűlölet Carlost illeti, és szólt megvető undorral: „ A gazember!“ E szóra valami végtelen fájdalmat érzett Oliva egész lelkén átnyilalni, összeborzadt és keserű apat­­hiával borongott maga elé. Fernando aggódva tekintett nővérére, vigasztalta, kérte mért busstl; hiába volt minden, semmit sem tudhatott ki, Oliva mozdulatlanul egy pontra tekin­tett maga előtt, s ha néha fölemelé tekintetét báty­jára, abban anyi zavaros idegenség, anyi keserűség feküdt. „Jó, jó“ — végezte Fernando kifelé menve, — „pihenj holnapig, holnap láthatni fogod kivégezte­tését ablakodból, ez a boszú majd kipótolja minden eddigi szenvedésedet. — Én fogom az öt kisérő dandárt vezényelni. — Szemem láttára és szavamra fogja elnyerni jutalmát!“ Oliva e végső szavakra felugrott, e mondat esz­méletre látszott őt téríteni, de Fernando már eltá­vozott. Oliva gondolkozott s oly megfoghatlannak ta­lálta, hogy egy bátya, kinek nővérét elrabolták a násznapon, kinek vőlegényét lelőtték szeme előtt, hogy e bátya nem szereti azt a gyűlölt embert, hanem hogy e szeretett embert gyűlöli.­­ Esze e gondola­tokba mindinkább belemélyedt, tépelődő lelke ször­nyű véres dolgokat látott, és látta Carlost, midőn Fernando szavára golyók fúrják át azt a nemes szi­vet és golyók szakgatják szét ama bátor homlokot... És ezt Fernando fogja tétetni, ő űzte, kergette halálig Carlost, míg elfoghatta, és most... Oliva lelkét sötétség ölelte át. Perdült a dob. Carlos bátor homlokkal nézett a tátongó fegyve­rek öblébe. „Tüzet!" hangzott a vezénylő tiszt ajkáról. Dördültek a puskák. E percben zilált hajjal, őrjöngő sikoltással tört magának utat a fegyverek során egy nő, s a ve­zénylő Fernando a kivégzettel egyszerre rogyott a földre. Oliva pedig vértől párolgó tőrét elejtve tánto­rogva borult a martalóc tetemére. Már akkor örült volt.

Next