Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)
1865-07-22 / 166. szám
Második évfolyam 1865 166 ik. SZ. Szombat,jusius 22. barátok tere 7. sz. Előfizetési dij : Félévre........................8 irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. fővárosi LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 k Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr A MARTALÓC. —• Beszély — Bérezik Árpádtól. (Folytatása és vége.) VI. Olíva küzdött, viaskodott elejénte, de a vaskar nem engedett, sa vér, a sebek s a halál szörnyű képeit látva maga körül, lebüvölve hunyta be szemét és simult láncai közé, arra a férfias szép mellre. Erdő erdő után — hegy hegy után — völgyre völgy ... tűnt az erdő, tűnt a hegy és völgy... tovább tovább... A né óra éjben,a méla holdvilág tört fényében, mely itt-ott csillámlott csak át a lombozaton, a vágtató mén patkókopogása zavarta csak a csendet és Oliva félébren, felálmodva, fáradt kimerülten tapadt lovagjához, ki égő buzgalommal szoktalt melléhez.— Szemét nem merte még kinyitni, nem mert volna még az oroszlánra nézni, ki másodszor is elrabolta, élte kockáztatásával, és vitte tovább magával, erdőből völgybe, Tölgyön át hegyre löl, rejtett ösvényeken, erdősutakon. Tovább ...tovább... És végre mégis föltekintett Oliva ... Pillantásuk találkozott, s a lovag szeméből oly lángolóan bűbájos folyam csapott át Oliva szivébe, hogy az önkénytelenül összerezzent és átvillanyozva kapott Carloshoz. Tovább...tovább... Egy idő múlva újból fölemelte félénken pilláját. Carlos arca a diadal s a szerelem ragyogásában égett, és szétkuszált, megbomlott öltözete, vérrel megfrecscsent kardja, karja oly jól illett a szilaj örömhöz, mely egész valóját áthevité, oly jól e magános, titkosan zúgó erdőkhöz, e borongó éjjeli úthoz... Oliva azt hitte, hogy ez isten, as nem a megtréfált Carlos, és az isten káprázatos imádással nézett most a nőre és lehajolt feléje, .közelebb, .közelebb., a nő egész lényét túlvilági gyönyör nyargalta át... mozdulatlanul, akaratlanul várta, várta, hogy mit fog most tenni az „isten“ s e várásban, e környezet, e szemek varázsa alatt közelebb, közelebb fűződött lovagjához .. átkulcsolta lázas tehetlenséggel a lovagot. .. és a lovag lehajolt, magához szokta a drága terhet és ajkaik a mennyei szerelem legkésebb csókjában forrtak össze — hosszan — mélyen ... Kopogott a patkó, zúgott az erdő ... tovább! tovább! VII. Csak másnap tért magához a szép hölgy azon zsibbadt félálom felájulásból, mely a szerelem csókja után elfogá. De mi volt a fölébredt Oliva az előbbihez képest. — Az izgatottság, a hideg szél és forró kebel, melyen pihent, a múlt éjjel esetei megtörék, láz fogta el, keze görcsösen kapkodott a levegőben, a beteg képzelem szörnyű képei láttára érthetlen, összefüggésen szavakat nyögve kékült ajkaival,lázasan hánykolódott ide s tova fekhelyén; e nő az újjászületés vajúdásán ment át, gonosz szellemek nyargaltak végig testén lelkén, és gyötörték a múlt és jövő véres képeivel, s e kinek között csak akkor derült ki önkénytelenül a vonagló arc, csak akkor szállt mosoly a kékült ajkakra, ha a láz hevében egy nevet, egy boldogitó nevet rebegett... „Carlos Iakfo azután megint visszaesett küzdelmébe, viaskodván egy holt árny-alakkal, mely közéje s a drága név birtokosa közé állott, s az árny-alak mind közelebb jött feléje.. érezte siri leple suhogását... érezte a túlvilág illatát, azt a temetői tömjénfüstöt... egész teste összeborzadt a szegény nőnek, ajka szederjessé vált, szeme kísérteties őrültségben villogott és zokogva és sikoltva akart menekülni a rabló árny elöl és fekhelyének takarói s párnáiba mélyedett, hogy azok megvédjék előle ... „Carlos, segítség!“ És mikor Carlos nem védte meg a halálból vissszatérttől, feje tehétlenül alácsuklott, szemeit megadólag becsuka és a védő kéz alá hanyatlott. „Vége, vége!“ rebegték ajkai. Carlos pedig ott ült az ágy fejénél és gyönyörrel szítt magába minden szót, örömmel leste a kínos gyötrelmeket, mert e nő kínja a jövendő boldogságának anyja volt, aztán lassan melléje húzódott, megsimogatta holló haját s egy forró csókot nyomott a tajtékos ajakra. Ez a csók a láz kínjai közt is átnyargalhatta a beteg minden tagját, mert arca kiderült verőfényesen és lassan, rendesen kezdett pihegni az eddig lázas gyötrelemben hánykódó mell és a beteg odaengedő hűséggel, szent magasztaltsággal vonult közelebb Carloshoz. Olíva megtért álmában. VIII. Oliva csak nézett, nézett mereven maga elé, dúlt arcában a megtörött lélek fájdalma mosolygott édeskínosan. A betegség elmúlt, de a fölépült test csak annál jobban érte a szív állapotát, boldogabb volt, mikor nem tudott gondolkozni. A szenvedő föltekintett s előtte állt Carlos, e nemes, e szerető férfi. Tekintete varázsos bűbájjal hálózta körül a nő egész valóját, a szeméből ragyogó szerelem öntudatlanságban ringató, a lényén elömlő férfias nemesség— legyőzte Olivát. Lábatlan hatalomtól vonatra, önkénytelenül, erőtlenül rogyott térdére. „Parancsolj uram!“ E nőnek már nem volt akarata, eszmélete, lelke és minden tehetsége elbukott — a jellem előtt és mind e hiányt szerelme tárgyától kapta vissza, az akart, az eszmélt, az gondolkozott vele és helyette, a szenvedély ha más útra is tér, csak végletekre juthat. Oliva nem szeretett, Oliva imádott, mert szeretnie kelle és csak imádni tudott. Carlos szelíd mosolylyal lehajolt hozzá: „Kelj föl szerelmem, úgy-e hogy szeretsz, úgy-e hogy igazat mondtam és — te is igaz voltál.“ Oliva lázas szenvedéllyel karolta át Carlos térdét, ruháját ajkaihoz szokta és elboritó köny és csókzáporral, a gyönyör könyével, a gyönyör Csókjával. „Uram! parancsolom!“ rebegő. Álom volt ez is,— mert Oliva már csak álmodni tudott, — a beteg lélek álmai IX. Carlos helyzete napról napra roszabb lett. Fernando nem nyugodott,s uj és új erő élén veszélyezteté az eddig oly szerencsés martalócot. Nem bírtak vele, mindig kisiklott kezük közül, végre alkudozni kezdtek vele, amnestiát ígértek, nem használt. Pénzzel kínálták, hogy áttérítsék, mert nagy lendületet reméltek a közvéleményben előidézhetni, ha e félelmes szerencsefiát, ki a Bourbon-párt egyik legmakacsabb védője volt, megnyerhetik. „Elég kardotok van, hogy meggyőzzetek, tartsátok meg kevés pénzeteket.“ — volt a válasz. Pedig akkor igen meg volt szorulva, jobbra balra golyó süvöltött. „Jól teszek így ?“ kérdé Olivától. Oliva szent hűséggel átfoná karját, kedvesének nyaka körül, s a szemében ragyogó bámulat, melyet a szelid,de vas-jellem iránt éreznie kelle, kit sem nyomor, sem gazdagság, sem félelem meg nem rendit — eleget mondott. „Mindent, mindent jól teszesz!“ — susogá,s egy szenvedélyes, ittasult csókot nyomott Carlos ajkára. Oliva nem tudott akarni, gondolkozni, érezni egyebet, mint mit kedvese akart, gondolt és érzett. Végre örömmel hirdeték a francia lapok, hogy a félelmes „fekete Carlos“ kézre került s a hadi törvényszék halálra ítélte. X. Fernando és Oliva szemben álltak. „Szegény leány,“ sóhajtott fivére — „boldogságodat vissza nem adhatom, de legalább — megboszáltalak.“ Oliva nem felelt, arca viaszsárga volt és sötét szemét gyűlölettel emelt a szólóra. — Fernando azt hitte, hogy e gyűlölet Carlost illeti, és szólt megvető undorral: „ A gazember!“ E szóra valami végtelen fájdalmat érzett Oliva egész lelkén átnyilalni, összeborzadt és keserű apathiával borongott maga elé. Fernando aggódva tekintett nővérére, vigasztalta, kérte mért busstl; hiába volt minden, semmit sem tudhatott ki, Oliva mozdulatlanul egy pontra tekintett maga előtt, s ha néha fölemelé tekintetét bátyjára, abban anyi zavaros idegenség, anyi keserűség feküdt. „Jó, jó“ — végezte Fernando kifelé menve, — „pihenj holnapig, holnap láthatni fogod kivégeztetését ablakodból, ez a boszú majd kipótolja minden eddigi szenvedésedet. — Én fogom az öt kisérő dandárt vezényelni. — Szemem láttára és szavamra fogja elnyerni jutalmát!“ Oliva e végső szavakra felugrott, e mondat eszméletre látszott őt téríteni, de Fernando már eltávozott. Oliva gondolkozott s oly megfoghatlannak találta, hogy egy bátya, kinek nővérét elrabolták a násznapon, kinek vőlegényét lelőtték szeme előtt, hogy e bátya nem szereti azt a gyűlölt embert, hanem hogy e szeretett embert gyűlöli. Esze e gondolatokba mindinkább belemélyedt, tépelődő lelke szörnyű véres dolgokat látott, és látta Carlost, midőn Fernando szavára golyók fúrják át azt a nemes szivet és golyók szakgatják szét ama bátor homlokot... És ezt Fernando fogja tétetni, ő űzte, kergette halálig Carlost, míg elfoghatta, és most... Oliva lelkét sötétség ölelte át. Perdült a dob. Carlos bátor homlokkal nézett a tátongó fegyverek öblébe. „Tüzet!" hangzott a vezénylő tiszt ajkáról. Dördültek a puskák. E percben zilált hajjal, őrjöngő sikoltással tört magának utat a fegyverek során egy nő, s a vezénylő Fernando a kivégzettel egyszerre rogyott a földre. Oliva pedig vértől párolgó tőrét elejtve tántorogva borult a martalóc tetemére. Már akkor örült volt.